Csütörtökön Magyarországon is bemutatják utolsó előtti (vagy talán utolsó) filmjét a rendezőnek, aki üstökösként robbant be a kilencvenes évek filmvilágába, aki egyszerre lett a popkultúra, az indie szcéna és az európai művészvilág fenegyereke, aki számos alternatív szerzői elemet tett a fősodor részévé, aki megújította a midcult mozit (a midcult a közönség- és a művészfilm ötvözését jelenti, fénykorát a hetvenes években élte), az utolsók egyike, aki mindmáig képes értelmet és tétet adni az egyre érvénytelenebbé, avíttabbá és üresebbé váló posztmodernnek és akinek a snittjeit nézve egy generáció érezte, hogy vászonra vitték az életét. Talán nem is akkora rendező, mint amilyen éles és eredeti a stílusa, illetve amilyen nagy hatást gyakorolt a (film)művészetre. Valószínűleg mindannyian érezzük, hogy első két opusza óta egyre többször ismétli önmagát, és bár filmjeit vagy röhögéstől fuldokolva, vagy megrökönyödéstől lesújtva figyeljük, a moziból kijőve pedig még percekig nem térünk magunkhoz, egyre többször tesszük fel a kérdést: vajon meg tud-e újulni Tarantino? Az olasz-amerikai Mester láthatóan húsz éve próbál váltani, drámaiságot keres (pl. Kill Bill), a sors kiszámíthatatlan mélységeit kutatja (Jackie Brown; Aljas nyolcas), történelmi igazságtételt rendez (Becstelen brygantik; Django elszabadul) vagy egyszerűen csak parodizál (Grindhouse). Felejthetetlen, gigantikus alkotásokat varázsol a vászonra, mi odavagyunk érte, és mégis hiányolunk munkásságából valamit, ami szentül hisszük, hogy megvan benne (tulajdonképpen ugyanez vonatkozik kicsit visszafogottabb körítéssel nyugat- és kelet-európai lelki társaira, Guy Ricthie-re és Emir Kusturicára). És hogy nem hiába hittünk, annak megérkezett ékes bizonyítéka: Tarantino felnőtt és megrendezte azt a filmet, amit oly régóta várunk tőle.
Ahogy telnek a napok, egyre romantikusabb és egyre súlyosabb az élmény, mára egy nézés után is kimerem jelenteni: a Volt egyszer egy… Hollywood kitűnő film. Egy kritikának nem feladata más lapok, oldalak véleményére reagálni, tulajdonképpen a túlzottan személyes hangvétel is kerülendő, a rendező jelentősége és népszerűsége, generációnkhoz való kötődése, illetve a számomra némiképp érthetetlen kritikusi reakciók láttán viszont mégis szólnom kell erről. Ahogy több recenzióban olvasható, a Volt egyszer egy… Hollywood 1.) kevéssé tarantinos alkotás, a játékidő nagy részében kerüli az őt divatossá tevő poénokat, beszólásokat és laza, májerkedő párbeszédeket 2.) az olasz-amerikai direktor szerelmeslevele a kor Hollywoodjához. Noha mindkét megállapítás igaz, az első ráadásul igen fontos nézői konklúzió, valójában mindkettő felszínes állítás. Ebben a filmben, a képsorok mögött jóval több, jóval mélyebb tartalom van, ez Tarantino messze legösszetettebb és legdrámaibb mozija. A továbbiakban arról a sok mindenről szeretnék beszélni, amiről szerintem valójában szól ez a film. De mindenek előtt szögezzük le mi is a már fentebb említett két fontos állítást. Kezdeti dramaturgiai és ritmusproblémái, illetve a direktor fiatal énjétől látványosan eltávolodó stílus miatt teljesen érthető, hogy sokak elvárásainak nagyon nem felelt a film. A Volt egyszer egy… Hollywood tulajdonképpen egyáltalán nem közönségfilm. Másfelől kissé belterjes, igazán az ínyencek számára érthető filmes utalások tömkelegével operáló műről van szó. Tarantino tényleg bemutatja a korabeli pezsgő és ártatlan Hollywoodot: a háború előtti vaskos eposzokat és maníros melódiákat kedvelő nemzedék helyére érkező fiatalos, forradalmi hévvel égő generációt, számtalan nagyszerű művészt, akikben ott volt az a nemes szépség, ami a korai XXI. századból fájóan hiányzik. És itt érdemes lejegyezni, hogy a ’69-es hollywoodi utcák és ikonikus szórakozóhelyek, a korabeli divat és a nagy slágerek megidézésén túl (széljegyzet: a Deep Purple az első előadó, akinek a Mester több dalát is felhasználja egy filmben) a számtalan nyúlfarknyi, de kifejezetten fontos szerepet kapó karakter kelti igazán életre a múltat. A három főszereplő mellett a valóságos és fiktív epizodistákat megformáló színészgárda előtt is megemelhetjük kalapunkat, pár perces jelenésekbe sűrítenek bele súlyos alakításokat.
