Pár hete a nyolcvanötödik életévét betöltő Roman Polanskit méltattuk születésnapja alkalmából, ezúttal a héten a „hetvenhatosok” klubjába lépő Martin Scorsese műveit vesszük górcső alá, a teljesség igénye nélkül. Az amerikai mozi filmtörténész rendezője fél évszázada kezdte pályáját, amikor Klasszikus Hollywood éppen haldoklott és az egész világ az európai művészfilm térdei előtt hevert. Scorsese-nek és generációjának döntő szerepe volt abban, hogy a hatvanas évek legvégén, de még inkább a hetvenes évekre a közönség figyelmét visszanyerje az Álomgyár. Movie brats-nek, vagyis mozi fengyerekeknek becézett nemzedéke a harmincas-negyvenes-ötvenes évek hollywoodi meséiből és az európai (vagy akár amerikai) alternatív csúcsművekből egyaránt ismpirálódott. De Palmaval (Carrie; Sebhelyesarcú), Lucas-szal (American Graffiti; Star Wars), Spielberggel (Párbaj; Indiana Jones) és Coppolaval (Keresztapa; Apokalipszis most) az élen generációja megújította és második aranykorát hozta el a hatvanas évek közepén még a csőd felé menetelő Hollywoodnak. Scorsese már a Vietnám-szindróma jegyében készült egyetemi diplomafilmjével egyértelművé tette, hogy mi vár a közönségre az elkövetkező évtizedekben.
A gengszterfilmek
Mivel legfontosabb alkotásainak zöme a gengszterfilm zsáneréhez tartozik, először ezen alkotásait tekintjük át. Hogy a hetvenes évek elején mennyire alternatív irányokat kerestek a fiatal filmesek, azt jól mutatja Scorsese első gengszterfilmje, az Aljas utcák. Az ún. Olasz-Amerikában felnövő direktor gyerekkori emlékeiből ispirálódva írta a meglehetősen keserédes történetet. Tulajdonképpen szegényes gyerekkorát és a társadalmi mobilitás szűkösségét kívánta bemutatni a mindenáron felfelé törekvő, agilis főhős és nihilista barátja történetén keresztül. A Harvey Keitel alakította Charlie lett a műfaj ún. loser gengszter karaktere, vagyis az a tipikus alvilági figura, aki szeretne feljebb kerülni a maffiózok ranglétráján, de sehogy sem jut közelebb céljához, és ezt drámai bukásként éli meg. Amikor Tarantino Ponyvaregényének vagy Guy Ritchie Blöffjének szerencsétlenkedő alakjain nevetünk, valójában a loser gengszterek paródiáját látjuk.
Bár az Aljas utcák kiváló film, Scorsese a kilencvenes években alkotta meg igazán ikonikus gengsztermozijait. A Nagymenők a Scorsese-kézjegyben továbbra is élő művészfilmes elemek ellenére lett 1990 egyik legkedveltebb filmje. Sikerében jelentős szerepet játszott a Mester már fentebb említett filmtörténeti jártassága. Robert De Niro és Joe Pesci duója a magas vékony és az alacsony kövér kedvelt párosítását újítja meg. Míg előbbi megfontolt és hidegvérű, Pesci figurája akaratos és pszichopata módjára keresi a konfliktust. Az 1995-ös Casinoban még jobban kicsúcsosodik kettejük ellentéte és Pesci öncélú – a harmincas évek rendre Edward G. Robinson alakította gengszterhőseit idéző – agresszivitása. Számtalan erőszakos pillanatát lehetne idézni, mégis brutális fizikai megnyilvánulásainál sokkal rémisztőbb verbális agresszivitása.
A Wall Street farkasa 2013-ban trilógiává bővítette a Nagymenők és a Casino párosát, és betetőzte a több évtizedes folyamatot: a maffia idővel törvényes kereteket kapott, mára pedig egészen az üzleti élet és a politika élvonaláig hasított. A fehér galléros bűnözés szimbóluma az ezredforduló új színészcsillaga, Leonardo DiCaprio alakította gátlástalan és hedonista Jordan Belfort lett.
