A héten megjelent Quentin Tarantino kilencedik nagyjátékfilmjének, a Volt egyszer egy Hollywoodnak (Once Upon a Time in Hollywood) az első előzetese. A rövid kedvcsináló hamisíthatatlan Tarantino mozit ígér, ám ez nem hoz lázba mindenkit. Vannak, akik unják már az egykori outsider független filmesből a mainstream legmenőbb rendezőjévé érett művész játékait, míg mások továbbra is megőrülnek műveinek minden egyes soráért és képkockájáért. Abban azonban a legtöbben egyetértenek, hogy pályájának legerősebb része a kezdet volt. Mi az, ami olyan vonzóvá tette a Kutyaszorítóbant és a Ponyvaregényt, mit vitt tovább ebből munkássága későbbi szakaszaiban az olasz-amerikai mester és mi az, ami hiányzik újabb filmjeiből? Ezekre keressük a választ a következőkben.
Az üstökösszerű nyitány
Bár sokan értelmetlennek tartják filmjeit vagy épp azok eredetiségét kérik számon, Tarantino üstökösszerű újítóként robbant be a kilencvenes évek elején a filmvilágba. Tény, hogy – számos kortársával egyetemben – sok régi művész- és tömegfilmes sémát hasznosított újra, ezeknek a szintézisszerű, új megközelítésű használata azonban mégis rendkívül frissnek hatott akkoriban. Bírálói gyakran etikátlan és céltalan játéknak titulálják történeteit, holott azokban nagyon is megvan a morál és a tét. Csak épp sajátosan, nem a hatvanas évek európai művészfilmes elvárásainak vagy az átlagos hollywoodi sztenderdnek megfelelően jelennek meg ezek. Generációjának nagy érdeme, hogy úgy újította meg a hetvenes évek midcult filmjét (ez a művész- és a tömegfilm ötvözését jelenti), hogy saját nyelvezetét, hőseit és ideáit helyezte műveinek középpontjába.
Tarantino első dolga volt, hogy fiatalkorának kedvenc színészeit megszerezze, akikre a fiatalkora kedvenc filmhőseiből létrehozott, belőlük átgyúrt karaktereket bízta. A gyerekkorunk óta jól ismert, unásig ismételt, B-filmekben számtalanszor lerágott történetsémákat és párbeszéd-paneleket teljesen megújította. Közös élményünk, hogy mennyire hétköznapivá és életszerűvé tette a párbeszédeket. Más játékfilmesek el se merték korábban képzelni, hogy ennyire szabadon lehet játszani a vásznon. Annyira túlfeszítette, annyira groteszkké és első hallásra talán nevetségessé tette a különböző drámai szituációkat és dialógusokat, hogy az egy profi filmkészítő számára valószínűleg nevetségesnek tűnhetett először. De Tarantino nem volt hagyományos értelemben vett profi filmkészítő, hanem néző volt, a néző fejével gondolkodott és a neki kedves dolgokat szerette volna látni a moziban. Minden más rendezőnél inkább maradt meg egynek közülünk, nézők közül, akik gondolatban szeretünk eljátszani szeretett hőseinkkel, kitalálni nekik nekünk tetsző kalandokat és beszólásokat. Pusztán annyi a különbség, hogy Tarantino vászonra is öntötte a fantáziáját. (Még arra is veszi a bátorságot, hogy hosszú soundtracket válogat kedvenc dalaiból és néhányat közülük filmjeiben is felhasznál).
Tarantino sikerének egyik titka, hogy szinte már mitikus aurával bíró karaktereket teremt, legyen szó bénázó szerencsétlenekről vagy épp szuperlaza és szuperügyes figurákról. Hőseit szövevényes, hosszú kalandokba viszi bele, ráadásul a különböző cselekményszálakat élesen keresztezi, ami tovább növeli a dramaturgia feszültségét. Népszerűségének másik tartóoszlopa kivételesen groteszk és morbid humora, amit nem csupán a falig tol, hanem bőven túl is feszíti vele a határokat. Legjobb műveiben legalább a dialógok fele szállóigévé válik, elmondhatatlanul vicces és megdöbbentően durva jelenetek váltogatják egymást, sőt a két stílus gyakran találkozik. A hosszú, megszakíthatatlan röhögésre sarkalló párbeszédek ugyanakkor nem öncélúak. Ha a cselekményt nem is építik, a karakterek jellemét és ezen keresztül a rendező világszemléletét jól megvilágítják. Karaktereinek többsége nem jó vagy gonosz, hanem mindig valamilyen tulajdonságuk (vagy annak hiánya) mentén érdemlik ki sorsukat, legyen az siker vagy bukás. A legnagyobb büntetés általában azoknak jár, akik nem ismerik fel a Sors kezét.
Ezt a groteszk, túlfeszített, de mégis véresen komoly stílust már rögtön élete első filmjeiben, sőt élete első jelenetében megmutatta.