Jóval nagyobb mélységeket rejt azonban a Volt egyszer… egy Hollywood, mintsem hogy egyszerű szerelmeslevél vagy korrajz legyen. Apró közjátékoktól eltekintve két nap és három személy történetét látjuk, amiken keresztül Tarantino egyik kedvelt témáját állítja középpontba: emberi sorsokat fest elénk (ebben a tekintetben fontos az epizodisták szerepe). Tragédiáink és sikereink miértjét kutatja, ill. a véletlenek szerepét hangsúlyozza. Míg a Ponyvaregényben az járt pórul, aki nem értette meg az égi jeleket, a Becstelen brygantikban és a Django elszabadulban pedig önkényes történelmi igazságtétel zajlik, a Volt egyszer… egy Hollywoodban már sokkal árnyaltabb képet rajzol a Sorsról Tarantino. Állítása szerint senki sem fejtheti meg, hogy kinek miért az jut osztályrészül, ami. Csakis utólag, isteni beavatkozással, deus ex machinaval tehetünk igazságot az életben. A legtöbb, amit az ember tehet, ha él a kínálkozó lehetőségekkel. Három szélsőségesen különböző utat bejáró hősén keresztül szemlélteti bölcsességeit a rendező (ezen a kitűnő oldalon olvashatjátok, hogy melyik karaktert kiről mintázták). Sharon Tate szerepében Margot Robbie Jean-Pierre Jeunet Améli-jét és Agnès Varda Cleo-ját idézi. Ártatlan szentként, Hollywood ékköveként jelenik meg, földön túli tökéletessége és az őt követő kamera játékossága egyszerre bűvöli el a nézőt. Tarantino tulajdonképpen nem is emberként ábrázolja, hanem csak hosszú snittekben gyönyörködik benne. Polanski feleségének teljes ellentéte a kiöregedő tévés westernsztár Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), aki minden egyes mondatáért görcsösen megdolgozik, szorgalma ellenére mégis a B-kategória hőseként múlatja napjait. Míg Tate a vászonra és a tökéletességre termett, Daltonnak égbekiáltó tehetsége sem elég az üdvözüléshez. Feszítő kontrasztba kerül kettejük párhuzamosan futó sorsa, amit egy harmadik szál koronáz meg. Míg Tate maga a játékosság és a szépség, Dalton pedig a tragikus hős, a western-sztár dublőr-mindeneseként dolgozó Clifftől (Brad Pitt) idegen az előbbit körülvevő csillogás és utóbbi görcsössége is. Bár DiCaprio megfáradt tévés színészből olasz westernhőssé avanzsáló figuráját szokás Clint Eastwood alteregójaként értelmezni, valójában a véletlenek árán Hollywoodba keveredő veterán, a szabadszelleműséget és rendpártiságot egyesítő Cliff hasonlít a legendás színész-rendezőre, illetve hatvanas-hetvenes évekbeli ikonikus karakterére, Piszkos Harry-re. Jóllehet hármójuk közül ő törekszik legkevésbé élete alakítására, a Sors mégis neki engedi a legnagyobb beleszólást saját útja, sőt a történelem alakításába. Ami Tate-nek és Daltonnak elrendeltetett, Cliff előtt lehetőségként jelenik meg. Hozzá kötődnek a legviccesebb pillanatok és egy Tarantinotól teljesen idegen, Murakamit idéző, megdöbbentő jelenet is. A Mester pályáján először látunk egy súlyosan tragikus szituációt megoldatlanul, visszafogott stílusban, egyszerűen leperegni, ami betetőzi a három felváltva látható, egymással erős fénytörésbe kerülő cselekményszál konklúzióját.
Reflektorfénybe kerül Tarantino életművének másik fontos eleme, az erőszak problematikája is, amit a rendező rendkívül szembetűnő módon köt össze egy éles hippikritikával. Egyrészt válaszol arra a közhelyes állításra, miszerint Hollywood és a tévé termelte ki azt a sok-sok brutalitást, ami erőszakossá tette a modern nyugati társadalmakat. Sokadik filmjében fedi már fel, hogy az életnek mennyire szerves, hétköznapi része az erőszak, ami ugyan közvetett módon jelen van a filmiparban is, de elemi erőként jelentkezik az utcán, sőt innen szivárog a mozivászonra és a családi otthonok kitüntetett helyén székelő tévék képernyőjére. Rendkívül vicces paródiákkal és a vége-főcím alatt futó önleleplező snitten keresztül már-már tanárosan szájbarágós módon rántja le a leplet a filmekben ábrázolt „valóságról”. Utóbbi felfogható Hollywood-kritikaként, a szélsőségesen morbid vérengzések és a banális finálé azonban inkább Tarantino válasza vádlóinak, akik tartalmatlan erőszakfétisnek képzelik munkásságát. A Volt egyszer egy… Hollywoodban ugyanakkor a karikaturisztikus jeleneteknél sokkal mélyebben is jelen van az erőszak. Tarantino a legnagyobb tisztelettel beszél Sharon Tate-ről és Forman-i megértéssel fordul más esendő hősei felé is, a hippiket viszont érdekes módon rendkívül negatív színben tünteti fel és hozzájuk köti a tényleges erőszakot. Nem pusztán radikalizálódó fiataljaik kerülnek önellentmondásba magasztos eszméikkel, hanem életmódjuk is: a Hollywoodban tanyázó kommúna merev hierarchiára épül, míg a mindennapi bevételt ugyanolyan kapitalista üzleten keresztül szerzik, mint az általuk megvetett átlagpolgárok. Spahn Ranch-i telepük a Ponyvaregényből ismert díler otthonánál is dicstelenebb, sötét sőt kifejezetten horrorisztikus hely a külső szemlélő számára. Tarantino jobbára még csak nem is a szatíra vagy a karikatúra eszközével fordul a hippik felé, hanem kőkemény ítéletet mond felettük. Már a film feléhez érve elillan minden mozgalmat övező illúziónk.
