A 2014-es Demóna egy igen merész próbálkozásnak mondható a Disney részéről, hiszen Robert Stromberg filmje az eredeti tündérmesék sablonjait alaposan kiforgatva használta fel. Az ötlet végül bevált, a sötét tónusú alkotás kasszát robbantott, ennek fényében pedig nem is az a meglepő, hogy érkezett egy folytatás, hanem az, hogy erre öt évet kellett várnunk. De vajon akad-e még lendület ebben a koncepcióban, vagy a Demóna csak egyszeri siker volt, amit nem lehet megismételni?
Lánykérés, véresen
A Demóna: A sötétség úrnője nagyjából ott folytatja a történetet, ahol az első film abbahagyta, csak épp öt évvel később. Az emberek és a tündérek továbbra sem szívlelik egymást, azonban most lehetőség nyílik a kibékülésre, hiszen az emberek királyának fia, Fülöp herceg (Harris Dickinson), illetve a Móriát és a tündérnépet vezető Auróra (Elle Fanning) első találkozásuk óta szeretik egymást, és már az esküvőjüket tervezik, mely egyesítené a két birodalmat.
A lánykérés gond nélkül meg is történik, azonban az ezt megünneplő vacsorába szörnyű hiba csúszik. Az emberek királyát megátkozzák, Demóna (Angelina Jolie) menekülni kényszerül, a tündérek és az emberek közti konfliktus pedig újra kiéleződik, annyira, hogy az már nyílt háborúval fenyeget. Innentől kezdve pedig csakis a főszereplőkön múlik, hogy valahogy elejét vegyék a vérengzésnek, de a dolgot nagyban megnehezíti, hogy a legtöbben nem is olyan biztosak abban, hogy el kéne kerülni azt a bizonyos háborút.
Mindent összevetve a Demóna: A sötétség úrnője története, bár nem tartogat hatalmas csavarokat, azért a maga nemében kifejezetten élvezhető és kellemes. Persze alapjait tekintve ez még mindig egy mese, így akadnak benne bőven elnagyolt részek (például Auróra és Fülöp szerelme, ami kvázi első látásra megtörténik és kész), de szerencsére nem ezek vannak többségben.
Sőt, a nagyjából plusz húszpercnyi játékidőnek hála egy jóval kerekebb és következetesebb forgatókönyvet kaptunk, mint az első rész esetében, melyben több idő jut az egyes mellékszálak és mellékszereplők kibontására is, ez pedig mindenképp a Demóna: A sötétség úrnője javára válik.
Ha eljön a sötétség
Alapjait tekintve a Demóna: A sötétség úrnője a 2014-es első részhez hasonlóan a tündérmesék jól bevált témáit és eszköztárát állítja a feje tetejére, annyi csavarral, hogy ezúttal már nem Csipkerózsika történetét kapjuk meg újragondolva, hanem egy teljesen új sztorit. Maga az összkép azonban ugyanolyan kellemesen sötét tónusú, mint az első részben.
Bár vérfröcsögős mészárlásokra nyilván nem érdemes számítani, azért keményen hullanak mind az emberek, mind a tündérek, valamint az is kifejezetten pozitívum, hogy a legtöbb szereplő nem csak fekete vagy fehér, hanem jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt rendelkezik. Remek példa erre maga Demóna, akinek az önmagával viaskodó, megbocsátás és bosszú közt őrlődő karakterét már a 2014-es Demónában is nagyon eltalálták, és bár ezúttal nem megy át akkora fejlődésen, mint az első részben, azért így is nagyon hosszú utat jár be a film végéig.
De persze nem kell egy végtelenül sötét és kegyetlen alkotásra számítanunk, ahol mindenki esendő és cinikus, hiszen végső soron ez mégiscsak egy mese, még ha nem is kifejezetten a klasszikus fajtából. Ennek megfelelően akad benne nem egy meghitt vagy egyszerűen csak gyönyörű pillanat, illetve említést érdemel még a film helyenként kicsit sötét humora is, ami főleg Demóna és Holló párbeszédeinél jelentkezik, és nagyszerűen oldja a komor hangulatot, mielőtt az túlságosan is soknak érződne.
Továbbá azt is érdemes lehet megemlíteni, hogy a film helyenként kifejezetten komoly témákat feszeget, hiszen, ha csak nyomokban is, de felmerül például a rasszizmus meg a népirtás kérdése, ami azért elég meglepő egy 12+-os besorolást kapott produkciónál. Ráadásul ezek a kérdések is meglehetősen árnyaltan szerepelnek a vásznon, hiszen bőven megérthető, hogy a felek miért nem kedvelik annyira egymást közös, meglehetősen viharos múltjuk tekintetében. És bár a lezárás kicsit indokolatlanul is negédesnek és vidámnak érződik (főleg a film igen komor középső szakasza után), az összkép azért így is elég felnőttes és komoly, még talán az első részhez képest is.
Megelevenedett varázslat
Ami a film látványvilágát illeti, itt aztán abszolút nem érheti szó a ház elejét. A Demóna: A sötétség úrnője jóval nagyobb szabásúnak érződik, mint elődje, ráadásul a helyszínek terén is változatosabbnak mondható. Kicsit több időnk van ezúttal megcsodálni Mória meseszép és varázslatos tájait, ami mindenképp jó dolog, ahogy az emberek királyságára (és elsősorban a királyi család várára) sem lehet panasz.
Ugyanez igaz a film zenéjére, a jelmezekre és úgy összességében a díszletekre: minden remekül össze lett rakva, így könnyedén berántják az embert, és hamar úgy érezhetjük, hogy valóban egy mesébe csöppentünk, még ha nem is a legvidámabb fajtába.
Gonosznak áll a világ?
Mindent összevetve a Demóna: A sötétség úrnője pont ott veszi fel a fonalat, ahol az elődje véget ért, és újra elmesél nekünk egy alaposan kiforgatott toposzokra építkező, komolyabb témák boncolgatásától sem visszariadó, kellően sötét hangulatú mesét, ez a recept pedig a mai napig nem fáradt el. A karakterei emberiek, esendőek, de emiatt egyben szerethetőek is, története pedig, bár komoly meglepetéseket nem tartogat, azért így is több mint korrekt, sőt, a kicsit megtoldott játékidőnek hála sokkal kerekebbnek mondható, mint az első rész sztorija.
Épp emiatt a Demóna: A sötétség úrnője nyugodt szívvel ajánlható mindenkinek, akinek bejött a 2014-es első rész, hiszen ezúttal is ugyanazt a meglepően emberi, sötétebb hangulatú filmet kapjuk a pénzünkért, kicsit kibővített és pofásabb kiadásban. De akkor is érdemes lehet vetni rá egy pillantást, ha az ember simán csak egy jó mozit keres hétvégére, hiszen a Disney legújabb alkotása erősen újragondolt alapjai ellenére ugyanolyan könnyen elvarázsol, mint bármelyik hagyományos tündérmese.
Demóna: A sötétség úrnője
Rendező: Joachim Rønning
Játékidő: 118 perc
Hazai bemutató dátuma: 2019. október 17.
Forgalmazó: Fórum Hungary
