Nem kapott nagy reklámot az Apokalipszis most felújított és újravágott változatának hazai mozipremierje, pedig Francis Ford Coppola rendezése pont egy szélesebb közönséget megmozgató klasszikus lehetne. Magyarországon csupán néhány városban és a budapest Puskin filmszínházában vetítik az 1979-es opusz harmadik, ezúttal már véglegesnek szánt verzióját. Semmi kétség, és ezen meggyőződésemet a friss élmény erősíti bennem, ha valamit, hát ezt az artisztikus, a zenei és a képi tartalmat grandiózus formában megjelenítő alkotást moziban kell látni. Össze sem hasonlítható a mozi nyújtotta térhatás az otthoni filmnézés élményével. Coppola talán utolsó nagy rendezése a gigantikus költségvetésből készült Apokalipszis most, aminek készítése során még az olasz-amerikai filmkészítő is idegösszeroppanás-közeli állapotba került (jóllehet ebben a producereknek is volt némi szerepe). Lenyűgöző audiovizuális körítése mögött maga a súlyos tartalom is megköveteli a többszöri megtekintést, erre pedig nem is lehetne tökéletesebb alkalom, mint egy nagyvásznas vetítés valamelyik kényelmes moziban.
Tipikusan olyan filmmel állunk szemben, aminek felsorolni is nehéz, hogy hány rétege van, hiszen egyszerre szól az emberi természetről (és ez itt nem közhely), a háborúról, az emberek háború utáni pszichózisairól, politikáról és a transzcendens iránti zsigeri vágyról. Ráadásul ez a klasszikus hét felvonásos drámai szerkezetre épülő utazás (hiszen road movie is) talán a filmtörténet leggrandiózusabb audiovizuális körítését kapta. Természetesen többször nézős opusz, amiben – Coppola másik szupersikeres rendezéséhez, a Keresztapához hasonlóan – mindig új síkok, új részletek tűnnek fel. Az olasz-amerikai direktor munkájában egyébként érdemes elgondolkodni azon is, hogy a vásznon feltűnő karakterek közül kikkel tudunk leginkább azonosulni. Annál is inkább, mivel a film legfontosabb kérdése, hogy mi a háborúra adott megfelelő emberi reakció morális és gyakorlati szempontból. A nyitányban egy klasszikus veterán lelki állapotába kerülünk, aki nem tud elszakadni a borzalmas fronttól, képtelen visszailleszkedni a társadalomba, tulajdonképpen csak vegetál és emészti magát, ugyanakkor maga is iszonyodik saját rémálmaitól és rémképzeteitől.
A film története szerint egy jó nevű és tapasztalt, de nem kifejezetten magas beosztású amerikai katonát titkos hadművelettel bíznak meg a vietnámi háborúban: meg kell ölnie a hadsereg legsikeresebb és egyik legtekintélyesebb ezredesét, amiért szembefordult a hivatalos katonai vezetéssel és teljesen kiszakadt a kormány ellenőrzése alól. Vietnám közepén egy saját bázist, sőt látva a finálét, gyakorlatilag államot az államban húzott fel, amiben a helyiek és az amerikaiak együtt szolgálják őt vak hittel és kutyahűséggel. A film nagy kérdése, hogy vajon Kurtz ezredes őrült-e meg vagy az amerikai hadvezetéssel szemben ő jár el a lehető leghumánusabb és legegyenesebb módon ebben a tényleg gyötrelmes állóháborúban. Mivel az ezredes kis birodalma az utolsó ellenőrzött amerikai katonai bázistól északra van, a főhős egy maroknyi, az akció céljáról mit sem tudó csapattal a biztonságos déli támaszpontról hajózik végig Vietnámon. Útjuk során három amerikai bázison haladnak át, a néző pedig el se tudja képzelni, hogy ha ezeken a pontokon folyik szabályszerűen a hadviselés, akkor milyen lehet a Kurtz vezette különítmény.
A hosszú utazás nemcsak egy a Pokol bugyraiban egyre jobban elmélyedő utazás története, nem kizárólag a mindenkori hadviselés borzalmas, nyomasztó mindennapjait mutatja be, ahonnan nincs menekvés és ahol megőrül az ember, hanem bemutatja a különböző természetes emberi attitűdöket, ahogy a háborúhoz viszonyulni lehet. Hősünket azért küldik el, hogy az írott jog szerint szabálytalanul eljáró, magából katonai és szakrális vezetőt egyszerre képző Kurtz ezredest lemészárolja, holott első ránézésre rémisztő birodalma messze a legrendezettebb, legkiszámíthatóbb és leghumánusabb hely az egész ázsiai hadszíntéren. A hivatalos amerikai bázisokon ehhez képest primitív és reménytelen életet tengetnek a besorozott katonák, általában anarchiaközeli állapotok uralkodnak. Az egyik támaszponton szervezett botrányba fulladó playboy-parti igazán semmiség ahhoz képest, ami az északi-déli határvonalon történik: kommunikációra szinte már képtelen figurák lövöldöznek szünet nélkül egymásra, kiszámíthatóságot és józan stratégiát követő katonai parancsnokságnak pedig nyoma sincs. Egyedül Kilgore ezredes csapata működőképes a meddő állóháború többi, kaotikus viszonyok között őrlődő szakaszához képest. Ő valóban biztonságot áraszt és felel a katonáiért, de egészen szélsőséges eszközöket vet be. Úgy tesz, mintha nem is háborúban volnának, hanem egy amerikai tengerparton nyaralnának. Éjjelente bográcsozás és tábortüzi zenélés folyik, az akciók közben pedig keresi a tengeri szörfözésre alkalmas hullámokat. Nagy kérdés a nézőnek, hogy melyik is a helyes hozzáállás, milyen a jó hadvezér, hogy lehet egyáltalán nem beleőrülni egy háborúba.
