Akik lemaradtak az Oscarról…

Múlt héten kihirdették a február 24-i Oscar díjátadó valamennyi döntősét, magyar aspiráns híján pedig a lelkes hangvételű gondolatok helyett újra Hollywoodot és az Akadémiát kritizáló vélemények lepték el a közbeszédet. A kifogásoknak persze van alapja. Nehéz nem észrevenni, hogy az elmúlt évtizedekben lényegesen romlott az Álomgyár filmjeinek színvonala és a világ legnagyobb figyelmet kapó filmes szervezete is több hibát vétett a nagyközönség szeme láttára (ld. a tavalyi előtti díjkiosztót vagy a közönségdíjas kategória körüli bizonytalanságokat). Személy szerint mindezek ellenére is úgy gondolom, hogy érdemes az Oscarral foglalkozni, Hollywood válságát pedig csak átmeneti krízisnek gondolom.

Kétségtelen, hogy a nagyjátékfilmes formátum kifáradni látszik és a mozgóképes innovációk egyre inkább a sorozatok világában jelennek meg. Ez azonban teljesen természetes folyamat. Ha belegondolunk, például az irodalom különböző korszakaiban is változott, hogy épp verset, eposzt, drámát, regényt vagy mondjuk novellát olvastak legszívesebben az emberek. Nem meglepő tehát, hogy a film történeti léptékkel mérve rövidke történetében most új formátum vált népszerűvé. Ugyanakkor kár lenne leírni a nagyjátékfilmeket. Már csak azért sem szabad ezt tennünk, mert manapság is bőven találkozunk bámulatosan jó alkotásokkal. Érdemes párhuzamot vonni a múlttal. A hatvanas években lépten nyomon azt hangoztatták, hogy Hollywood a halálán van. Filmjei egyre kiszámíthatóbbá váltak, ugyanaz a pár műfaj uralta a mozikat, a látványprodukciók kiszorították a tartalmas történeteket, sorjáztak a remake-ek, a nagy stúdiók híján voltak mindenféle eredetiségnek. Ráadásul a könnyen elérhető otthoni mozgóképes tartalom (akkor épp a tévé) sokkal izgalmasabbnak és színesebbnek mutatkozott.

Ismerős a közel hatvan éve lezajlott történet? Ma is valami nagyon hasonlót láthatunk, ha a filmek és a sorozatok világára tekintünk. Hollywood mégsem halt meg a hatvanas években. Sőt idővel elkezdte a tévés alkotókat és friss, újító megoldásaikat integrálni saját produkcióiba. Végül a hetvenes évekre második aranykora kezdődött a tengerentúli filmművészetnek. Könnyen lehet, hogy ma sem lesz ez másképp, és Hollywood fel tudja frissíteni fáradt testét a fiatalos és sokszínű sorozatok eszköztárával és alkotói gárdájával. Persze addig sem kell a stúdiómágnásoknak izgulniuk, a gigaprodukciók és végeláthatatlan hosszúságú filmszériák készítési ütemterve hosszú évekkel előre be van iktatva a stúdiók naptárába. Ugyanis a keleti parti filmipar még ma is rendkívül nyereséges biznisznek számít. A sokszor lesajnált és unalmasnak vélt szuperhősfilmek, illetve öt-tíz részes szuperfranchise-ok többnyire hatalmas bevételt termelnek. Ha egyik-másik meg is bukik, egy sikeres film minimum két-három gyengébben sikerült opusz költségét téríti meg.