Erős stílusérzékét jelzi, hogy Robert Rodriguez Desperado című filmjében pusztán epizodistaként tűnik fel, ám az a két-három perc, amiben reflektorfénybe kerül, mindennél jobban beleég a nézők emlékezetébe. Egy nem túl vicces és meglehetősen hosszú poént mesél el rendkívül teátrálisan, nagyon direkt körítéssel tálalva, és mégis lenyűgözően zseniális az egész. Abban a jelenetben mesteri hatáskeltő, cselekményépítő és karakterábrázoló képességéről tesz tanúbizonyságot.
Új utak nyomában
De mi az, ami eltűnt, ami mára hiányzik az egykoron sziporkázó és friss, határokat nem ismerő rendezőből? Gengszterfilmjei után női sorsdrámákkal, bosszúfilmekkel próbálkozott (Jackie Brown; Kill Bill; Vérfagyasztó), süvítő akciótenger helyett mélyebb drámaiságot keresett. Jóllehet radikális formanyelve, mítosz- és legendateremtő ereje, hosszú, kimunkált jelenetei, szövevényes cselekményvarrása és az élet játékos vagy kegyetlen sorsszerűsége iránt érzett érdeklődése az említett filmekben is megmaradt. Ezek alapvetően igényes és izgalmas művek, de az a faldöntő erő, ami kezdetben jellemezte Tarantinot, elveszni látszott. A kétezres évek közepén mintha ihletettsége is alábbhagyott volna. Társrendezőként és producerként vett részt néhány képregényparódia elkészítésében, amik közül a Sin City – magas nívójának hála – a szélesebb közönséghez is eljutott.
A nagy visszatérést a Becstelen brygantik jelentette, amihez minden erejét és fantáziáját összeszedte, és ami ennek megfelelően parádésan kreatív cselekményt, lehengerlő szituációs komédiákat, briliáns színészi alakításokat és tökéletes jeleneteket eredményezett. A karakterek, a párbeszédek, a drámai jelenetek és az alakítások minősége újra elérte első filmjeinek színvonalát, de valami mégis hiányzott. Filmjével történelmi igazságtételt kívánt tenni, ám eszközei inkább illettek a gengsztermozik világához. A Becstelen brygantikban nem tudta jól ötvözni a történelmi tablók tartalmi és formai kifinomultságát a ponyvák sorsszerűségével és szabadosságával. Ezt követő műve, a Django elszabadul ráadásul rettenetesen maníros és izzadtságszerűen pc-kompatibilis lett, ami nagyon nem állt jól a politikai korrektségen éveken keresztül rendkívül elegáns módon átgázoló művésznek.
Hogyan tovább?
A kétezres évek közepén tanúsított háttérbe vonulása után elemi erővel tért vissza 2009-ben és legsajátosabb szerzői jegyeit hozta vissza a mozikba. Csakhogy időközben sokat felejtett abból, hogy milyen is nézőnek lenni. Pont azt kezdte elveszíteni, ami olyan naggyá és szerethetővé tette. A parádésan szórakoztató Becstelen brygantik aprólékos kimunkáltsága és a Django elszabadul mesterkéltsége túlzásnak bizonyult. Talán maga is megérezte, hogy első westernje nem elvárásainak megfelelően sikerült, így hát az Aljas nyolcasban – a Jackie Brown és a Kill Bill után – újra az apróbb sorsok felé vette az irányt. Szerzői jegyeit megtartotta, de mélyebb, kifinomultabb történeteit ismét enyhébb formában kívánta tálalni. A vászonról való Monty Python-os kikacsintás, az abszurd szituációk, a hosszú párbeszédek, a szélsőséges poénok és a sok vér persze ma is sokakat zavarhat, de ezek nem rendezői hibák, hanem megosztó stílusjegyek.
Elvileg tervben van egy Star Trek mozi és a Kill Bill harmadik része, illetve korábbi nyilatkozatai alapján mindig is szeretett volna egy horrorfilmet készíteni. Ugyanakkor régi fogadalma szerint nem rendez tíznél több nagyjátékfilmet, mert nem szeretne a vénségükre lapossá és unalmassá váló direktorok népes táborához csatlakozni. Az ötvenhat éves kor azonban alkotóként nem számít öregnek, Tarantinoról pedig nehéz elképzelni, hogy csak úgy letegye a lantot. A sorozatok világába is átevezhet persze, egyre több nagy rendező próbálja ki magát a testvérformátum keretei között és Tarantinonak is volt már dolga vele (Vészhelyzet; Helyszínelők). Szövevényes cselekményvezető technikája virágozhatna és különleges karaktereinek özöne kalandozhatna a számtalan epizód alatt. A neves olasz-amerikai direktor ugyanakkor szereti a hagyományos formákat, a mozik képviselte minőséget és nagyon régóta gigaköltségvetésből dolgozik (mondjuk utóbbit már a legnagyobb streamingszolgáltatók is biztosítani tudnák neki). Hogy merre halad tovább, augusztus 8. után meglátjuk.
