Vannak ilyen hőseink, popkulturális ikonjaink, akik az évtizedek elteltével sem veszítenek sármjukból, sőt mémként is rendre vissza-visszatérnek – ezzel is kifejezve időtlen mivoltukat, elvégre hiába változik a technika, hiába változnak a szokások és elvárások, ők akkor is itt vannak. Superman ugyanúgy repül az égen, Pókember metal villázva hálóhintázik, a Terminator élő szövet a fémvázon, Rambo pedig a homlokán lévő szövettel, kezében egy gépágyúval szórja meg ólommal az ellenfeleket. Garfield meg unottan nézi mindezt, miközben Simon cicája körbe ugrálja. Nos, azt nem merném biztosan mondani, hogy Sylvester Stallone, avagy a nyolcvanas évek egyik legnagyobb ikonja ma is kiváló formában van, legyen szó testi vagy szellemi épségről, de az biztos, hogy a megszokásokat nem nagyon engedi el, hiszen bármilyen régi kasszasiker címe felmerül, ő örömest vetné bele magát egy újabb forgatásba. Vigyázat, így már nemcsak a Rocky, de a Tango és Cash emléke is veszélybe kerül, a következő lépés meg már csak az Oscar lehet. A kapuzárási pánikot tessék komolyan venni, nem vicc az!
De félre a tréfát, pláne akkor, ha egyébként Sly nem szerepel kifejezetten ótvar darabokban, sőt – bár neki is vannak félrenyúlásai –, a mai napig az egyik legmegbízhatóbb veteránnak számít a szakmában, aki akciósztár múltja ellenére már számos arcával meglepte a közönséget. Éppen ezért, valamint az eredeti Rambo iránt érzett tiszteletből kiindulva (ami nem is szükségszerűen „csak egy akciófilm”, hanem kőkemény dráma is egyben) kiemelt kíváncsisággal estem neki a legújabb és egyben utolsó vér(engzés)nek.
Tiltott úton
John Rambo visszavonult, a külvilágtól nagyjából teljesen elzárva él, miközben az anyja halála és apja eltűnése után árvaként maradt Gabrielle-t és gondozóját óvja a mindennapos emberi gonoszságtól. A farmon az élet kimondottan kellemes, ám az idill természetesen nem sokáig tart, hiszen a 17 éves leány egyre kíváncsibb, miért hagyta el a saját édesapja, amikor pedig egy barátnője leadja a drótot, hogy a fater Mexikóban van, él és virul, Gabrielle az intelmek és tiltások ellenére útnak indul, hogy szülőjének szegezhesse kérdését. A drága apuka azonban pillanatok alatt hajtja el kislányát, aki csalódottságában hagyja magát elcipelni egy buliba – barátnője ezután értesíti a családot, hogy a leány eltűnt az éjszaka folyamán, haza már nem tért a szórakozóhelyről.
John persze nem hagyja annyiban a dolgot, utánaered protezsáltjának, akit közben az alvilág prostituáltakat kitermelő bűnszövetkezete rabolt el, hogy így jusson újabb pénzmaghoz – Rambónak ismét harcolnia kell, ha maga mellett akarja tudni a szeretteit, segítségére pedig egyedül egy független újságíró, Carmen siet, miközben úgy tűnik, hogy senki nem mer kiállni a bűnbanda ellen.
Drámai gore parádé
A Rambo V egy eszméletlenül őszinte film. Bár megvan a felvezetése, a fő történeti szála, egy-két kisebb csavarja, majd a katarzisa, lényegében pontosan annyit nyújt, amennyit a leírások és trailerek, vagy akár a cím alapján elvárnánk. Vagyis nem teljesen, elvégre ez most nem a korai részekre emlékeztető John Rambo a maga tölténypornójával, inkább egy átmenet a Bosszúvágy és az eredeti Rambo között, avagy a dráma, erőszak és a kiszolgáltatottságból adódó önvédelem témája keveredik egy rendkívül élvezetes mixben. És mint olyan, lényegében a Bosszúvágy remake-jénél is találóbb, hiszen kendőzetlenebb, bátrabb, látványosabb. Talán csak két komolyabb hibát találtam benne az apróságokon túl: nem mutatja be eléggé, mennyire ásta bele magát a korrupció és kapzsiság a rendőrség és a bűnbanda kapcsolatába, hiszen erről csak néhány elsietett képkocka árulkodik, másodsorban pedig amilyen hirtelen indul be a történés, olyan gyorsan ér véget. És igen, még abszolút néztem volna.
Kezdjük az alapokkal. A látvány teljesen rendben van, a képek szépek, időnként még az érzés is megvan, hogy a nyolcvanas évek egy különleges, időtálló alkotását látjuk. Az akkori akciófilmek, akció-drámák több eleme is visszaköszön, miközben a történetvezetés, a szereplőgárda működik, a zene kimondottan jó (természetesen a The Doors is), a visszafogottabb költségvetés pedig csak egy-két kisebb jelenetnél érződik. Oké, a Rambo V nem egy művészfilm, nem is nagy kérdésekkel teli elmélkedés, de azt hiszem, senki nem is várt hasonlót, vagy ha igen, akkor nagyon rossz helyre tévedt az illető.
Minden másban azonban kiválóan teljesít a film. Szépen lassan építkezik, az első félóra a kapcsolatokat mutatja be, azután jön egy újabb félóra, ami a felvezetés a drámához, azt pedig követheti az akció és a katarzis, ami mindenért kárpótol. A maga komolyan vehetetlen komolyságával a mozifilm egyszer megmosolyogtatott, egyszer egy-két könnycseppet csal az arcomra, majd ujjongva drukkoltam, hogy mindenki elnyerje méltó büntetését. Természetesen a sztoriból nem az a lényeg, hogy mindenki ragadja meg az öntörvénykezés morálisan megkérdőjelezhető módját, majd mindenkit végezzen ki, aki megérdemli. Itt a lényeg a nézők érzelmi utaztatásán van, meg magán a nyolcvanas évek Rambo- és Bosszúvágy-élményén (ami részben a hetvenes évekből jön). Azt pedig nagyszerűen teljesíti. Tényleg nem hibátlan, de kikapcsolódásnak, szórakozásnak tökéletes, azon belül pedig egészen emberi pillanatai és gondolatai is vannak, ráadásul a prostitúció árnyoldalaira is felhívja a figyelmet. Elvégre a női jogok logikán és józanságon átforduló hajszolása mellett folyton el van bagatelizálva az egyik legnagyobb megmaradt probléma, amire a kifogás általában a „legősibb szakma” és „amire van kereslet, abból van kínálat” klisék puffogtatása, pedig ezt a világszinten is jelentős, tekintélyes méretű fekete lyukat csak együttesen lehetne betömni és megszüntetni. De ehhez már egy komolyabb film is kellene, mert a Rambo V az, ami… egy (nem annyira) meglepően véres akciófilm, némi bosszúdrámával keverve, kimondottan élvezetes formában. Ajánlott a műfaj és a sorozat kedvelőinek!
Rambo V – Utolsó vér (Rambo: Last Blood)
Rendezte: Adrian Grunberg
Játékidő: 101 perc
Hazai premier időpontja: 2019. szeptember 19.