Kicsit más tészta az Oscar. Utóbbinak belterjes közege és csillogó külsőségei régóta taszítanak sokakat. A tavalyi statisztikák szerint lényegesen kevesebben (persze nem kevesen) nézték a 90. Oscar díjkiosztó televíziós közvetítéseit, pedig az a tengerentúlon a Super Bowlhoz hasonlítható eseménynek számít. Talán nem most éli fénykorát az Álomgyár, mégis úgy gondolom, hogy érdemes odafigyelni az Oscarra. Olyan eseményről van szó, ami kikerülhetetlen a tömegfilm élvonala számára. Nem pusztán hírességeknek jelenthet presztízsnövekedést egy aranyszobrocska, ez az este ugródeszka a feltörekvők számára is, út a hírnévhez és egy fényes karrierhez. És azt is látni kell, hogy az amerikai filmkultúra, amit Magyarországon valamiféle sznob hajlamból fakadóan divatossá vált minél többet szidni, nem csupán népszerű, de szigorúan filmtörténeti és filmesztétikai szempontból is döntő jelentőségű művek armadáját adta a világnak. Nem kevesebbet, mint európai vetélytársai.

Persze a celluloid kitűnőségei nem mindig kaptak és kapnak elegendő elismerést, sokszor csak útólag foglalhatják el megérdemeltnek vélt helyüket. Hogy Scorsese miért csak 2006-ban ülhetett fel a trónra, DiCaprio miért pont A visszatérőben nyújtott alakításával érdemelte ki a díjat, hogy Tarantinot miért váratják az Oscarral, nehezen megválaszolható kérdések. Főleg annak fényében, hogy más hozzájuk mérhető művészeket (pl. Coppola és Nicholson) a lehető legnagyobb elismeréssel ünnepelt pályájuk kezdete óta az Akadémia. Sőt Woody Allen esetében egy Hollywoodot tüntetőleg kerülő direktort díjaztak többször is. És bőven akadnak olyan alkotások is, amik érthetetlen módon zsebeltek be tucatnyi díjat, vagy amikre rosszabb esetben már nem is emlékszünk. De melyek voltak története során az Akadémia legnagyobb tévedései? Szubjektív toplista következik a legjobb filmekről, amik nem kapták meg az ikonikus aranyszobrocskát.

Az öt legjobb nem Oscar-díjas film, időrendi sorrendben:

Mervyn LeRoy: Szökevény vagyok (1934)

Mivel Magyarországon – az USA-val és a legtöbb európai országgal ellentétben – a tévé hőskorában nemigen vetítették a legnagyobb hollywoodi klasszikusokat, hazánkban viszonylag ismeretlen ez a gyöngyszem (is). Pedig Mervyn LeRoy 1932-es filmje mai szemmel nézve is nemhogy izgalmas opusz, hanem egyenesen fejbe vágja a nézőt, olyan erős személyes és társadalmi üzenetet hordoz. Az Elliott Burns valóban igaz történetet elmesélő életrajza alapján készült alkotás egy igazságtalanul rács mögé került férfiről szól. Akkora hangsúlyt kap benne a korabeli amerikai börtönök embertelensége, hogy a mű hatására igazságügyi reformot vezettek be az Államokban. Talán sosem kapott még ekkora kritikát az amerikai álom.

A film, ami legyőzte – Frank Lloyd: Felvonulás (Cavalcade)

Francis Ford Coppola: Magánbeszélgetés (1974)

Valószínűleg a hetvenes években élte legtermékenyebb korszakát az Álomgyár, jóllehet könnyen fogyasztható produkciók helyett inkább rendszerkritikus és alternatív alkotások kerültek ekkoriban a fősodorba. 1974-ben például olyan filmek versengtek a trónért, mint a Keresztapa 2, Polanski Kínai negyede, Bob Fosse Lenny-je, a Paul Newmannel és Steve McQueennel felálló Pokoli torony és a Magánbeszélgetés. Coppola tehát, már egy Oscarral zsebében, két briliáns mesterművel futott neki a díjátadónak. Nehéz eldönteni, hogy melyiknek erősebb a művészfilmes jellege, mindenesetre – a korabeli trendeknek megfelelően – valahol a tömeg- és a művészfilm határán egyensúlyozik mindkét alkotás. A Magánbeszélgetés a valaha volt egyik legsötétebb thriller, amiben az USA legkiválóbb lehallgató technikusa kénytelen megbizonyosodni arról, hogy még őt is figyeli egy nagyobb testvér.