A trilógia mellett némileg kilóg a sorból A tégla, ami nem kapcsolódik szorosan az előbb tárgyalt filmekhez, hanem az ír maffia fészkébe, Bostonba repít minket. Hogy miért a Szigorúan piszkos ügyek remake-je ért díjat az Oscar-bizottságnál, nem világos, mindenesetre a feldolgozás ténye nem jelenti azt, hogy Scorsese 2006-os filmje ne sikerült volna jól. A megtörtént események alapján íródott film az írek egymás közti vérengzésének szomorú története. Jack Nicholson üstökösszerű játéka pedig jócskán erősíti a drámai hangsúlyokat.
A Taxisofőr és az alternatív nézőpont
Ne feledkezzünk meg az ünnepelt más műfajű alkotásairól sem. Az életmű egyértelműen leghíresebb és legtöbbre értékelt darabja az 1976-os Taxisofőr, ami a hetvenes évek egyik slágerműfajában, a bosszúálló thriller (vigilante thriller) világában tett látogatás. Jellemző Scorsese-re, hogy szereti a népszerű tömegfilmes formákat alternatív nézőpontból megközelíteni. Ezt már pályája elején, a klasszikus gengszterfilmek narratívájával szakító Aljas utcákban is megmutatta, a Taxisofőrben pedig folytatta a megkezdett utat.
Az amerikai bűnözés hetvenes évekbeli szélsőséges mértékű elharapózására a hollywoodi filmművészet a rendőrthrillerek és a bosszúálló thrillerek özönével válaszolt. A két műfajt tulajdonképpen ideológia különbség választja el: előbbiben a western mitológia seriffjeinek leszármazotta, az ún. törvényes hős (official hero), utóbbiban a Vadnyugat kívülálló Jó Rosszfiúja, az ún. törvényenkívüli hős (outlaw hero) tisztítja meg a Bűnös Várost. Tehát nemcsak karaktereiben épült be az ekkorra avíttá váló western műfaj a hetvenes évek thrillereibe, hanem narratíváját tekintve is. A várostisztító westernekből (ún. town-tamer tematika) származik a rendőr- és bosszúálló thriller is.
Ha a Clint Eastwood nevével egybeégő Piszkos Harry a törvény embere, akkor a nemrég remake-et kapó Bosszúvágy eredetileg Charles Bronson alakította Paul Kersey-je és a Taxisofőr Travis Bickle-je a modern világ önjelölt igazságosztói. Ám míg Kersey küzdelmét jobbára nemes ügyként mutatják a filmek, Travis a filmtörténet legellentmondásosabb alakja lett. Személyisége sötét és fényes oldalának kiszámíthatatlan váltakozására épül. Szívszerelmét felnőtt moziba viszi, háborog az éjszaka erkölcstelenségén, mégis az egyik elnökjelölt életére törne, végül pedig egy fiatalkorú utcalány megmentését tűzi ki életcéljaként. A Taxisofőr minden idők egyik legérdekesebb története, tele a filmtörténet csúcsát jelentő festői képekkel és rengeteg izgalmas vágással. Mindenkinek kötelező darab.
Scorsese egyik fő érdeme, hogy alternatív nézőpontját fenntartva tudott mindvégig sikeres maradni. A mélyen vallásos rendező Krisztus utolsó megkísértése című művében, ami egyébként azonnal felkerült a Vatikán fekete listájára, azt feszegeti, hogy vajon mire gondolhatott Jézus fájdalmas kereszthalála közben. A jól ismert evangéliumi cselekmény Nikosz Kazanthzakisz regényén alauló kiegészítése, felülírása a Da Vinci-kódot messze megelőzve váltott ki általános botrányt. Hasonlóan ellentmondásos narratívát adott A rettegés foka című lehengerlően nyomasztó pszichothriller remake-jének (ami ha lehet még kiválóbb, mint az azonos évben készült A bárányok hallgatnak). A történet főhőse egy jól menő büntetőügyvéd, ill. hosszú büntetését letöltött védence. Mivel utóbbi ügyében néhány enyhítő körülményt elhallgatott a tekintélyes ügyvéd, családja élete sem biztonságos a Robert De Niro alakította pszichopata friss szabadulását követően. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy Scorsese sem a Krisztus utolsó megkísértése, sem A rettegés foka esetében nem áll a hagyományosan negatív hősként értelmezett karakterek oldalára.
