Nyolcvanöt éves lett a lengyel árva, a lodz-i filmiskola üdvöskéje, a számkivetett nomád, a világpolgár, az európai művész, a filmtörténet egyik legnagyobb zsenije. Roman Polanski közelről sem túl vidám, ám annál titokzatosabb és érdekesebb életművét sokan áttekintették már, legnépszerűbb filmjeit a hazai (főleg horror- és thriller-)fanatikusok jól ismerik. Születésnapja alkalmából most kevésbé ismert remekműveire is vessünk egy pillantást. Elborult deviancia, különc figurák, vérfagyasztó és nyomasztó pillanatok, no meg a férfi-nő viszony legmélyebb rétegei várnak ránk.
Polanski első vizsgafilmjei
Polanskit valószínűleg mindenki ismeri, ha nem is látta őket, olyan filmjei miatt, mint a Rosemary gyermeke, a Vámpírok bálja, a Kínai negyed, A halál és a lányka vagy A zongorista. És sajnos mindenki ismeri botrányai miatt is. Utóbbival jelen cikkben nem foglalkozunk, inkább néhány olyan klasszikusa kerül előtérbe, amiket a hazai nagyközönség kevésbé ismer, pedig igazi gyöngyszemek. Hogy az elején kezdjük, érdemes két pikáns témát boncolgató és egyben ironikus rövidfilmjét említeni, amiket még egyetemi évei alatt készített Lengyelországban. A halál, a szexualitás, az erőszak, a veszélyeket alábecsülő, makacsul kémkedő különc, amik később rendre visszatérnek alkotásaiban, már mind ott rejlenek rövid vizsgafilmjeiben is (ahogy más, ismertebb vizsgaművei társadalmias érdeklődését tükrözik). Egy olyan ember, akit ennyiszer érintett közvetlenül szeretteinek halála és a sorozatos számkivetettség érzése, nem csoda, hogy sokat foglalkozik ezekkel a témákkal. A műveiben rendszeresen megjelenő melegszívű, ám rendkívül naiv, az árral sodródó, a veszélyes dolgokra fittyet hányó, kíváncsi, szemlélődő hősök alighanem Polanski-alteregók. Azt pedig, hogy a férfi-nő kapcsolatról honnan tudhat valaki ennyit, csak ugyanolyan ámulattal tudjuk kérdezni, ahogy Puzsér Róbert tette nemrégiben. A következőkben néhány különleges, a hazai nézők előtt mégis többnyire ismeretlen filmjét ajánljuk.
Irónia és sötétség A lakóban
Már világszerte ismert rendező volt (ami nem nehéz, ha az ember első nagyjátékfilmjét rögtön Oscar-jelöléssel jutalmazzák), túl egy disszidáláson, terhes feleségének tragikus halálán, máig sokat emlegetett botrányain és Európába szökésén, amikor szülővárosában, Párizsban elkészítette A lakó című (A bérlő néven is forgalmazták itthon) egzisztencialista pszichohorrorját. Lehántva a címkéket: egy igazán jószívű, de rendkívül magányos és depresszív alkatú férfit látunk, aki a külvárosok szegényes, ám annál pedánsabb közönség által lakott vidékére költözik. Egy ódon ház apró lakását veszi ki, élete pedig azonnal rémálommá változik. Szomszédai a legapróbb zajtól is felháborodva dörömbölnek ajtaján és nem felejtik el napról napra megalázni vagy undorral az arcukon végigmérni őt a lépcsőházban. Még amikor kirabolják, is megfenyegetik, nehogy rontsa a ház jó hírét a rendőrség értesítésével. A nyomasztó, egymás után leselkedő, fontoskodó kispolgári attitűd hamar megtöri a rendező által alakított férfit. Lenyűgöző képek és nyomasztó atmoszféra lengi át az egész filmet. A távolból figyelő mozdulatlan alakok látványa mellett az Útvesztőben című Lynch-opuszból ismert körforgás motívum is megrázó élményben részesíti a nézőket.
