[Filmkritika] Ad Astra - Út a csillagokba - Tét nélküli hőstett

Hozzáteszem egyből, hogy a sok tucatprodukció miatt a különlegességekre kiéhezett filmnézők szerintem túl elnézők az amúgy 6-7 pontos filmeket jegyző James Gray új alkotásával szemben, aminél íróként és rendezőként üdvözülhetjük a korrekt hozzátevőkkel és elemekkel dolgozó úriembert. De jobban most még nem megyek bele a kritikába, hiszen azzal a végeredményt, magát a személyes véleményt spoilerezném el, ami legalább annyira visszás, mint a történetek nagy csavarjait ellőni, amikért általában mindenki beül a nagy vászon elé. Szóval visszatérve: mennyire kell ahhoz elkeseredettnek és fásultnak lenni, hogy az év rengeteg (és tényleg kiemelten sokról beszélhetünk) gyenge produkciója után egyfajta messiásként robbanjon be egy egyébként szimplán jó, kellemes, de semmiben sem kiemelkedő vagy egyenesen kötelező sci-fi? Nos, erre 2019 bőségesen választ ad, méghozzá kétségek nélkül. De lássuk Brad Pitt űrutazását!

Csillagok között

A jövőben járunk, amikor az emberiség már meghódította az űrt, a népesség pedig szétszéledt a környező planétákra, így a Subway már nem kizárólag a Földön, de akár a Holdon is látogatható, sőt még a Marson is megvetettük a lábunkat. Más kérdés, hogy elvárásainkból és igényeinkből cseppet sem engedtünk, avagy fejlettségünk más téren nem igazán érhető tetten, sőt a film két óráját elnézve sokszor olyan érzésem volt, hogy közelebb vagyunk az 1984 életérzéséhez, mint valami kellemesen futurisztikus civilizáció mindennapjaihoz. Roy McBride (Brad Pitt) ebben a világképben végzi a dolgát, méghozzá kiemelkedő teljesítménnyel, ami szükséges is, mikor valaki olyan édesapa árnyékából próbál kitörni, mint Clifford McBride (Tommy Lee Jones), aki az emberiség számára kiemelten fontos projekt kiteljesedése közben tűnt el sok-sok éve – azonban úgy tűnik, tévesen ítélték meg a helyzetet, az apa pedig nemcsak él, de hatalmas veszélyforrás is az emberiségre nézve.

Innentől pedig nem más feladat vár Royra, mint az, hogy a Holdra, majd onnan a Marsra utazva személyes üzenetet küldjön édesapjának, miközben a munkáltató lényegében kicsit sem bízik benne, sőt még régi ismerőse, Pruitt ezredes (Donald Sutherland) is csak azért tart vele, hogy megfigyelje. A magánélete romokban, egykori szerelme (Liv Tyler) is csak az emlékeiben kerül elő néha-néha – Roynak lényegében egyedül, teljes magányban és nihil mellett kell szembenéznie múltjával, önmagával és jövőjével, miközben általában belső monológjai törik meg a csendet, amit az űr ürességében tapasztalhatunk. Érdekes utazás ez, nem kizárólag a csillagok, de gondolataink közé is, hiszen bőven van időnk elmélkedni, miközben a kétes jelentőségű történések zajlanak.

Gravitáció

Nem mondom, hogy ez mindenképpen probléma, mert a sci-fihez nem kötelező mindenféle elszállt technikai vívmány, de az Ad Astra esetében úgy éreztem, hogy általában túlságosan a földhöz ragadtunk. Kapunk magyarázatot abban, hogy az emberiség mindent ugyanúgy csinál a többi bolygón is, ami lényegében adja magát, de néha valahogy mégis kicsit fantáziátlannak tűnik az összkép. Amikor pedig nem így van, olyan érzés, mintha a Mátrix elevenedne meg, vagy Elon Musk elképzelése arról, hogy csak egy szimuláció részei vagyunk – azonban ez az érdekes gondolatmenet is pillanatok alatt elszáll, pedig egy-egy szürreális helyzet adná a lehetőségét a kétségnek. Sőt, Donald Sutherland felbukkanása után néha még az is megfordult a fejemben, hogy anno csak a podok nyerték a háborút, mert a testrablók invázójára emlékeztet minden olyan hideg és rideg viselkedésminta, ami itt visszaköszön.

Máskor azt várjuk, hogy a sztori kicsit horrorba váltson, ami be is következik, pont akkor, amikor ez adja magát, egy biológiai kutatásokkal foglalkozó hajón, miközben a Holdon James Bond örökségét láthatjuk megelevenedni. De volt olyan is, hogy úgy éreztem, Refn ragadta meg a gyeplőt, a vörös bolygón kiemelt fényben fürdőző Roy valahogy ezt is megpendítette bennem. Sok más mellett. Az tény ugyanis, hogy az Ad Astra nem egy tipikus végeredmény, egy kicsit szürreális utazás az elménkbe, egy introvertált, túlnyújtott monológ, ami itt-ott művészi jegyeket is képvisel, mindeközben pedig vannak jelenetei, amiknél egyértelmű, hogy a látvány nem véletlen, hanem gondos előmunkálatok eredménye, mégsem igazi látványfilm, ahogyan azt sejtenénk a gyártó, a trailer után.

Fura egyveleg, ami azonban valahogy tét nélküli, nem hordozza magában azt a nagy robbanást, amit be kéne teljesítenie, miközben a végére görcsösen szeretne katarzist és kiemelkedő élményt nyújtani. Olyan érzésem volt, hogy ezt akarták kötelezően hozni az értő közönségnek, de izzadságszagú kísérletezés lett egy-egy pillanata, miközben Roy sérthetetlenségét és sebezhetetlenségét, sőt majdhogynem teljes tévedhetetlenségét annak tudják be, mennyire profi, amikor pedig lehull ennek a látszata, akkor rá lehet fogni, hogy lám-lám, ugye, hogy belül, az álca mögött mindenki ember. Csak nekem ez nem jött át igazán, amit sajnálok. Mert a remény végig ott volt bennem, meg ott van a filmben is, hogy lehet benne valami nagyobb, valami komolyabb a látványkonyhánál, ami mégsem a zamatra koncentrál.

Kétségtelen, hogy ez James Gray talán legjobb próbálkozása, ami majdnem átütő erejű, sci-fi politikai krimi mivoltában szinte csak a szintén kicsit naturálisabb és dokumentaristább, művészibb Elrabolt világgal kell megküzdenie, színészi felhozatal terén pedig kifejezetten erős. Pitt nem száz százalékon, de azért hozza a kötelezőt, Liv Tylert alig látjuk, Tommy Lee Jones szintén korrekt módon teljesít, a jelenleg még élő színészóriások egyike meg az a Donald Sutherland, aki keveset szerepel, de ha megjelenik a vásznon, az mindig örömünnep – legalábbis számomra. Éppen ezért nagyon nem is tudok haragudni, talán nem is nagyon van okom rá, és csak a bennem bujkáló betegség beszél belőlem. Összességében mégis azt érzem, hogy többet is ki lehetett volna hozni az alapból, és kizárólag az elmúlt hónapok ingerszegény, minőségileg erősen megkérdőjelezhető felhozatala az, ami miatt az Ad Astra éppen új megmentőként futja a köröket. Jó film, de nem annyira. Legalábbis nálam nem – remélem, nálad hozza az elvártakat, hogy maximális elégedettség mellett állhass fel a vászon elől.

Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra)

Rendezte: James Gray

Játékidő: 122 perc

Hazai premier időpontja: 2019. szeptember 19.