Irishman
Mint említettük, Joe Pesci általában Edward G. Robinson karaktereinek szenvedélyességét, ill. mohó, törekvő agresszivitását idézi meg, Robert De Niro pedig jobbára a filmtörténet jéghideg, megfontolt gengszterbárója lett. Scorsese hamarosan debütáló új gengszterfilmjében a két legenda mellett szerepet kap az olasz-amerikai direktor másik kedvelt színésze, Hervey Keitel és az az Al Pacino is, akivel még sosem dolgoztak együtt. Bár a valós eseményeken alapuló történet, amiről egyébként Danny DeVito is rendezett egy filmet (Hoffa) Jack Nicholsonnal a főszerepben, előzetes ismereteink miatt kevesebb meglepetést tartogat, mégis érdemes előre eljátszani a gondolattal, hogy melyik színészcsillag milyen típusú karaktert kap majd. Kedvcsinálóként lássuk Harvey Keitel és Al Pacino korábbi ikonikus gengszteralakításait.
Keitel, jóllehet az Aljas utcák főszerepét még megkapta, később a hollywoodi direktorok legkedveltebb mellékszereplője és epizodistája lett. Leginkább vagy a számító, jellemtelen alakok (pl. a Taxisofőr hippije és a Ponyvaregény problémamegoldó Mr. Wolfja), vagy az esetlen, de melegszívű figurák (pl. az Aljas utcák főhőse és a Kutyaszorítóban Mr. White–ja) találják meg. Hozzá hasonló több arcú figura Al Pacino, akinek a karrierje a Keresztapa első részével indult be. Pacinohoz hozzánőtt az arisztokratikus viselkedésű, tanult legkisebb fiú, aki idővel a jéghideg és félelmetes Micheal Corleonevé nőtte ki magát. Később azonban átvedlett a nyolcvanas évek kultikus gengszterévé, a telhetetlen Tony Montanavá, vagyis a Sebhelyesarcúvá. Minden idők legprimitívebb gengszterfőnöke, aki a filmtörténet leggyorsabb karrierjét is maga mögött tudhatja, az amerikai álom kritikájaként értelmezhető. A rendező Brian De Palma (aki Howard Hawks 1932-es filmjét adaptálta) a kapitalizmus fő ellentmondására kívánt 1983-as mesterművével rávilágítani, hogy ti. a rendszer végtelen távlatokat nyit az ember előtt, de könnyen porba is döntheti a túl mohó személyeket. Tony Montanahoz képest a Fedőneve: Donnie Brasco egyszerű, tervek nélkül tengődő gengsztere a megélhetési bűnözés legalsó fokán tanyázik. Igaz, utóbbi a gengszterhistória talán legszerethetőbb bűnözője.
Hogy az amerikai filmtörténet reprezentáns rendezőikonja milyen felfogásban készíti a szakszervezeti botrányokat feldolgozó új gengszterfilmjét, jövőre kiderül. A produkció különlegessége, hogy a Netflix birtokolja a forgalmazási jogokat. Ami egyben azt is jelenti, hogy a streamingszolgáltató óriás (aminek veszteségekkel és újításokkal járó átalakulásáról itt olvashattok bővebben) ezúttal talán az Oscarért is harcba szállhat. Azt szinte biztosra vehetjük, hogy Scorsese nem átlagos mozival rukkol majd elő. Az Irishman után pedig máris új kalandokba vágja fejszéjét...