A 2001-es rendezői változat sokat vitatott eleme volt a francia kolónián tett kitérő. Számos kritika érte a rendezőt, mondván, hogy az apró telepen tett látogatás megtörte az utazás ritmusát és kizökkentette a nézőket a fő csapásirányból. Ebben van igazság, csakhogy ez a komor hangulatú közjáték talán az egész film legérdekesebb és legtartalmasabb epizódja. Három fontos aspektusból is kihagyhatatlannak tűnik ez a rendkívül nyomasztó rész. A legelgondolkodtatóbb azt látni, ahogy egy egykoron dicső kultúra – a világ változásainak közepette – letűnik és a tagjai maguk se tudják, hogy elfogadják-e a száraz tényeket, bár végső soron mindhalálig vállalják történeli örökségüket. Életük maga a neurózis, politikai eszmecseréjük közepette viszont elhangzik egy nagyon fontos állítás is. Ők mondják ki elsőként, hogy Kilgore ezredesék agresszív, megfélemlítése épülő offenzívája sosem lesz sikeres Vietnámban. A helyiek ugyan jobban utálják a kommunistákat, mint az amerikaikat, csakhogy a tengerentúlról érkező haderő mégsem tudta elérni, hogy ne a hazájukat veszélyeztető, hanem a szabadságot elhozó hatalomként tekintsen rájuk a lakosság. Kurtz ezredes fél órával később be is mutatja, hogy lehet a helyieket maguk mellé állítani, ám úgy tűnik, hogy a francia telepesek mellett egyedül ő képes adaptálódni a vietnámi viszonyokhoz. Az egyetlen pont, ahol valóban kizökken a cselekmény ritmusa és egy líraibb, ám líraiságában a film pszichedelikus stílusához illeszkedő rész következik, az a francia özvegy és hősünk ópiummal terhelt éjszakája. Éles kontrasztba kerül a háború és a gyengédség, amire a szereplők is utalnak: a nő néhai férje meg volt győződve arról, hogy két személyiség, egy vadállat és egy érző ember él benne.
Háborúellenes opuszként szokás emlegetni az Apokalipszis mostot, ami igaz is, de semmiképp sem abban az értelemben, mint például A szakasz vagy az Acéllövedék. Az ember eltorzulását híven ábrázolja Coppola, elég csak arra gondolni, hogy egy kiskutya láttán milyen vérengzést képes művelni egy egyszerű szakács és egy tizenkilenc éves srác puszta folyami rakományellenőrzésük során (ezzel egyébként megint csak azt erősíti a rendező, hogy a saját rendet fenntartó Kurtz sokkal etikusabb módon jár el, mint akik szolgai módon követik a hivatalos szabályzatot). Tény az is, hogy a Wagnert öldöklésre használó hadsereg képe sem kelt pozitív benyomást úgy általában a vietnámi hadműveletről, ugyanakkor nem áltatják a nézőket az ártatlan vietnámi ellenállók képzetével sem. Coppola világossá teszi, hogy nem a kommunista nyomás alól való felszabadítás céljával nem ért egyet, csupán az amerikai hadsereg eszközeit veti meg, amiért nem próbálták a helyieket megnyerni ügyüknek, hanem erővel igyekeztek leigázni őket. Nem említhető tehát sem a fentebb említett filmekkel, sem az ellenpólusnak tekintett Szarvasvadásszal egy lapon az Apokalipszis most, hiszen nem pro vagy kontra kíván állást foglalni a vietnámi háború ügyében, hanem általánosságban beszél a háborúról és az emberről és csak másodlagosan tárgyalja a Vietnám-traumát.
Akik már a 2001-es rendezői változatot is kárhoztatták vélt dramaturgiai és ritmusproblémái miatt, most is zavarónak érezhetik a francia telepen tett kitérőt, ugyanakkor a rendező mindent elkövetett, hogy ez az alapvető fontosságú rész a lehető legzökkenőmentesebb módon belekerüljön a filmbe, miközben a 2001-es vágat számos kevéssé fontos jelenetét volt ereje kihagyni a végső vágatból. Elképesztő súlyú alkotást tett le az asztalra Francis Ford Coppola, egy olyan opuszt, ami teljesen rendhagyó módon közelíti meg a háború témakörét, és ami nagyon nem feldolgozott részleteket mutat a vietnámi hadviselés hátteréből. Grandiózus, félig pszichedelikus, félig abszolút realista stílusú road movie-ról van szó, aminek a végén nem pusztán a főhős, hanem a néző is újjászületik és átértékeli a témáról korábban gondoltakat. Az alkotók a lehető legteljesebb körben használják ki a hang és kép terén adódó technikai lehetőségeket, ezért mindenképpen moziban javallott megnézni. Speciális körülmények között olyan észveszejtő, egyszerre zsigeri és intellektuális élményben lesz részünk, amihez foghatót túlzás nélkül keveset találunk a filmtörténetben, és olyan erős hatást gyakorol ránk, mint a Keresztapa első két epizódja és a Magánbeszélgetés.