A film, ami legyőzte – Francis Ford Coppola: Keresztapa II

Martin Scorsese: Taxisofőr (1976)

Martin Scorsese sokszorosan legjobbnak ítélt filmje sem tudott győzedelmeskedni anno. Az elnök emberei, a Hálózat és a Dicsőségre ítélve társaságában maradt alul a Rocky-val szemben. Az utóbbihoz hasonló rendhagyó fináléval büszkélkedő önbíráskodó thriller egy Vietnámból hazatért veterán társadalomba való visszailleszkedésének bökkenőit mutatja be. Kétség kívül brutális jeleneteket tartalmaz (Robert De Niro hibátlan tolmácsolásában), mégis egészen lírai filmnyelvvel operál. A forgatókönyvet jegyző legendás Paul Schrader életének kilátástalan, frusztrált, már-már agresszív, a világra undorral tekintő depresszív időszakát öntötte papírra.

A film, ami legyőzte – John G. Avildsen: Rocky

George Lucas: Star Wars (1977)

Talán hihetetlennek hangzik, de a filmtörténet valószínűleg legismertebb és egyik legnagyobb hatású filmje sem tudott Oscart nyerni. Mi több, a trilógia többi részét még csak nem is jelölték a legjobb film kategóriában. Ugyan 1977-ben még egy művészfilm, Woody Allen Annie Hallja győzedelmeskedett, a Star Wars már jelezte a nyolcvanas évekre kibontakozó új romantikus szórakoztatás érkezését. Habkönnyű cselekménye, látványos képi megoldásai, a filmtörténet legjobb érzékkel összeollózott mitológiája és a kiválóan megalkotott karakterek sokak számára nyitottak egy roppant izgalmas univerzumot. Ki nem képzelődött még arról, hogy jedi lesz, tárgyakat emel fel és lenyűgöző párbajokat vív? Ha létezik modern kori szórakoztatás, annak legbiztosabb alapjait Hitchcock mellett a Csillagok háborúja tette le.

A film, ami legyőzte – Woody Allen: Annie Hall

Quentin Tarantino: Ponyvaregény (1995)

Csak az eddig felsoroltakhoz mérhető hatást gyakorolt a filmnyelvre Tarantino, illetve a számára nemzetközi ismertséget hozó Ponyvaregény megjelenése. Ennek leglátványosabb eleme a nem lineáris történetmesélés, vagyis az idősíkok keverése, ami mára nagyjából minden második film bevett dramaturgiai eszköze. Ugyanakkor egy újfajta beszédstílus mozis debütálását is jelenti az egykori tékás színrelépése, ami legalább annyira népszerűvé vált azóta, mint mondjuk a nyolcvanas évek akciófilmes kliséi. Bár újabb filmjei jelentősen megosztják a közönséget, egyedisége azóta sem vitatható el a mestertől. Nemrég arról nyilatkozott, hogy új szuperprodukciója, a Volt egyszer egy Hollywood olyan nívós lesz, mint az 1994-es Cannes-i Filmfesztivál ünnepelt alkotása, a Ponyvaregény.

A film, ami legyőzte – Robert Zemeckis: Forrest Gump

Rettenetesen hosszú sort lehetne még írni a jobbnál jobb filmekről, amik valamiért nem nyerhették el a filmvilág egyik legfényesebben csillogó díját. Hát még azokról az alkotásokról, amiket nem is jelöltek a Best Picture kategóriában. Szerintetek melyik alulmaradt filmek érdemelték volna meg legjobban az Aranyszobrocskát? Az idei jelöltek közül

• Csuklyások – BlacKkKlansman
• Fekete Párduc
• Bohém rapszódia
• A kedvenc
• Zöld könyv
• Csillag születik
• Roma
• Alelnök

 kit látnátok legszívesebben győztesként? És melyik díjazott művet küldtétek volna inkább egy Arany Málna-gálára?