Bár hangulatában kifejezetten csábító a film, alternatív szerzői megoldások uralják a játékidő nagy részét. A cselekmény szinte eseménytelen (noha a drámaiság nem hiányzik a műből, mint egyes modernista darabokból), a befejező negyedet leszámítva a hosszú és kevés dialógust tartalmazó jelenetek drámaiságára, illetve a párhuzamosan szőtt szálak kontrasztjából születő filozofikus és transzcendens mondanivalóra kerül a hangsúly. Akik a Tarantinotól megszokott párbeszédözönt várják, nagyot csalódhatnak, ám egy dologban igaza van a fanyalgó kritikusoknak: a film első fele kissé ritmustalan íven halad, akár több snittet is alaposan meg lehetett volna húzni a vágóasztalon. Ezt leszámítva viszont el kell ismerni a forgatókönyv és a vágás nagyszerűségét. Tarantino pontosan tudja, hogy mi az, amit nyomasztóan sokáig kell felvezetni vagy kitartani a vásznon és mi az, amit elég csak megvillantani, sejtetni. Nehéz eldönteni, hogy az előzetes nézői tudásból származó feszültségre alapozott, fokozatosan építkező finálé, a hosszú és több szintes flashbackek vagy a filmben látható forgatás jeleneteiben bravórosabb-e az időkezelés. Láttunk már filmbe ágyazott filmet, ennyire azonban még sosem feledkeztünk el a fiktív valóságról. Lenyűgöző, ahogy a karakterek valódi drámája nem közvetlenül egymás közt, hanem a cselekményben zajló forgatási jelenetekben zajlik. Ilyen zseniális és magával ragadó húzások mellett teljesen természetesnek és egyszerűnek tűnik a párhuzamosan vezetett dramaturgia zsenialitása, pedig az már önmagában is kivételesen ügyesen felépített mutatvány. Ráadásként még azt is elbírta az alapvetően szövevényes és bonyolult szerkezetű film, hogy számtalan apró műfajjátékot, korabeli tévés és (főleg olasz) mozis imitációkat, rövid narrációt, valamint feliratokat helyeztek el benne. Igaz, a dramaturgiai és ritmusbéli virtuozitás a lehengerlő színészi alakítások által működik. A szinte felsorolhatatlanul sok epizodista pazar alakításai mellett Robbie és Pitt is pont annyit és úgy játszik, amit a szerepük megkíván, DiCaprio pedig Daltonhoz hasonlóan, és ez nem túlzás, élete alakítását nyújtja.
A Volt egyszer egy… Hollywood Quentin Tarantino legmélyebb, legösszetetteb, legdrámaibb, sőt legszebb filmje. Ha valami nagyon hiányzott a Mester életművéből, az pont a szatírától független lábakon álló drámaiság és a szépség. Jelen van a filmben a tarantinos süvítő felszínesség, a fekete humor, a karikatúra, az erőszak, a halál, a társadalomkritika, a történelmi igazságtétel igénye, az önreflexió és a mozi iránti szerelem explicit kifejezése is, de közben teljesen koherens és szép alkotást látunk. A Sharon Tate-tel kapcsolatos (jogos) előzetes félelmeket érdemes eloszlatni, nem történik kegyeletsértés, sőt a vége-főcímben felcsendülő, Polanski-opuszokat idéző zene egyértelmű tisztelgés a lengyel művész munkássága előtt. Talán nem olyan energikus, fiatalos és magával ragadó a Volt egyszer egy… Hollywood, mint a Ponyvaregény vagy a Becstelen brygantik, de lényegesen kiforrottabb és komplexebb mű a direktor valamennyi korábbi alkotásánál. Annyi réteg tárul fel, hogy egy kritikányi terjedelem közel sem elég ahhoz, hogy minden fontos aspektusát végigzongorázzuk a filmnek. A Ponyvaregény volt a rendező pályájának a csúcsa, amennyiben minden a lehető leginnovatívabb, legviccesebb, legeredetibb és legtarantinosabb formában került vászonra, eltalálva a számára lehető legtökéletesebb történelmi pillanatot. Könnyen lehet azonban, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood lesz Tarantino legértékállóbb, az idő próbáját legmasszívabban kiálló filmje.