Azonban nem ez az egyetlen rétege a filmnek, nem csupán a lakóközösség kitaszítottja hősünk. Előéletéről semmit sem tudunk, gyakorlatilag nincsenek barátai, egyetlen véletlenül megismert barátnőjén kívül nem találkozik senkivel. Az egyre mélyebbre csúszó ember, az ápóló-hallgató anyafigura után kiáltó férfi prototípusának mindennapjait követhetjük végig az összeomlásig. Hiába Párizs, a hazátlanság Máraitól ismert érzése Polanskinál is megjelenik. Aki élt már bezárkózva, aki tudja, milyen egy közösség megalázottja lenni, vagy aki érezte már idegennek magát egy gyönyörű nagyvárosban, az ismeri igazán a múlt és jelen nélkül élő Trelkovsky gyötrelmeit. De ami A lakó esszenciáját adja, az a mindannyiunk életéből ismert banalitások ábrázolása. A megmagyarázhatatlan apróságok, amik mögé babonásan, mániákusan hihetetlen dolgokat képzelünk. A titkos hangok, a csak pár pillanatig látott képtelenségek, a véletlen találkozások. Ki ne keresett volna már jelentéktelen, feltehetőleg egyszerűen megmagyarázható események mögött kísértetet? A lakó bizony a mindannyiunkban ott bújkáló zárkózott lélek zsigeri becsavarodásának veszélyeire is figyelmeztet. A lakás-trilógia harmadik része a megelőző kettőhöz (Iszonyat; Rosemary gyermeke) hasonlóan kötelező darab.
Ennio Morricone legendás filmzenéje is varázslatosabbá teszi az Őrületet
Gyöngyszemnek nem nevezhető, mégis kifejezetten izgalmas és szerethető film az 1987-ben Harrison Ford főszereplésével készült Őrület. Zseniális alapszituációval indít: a fontos üzleti úton lévő házaspár Párizsba érkezése után nem sokkal, amíg a férj zuhanyzik, felesége titokzatos módon eltűnik hotelszobájukból. A hitchcocki helyzet kibontása nem tökéletes, az Őrületben inkább a film tónusa és a lengyel mestertől megszokott kivételes karakterrajz fogja meg az embert. Ugyanakkor feszültségben és polanskis sötét titokzatosságban nincs hiány. A VHS-korszak esti-éjjeli filmezéseinek hangulatát idézi. Minden thrillerkedvelőnek ajánlott.
Ismert, de nem népszerű
Polanski fizikai mozgástere évtizedek óta szerény, Párizs azonban érezhetően nem egyszerű kényszerlakhelyet jelent a művésznek. Keserű méz című filmjében Woody Allen-esen egyértelművé teszi a rajongott francia főváros iránti tiszteletét. Mindazonáltal ezzel az adaptációval vászonra vitte minden idők egyik legjobb filmjét is. A Keserű méz annyiban kakukktojás a többi alkotás között, hogy ismertségnek a hazai közönség soraiban sincs híján, népszerűsége azonban nem éri el azt a szintet, amit megérdemelne. Pedig ha készült igazán aktuális és tanulságos film korunkról, akkor ez az. A popkultúra által mitizált szerelem (ami alatt valójában a kapcsolatok elején mutatkozó, rózsaszín ködnek keresztelt pezsgő időszakot értik) a mai ember életének legfőbb értelmévé és céljává vált. A film gyönyörűen, a karikatúra eszközeit sem nélkülözve hívja fel figyelmünket a popzene és a romkomok ránk gyakorolt hatására. Polanski itt a posztmodern kor szerelemnek nevezett kapcsolat- és szexfüggőségére mutat rá.
