Stephen King életműve mindig is közkedvelt alappal szolgált a horrorfilm műfajának, a 2017-es Az óta pedig sokadik reneszánszát éli a King-romantika. Csak úgy záporoznak a mozivászonra és a képernyőkre a legendás amerikai szerző műveiből készült adaptációk: idén már bemutatták A kedvencek temetőjét, az Az második részét és hamarosan érkezik még A Talizmán, a The Outsider és az Álom doktor. Az újabban nagyjátékfilmes babérokra törő Netflix pedig elkészítette A magas fűben feldolgozását, azzal a Vincenzo Natalival a rendezői székben, aki annak idején A Kockával (Cube) tette olyan magasra a lécet, hogy egy filmjével se tudott azóta a közelébe érni. A magas fűben alapkoncepciója egyébként kísértetiesen hasonlít az 1997-es klasszikuséra. Még ha nem is lett kimondva, alighanem a gyökerekhez való visszatérésre tett kísérlet ez. A King és Joe Hill által közösen írt novella története szerint hőseink, vagyis egy terhes nő és bátyja egy kisgyerek segítségkérő kiáltozására kezdik el keresni őt a több méter magasságú fűben úszó réten, idővel azonban elvesztik egymást és kiderül, hogy a hatalmas területről nincs menekvés. Úgy keringenek összevissza, mintha egy labirintusban bolyonganának, miközben egy hasonló nehézségekkel küzdő, szétszakadt családdal, sőt egy őket kereső barátjukkal is összefutnak. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az összefüggő testként működő fűtengerben néhány misztikus, kísérteties figura is felbukkan.
Az alaptörténet elég nyomasztó folytatást vázol, a film legnagyobb problémája azonban pont az, hogy nem értjük meg a koncepciót, ennek a fantasztikus univerzumnak a működését. Apró bökkenő, hogy egy mitikus világot próbál bemutatni a film, a természetfeletti szereplők viszont mindössze kétszer és teljesen ad hoc módon, nehezen magyarázható logika mentén tűnnek fel a cselekmény különböző pontjain. A sztori viszonylag korai pontján időbeli körforgás indul, ami Christopher Nolan-esen fokozhatná az izgalmakat, ehhez képest csak egy újabb teljesen irracionális és indokolatlan dramaturgiai elemévé válik a filmnek. Megtudjuk, hogy a fűhalom origójában fészkelő hatalmas kő irányít mindent, magához akarja láncolni az odatévedő figurákat, sőt áldozatot is kíván, de hogy mégis mi hajtja vagy mit szimbolizál ez a gonosz organizmus, nem derül ki. A magas fűben a rosszul kibontott, rosszul megrendezett, gyakorlatilag érthetetlen misztikus horrorfilm iskolapéldája. Nem sikerült a karakterek között húzódó szögéles ellentétet sem rendesen kibontani, a drámai csúcsjelenetek nem kifejezetten élesek és átélhetőek. Örömteli, hogy Natali nem üres jump scare-ekkel próbálja rémisztgetni a nézőket, de a történetbe való nehéz bevonódás és azonosulási problémák miatt nem érzékeljük túlzottan nyomasztónak, borzongatónak a filmet.
Nagyobb hangsúlyt fektethettek volna az alkotók egy feszélyező, kilátástalan, bezártságot árasztó, nyomasztó színtengerben úszó atmoszféra megteremtésére. A jobbára egy helyszínen, puritán díszletek között zajló cselekmény kivételes lehetőséget nyújt egyrészt egy nézőt zsigeri módon beszippantó hangulat létrehozására, illetve több pénzt hagy a vizuális effektek kidolgozására. Szerencsére sem ócska díszletek, sem kevéssé nívós CGI-animációk nem kerültek a filmbe, viszont igazán emlékezetes vizuális élményt sem képes nyújtani Natali rendezése. Egy szemkápráztató jelenet éghet bele csupán a néző retinájába, az viszont tartalma miatt, a már fentebb említett logikai következetlenségek miatt nehezíti meg a befogadást. Lényegesen kreatívabb, megragadóbb vizuális kompozíciót és atmoszférát kívánna egy ilyen történet, főleg ha a Kocka és részben a Hannibal sorozat sajátos világát megálmodó Vincenzo Natali ül a rendezői székben. Sajnos túl sterilek a díszletek, nem elég hátborzongatóak a különböző képek és az egyszínű környezet frusztráló, börtönszerű bezártságát sem sikerült kifejeznie az alkotóknak.
Olyan érzése támad az embernek, mintha a készítők sem értették volna meg a történet alapjául szolgáló novella üzenetét és az abban leírt világ belső szabályait. Nem világos, hogy mit állít a film, egyáltalán a fű és az emberek, illetve a karakterek egymás közti viszonyrendszerei is kidolgozatlanok. Az antagonistaként is felfogható kő motivációja érthetetlen, talán egy különösen ártalmas kábítószert mintáz: hiába ad az ember kezébe tudást (már ha ad), ha az nem tudja felhasználni, mert a szer rabjává válik és soha többé nem akar tőle elszakadni. Egyedül a hőseink között épülő paternalista viszonyokat próbálja látványosan bemutatni a film. Ilyen felülről gondoskodó kapcsolat alakul ki a kő és megszállottjai, valamint a főhős testvérpár között is. Világosan látszik, hogy ez az egészségtelen szeretet könnyen csap át egoista uralkodási vágyba és szörnyű agresszióra sarkallhatja az embert. Ugyanakkor ez a tanmese is elég sután megrajzolt mellékszál marad csupán. Talán csak a finálé ad világos üzenetet a nézőknek, amennyiben azt sugallja, hogy a múlt hibáiért és bűneiért fizetni kell, jóllehet bemutatja azt is, hogy az emberi önfeláldozás elképesztő erejű lehet, szinte bármilyen vastag láncot képes széttörni.
Elég kusza és zavaros alkotást kapunk végül. Szimpatikus vonásai a filmnek, hogy nem jump scare-ek révén próbál hatást gyakorolni, egyáltalán nem ízléstelenek az animációi, igényes a képi világ, sőt a testvérpárt alakító Laysla De Oliveira és Avery Whitted, illetve a kisfiút megformáló Will Buie Jr. is kifejezetten jól játszanak. Unalmasnak sem nevezhető Vincenzo Natali rendezése, mégis feledhető alkotás. Az egyediség, az átütő erő teljesen hiányzik a filmből. Ráadásul számtalan, a történetben vázolt fiktív világ szabályrendszerével kapcsolatos megválaszolatlan kérdés marad a nézőben, amikre a látottak alapján utólag sem igazán tudunk magyarázatot találni. A Netflix azonban ezzel máris lépéselőnyben van a mozihoz képest, hiszen akárcsak a tévé, a streamingszolgáltató műsora is könnyedén hozzáférhető, egy átlagos saját gyártású film megtekintése pedig pont annyira kielégíti a nézőket, mint egy moziban vetített átlagos opusz. Amikor estéről estére kutatunk a streaming oldalak kínálatában fellelhető darabok között, majd némi válogatás után csak belekezdünk egy jobban vagy kevésbé jól sikerült filmbe, valahogy pont olyan érzése támad az embernek, mintha a tékás korszak köszönne vissza. És ez valahol romantikussá teszi a magányos vagy kisebb társaságban töltött estéket, még ha az aktuálisan megtekintett film, jelen esetben A magas fűben, tökéletesen középszerű alkotás is.