Két tipikus mai párt látunk, akik beleestek a kor csapdájába. Kapcsolatuk és házasságuk válsága valójában a szerelem és a házasság fogalmának félreértésén alapul. Az egyik duó szélsőségesen járta végig azt az utat, amit oly sokan megtesznek manapság. A puszta testi vonzalom hozta össze őket, és amikor annak minden mélységét kiaknázták, a más típusú mélységekről, más típusú titkokról könnyedén lemondtak. A rózsaszín köd szertefoszlása után együtt töltött rövid időszakban már csak bántották egymást, egyre élesebben, ami természetesen gyógyíthatatlannak tűnő sebeket okozott. A másik pár története viszont szélsőségesen átlagos életet rejt: angol felső középosztályos mintaemberek ingerszegény hétköznapjait ismerjük meg, akik hét év házasság után a tömény unalom állapotába kerülve úgy gondolják, hogy egy indiai utazás hozhatja helyre szerelmüket. Jóllehet a lényeget, a változást, az egyensúlyt nem külső, hanem csakis belső utazás során lelhetik meg, ahogy arra egy utastársuk hívja fel figyelmüket. A kislányát egyedül nevelő, önmagával békében élő indiai özvegy apa szimbolizálja valamennyi elrontott kapcsolat közt a reményt. Olyan utat kínál, amire a Pop, csajok, satöbbi hőse is rátalál végül. A film ezért is kiemelkedő, mert több utat, köztük pozitív példát is mutat, de tény, hogy kíméletlenül őszinte hangnemben teszi mindezt. Bár egyáltalán nem öncélú, a túlzott obszcenitástól irtózóknak nem ajánlott. Az ironikus és a parodisztikus elemeket szívlelőknek viszont látniuk kell.
Politikai porondon
Polanski 1994-es népszerű politikai thrillerét, A halál és a lánykát sokan ismerik, 2010-es azonos műfajú opusza viszont már kevésbé közismert. Holott a Szellemíró meglehetősen erős állításokat hordozó és kifejezetten izgalmas alkotás. A főszerepben Ewan McGregor segít egy korábbi miniszterelnöknek emlékiratai megírásában. Egy politikai ellenfelei által háborús bűnösnek kikiáltott, pacifista tüntetőkkel körbevett, de az amerikai kormány támogatását élvező brit miniszterelnöknek. Szó sincs szokványos történetről. A Szellemíró azért annyira különleges, mert a megszokott háború- és elitellenes sablonok és propaganda helyett sokkal komplexebb filmet kapunk. A terrorizmus elleni harc szlogenje mögött elkövetett bűnök ismertetése mellett erős érvelést hallunk a szükségesnek gondolt nemzetbiztonsági óvintézkedések mellett is.
Ami pedig a politikai színezetet illeti, nem kifejezetten a gazdasági és társadalmi elitcsoportok kerülnek a film kereszttüzébe. Az alternatív politikai mozgalmak sem túl jó színben tűnnek fel (sőt), a filmbéli ex-miniszterelnök karakterében pedig nem lehet nem Nagy-Britannia korábbi munkáspárti miniszterelnökét, Tony Blairt látni. Blairen túllépve, korunk feltűnően képernyőképes, ám belső vízióktól nem különösebben szenvedő, a közügyeket a bulvár szintjére húzó politikusok mintapéldányát látjuk a vásznon. Ugyanakkor a Pierce Brosnan alakította politikus sem egydimenziós megvilágítást kap, megismerjük valódi hiteit és a maga igazát. Alig akad a filmben olyan karakter, akinek ne látnánk több oldalát is. Van azonban egy súlyos állítása Polanski művének, amiben a brit-amerikai kapcsolatokat piszkálgatja. Itt nyilván közrejátszik a rendező Egyesült Államokkal való ellentmondásos viszonya is, de a politikai thrillerek – érthető módon – mindig is amolyan bizonyítékok hiányában épített, pletykákon alapuló, vonzó hipotetikus történetek voltak. Árnyalt megközelítése és csavaros történetvezetése miatt a Szellemíró a zsáner legnagyobbjai közé tartozik.
Sok Polanski alkotást lehetne még ajánlani, az említettek számos aspektusa sem került szóba. A rendezőlegenda sajátos világa mély utazást kínál minden érdeklődőnek. Cikkünkkel nem pusztán tisztelegni kívánunk munkássága előtt, de reméljük, hogy némi kedvet is adtunk filmjeihez. Végezetül pedig szerepeljen itt egy Ben Kingsley és Helena Bonham Carter szereplésével készült rövidfilmje. Jó szórakozást kívánunk!
