Bár Stephen King soha nem volt igazán nagy kedvencem, azért sok sztoriját kifejezetten kedvelem, illetve a regényeinek adaptációi között is megvannak azok a darabok, melyek kedvesek szívemnek. Hasznos holmik, Tortúra – csak néhány, amire szívesen emlékszem vissza, illetve ott van a Ragyogás, ami talán mind felett áll, hiába a sok köpködés hátrafelé, amit az alkotó után szabadon a rajongók egy része is átvett. Mert igen, Kubrick 1980-as műve rengeteg szempontból eltér az írott verziótól, maga Jack karaktere sem esik át olyan mértékű átalakuláson, mint eredetileg vagy a későbbi tévéfilm (minisorozat) esetében, de azt hiszem, az alkotói szabadság része az, ha valamin változtatunk azért, hogy a kész eredmény jobban működjön. Ráadásul azt azért valljuk be, hogy King eleve nem a szépirodalom csúcsa, akinek alkotásaihoz nem lehet, sőt szentségtörés hozzányúlni.
A Ragyogás pedig működött. Nem is akárhogyan. Lényegében az első másodpercektől az utolsókig ott feszült a néző feje felett, mint egy vérre szomjazó guillotine, miközben a lezárásig fenntartotta a feszültséget, azt a nyomasztó hangulatot, ami miatt nyugodtan a sorolásba vehetjük, ha a valaha készült legjobb horrorfilmekről van szó. Ilyen előzmény mellett pedig nehéz labdába rúgni, pláne a már említett, 1997-es „korrigálás” után, ami mutatta és bizonyította, hogy hiába van egy szolgai adaptálás, ha annyira fájóan jellegtelen, hogy majdnem elalszik rajta a néző. Hogy az Álom doktor, King újabb, 2013-as regénye, amelyben a Ragyogás főszereplőjének kalandjait élhetjük át (miután többször nekiszegezték a kérdést, hogy Dannyvel vajon mi lett?), végül az Oculusszal, a Gerald’s Game-mel és A Hill-ház szellemével ismertté vált Mike Flanagan kezébe került, a szereposztás során pedig Ewan McGregorra esett a választás, az azért némi reményt adott arra, hogy ez nem az Az – Második fejezet, hanem egy vérbeli horror lesz. Mert bizony nem esett messze az alma a fájától, az Álom doktor valódi rokonságot mutat a Ragyogással, méghozzá egyszerre a regénnyel, valamint Kubrick mesterműjével.
Mintha nem a régi volnál
Danny (Ewan McGregor) édesapja nyomdokaiba lépett, ragyogása már kevésbé fényes, szülei elvesztése óta ugyanis az alkohol, a szex és az erőszak útjára lépett, ahol nincs megállás, és ahol egy idő után azon veszed észre magad, hogy drogos és öntudatlan édesanyákat lopsz meg, miközben azok meztelenül fekszenek az ágyon, mellettük síró csemetéjükkel. De a férfi megpróbál felkapaszkodni, bármennyire is mélyre került, így a levegőváltozás jótékony erejében bízva egy kisvárosba száműzi magát, ahol belép az anonim alkoholisták közé, munkát vállal, illetve igyekszik jót cselekedni a közösség tagjaival szemben. Pihenése és regenerálódása végül állandósul, nyolc év eltelte után pedig egyszer csak egy másik nyitott elme veszi vele fel a kapcsolatot – a kislánnyal (Abra – Kyliegh Curran) eleinte csak írott formában, egy táblán kommunikálnak, idővel azonban eljön a személyes találkozás ideje.
Már csak azért is, mert a rövid, de annál intenzívebb nyitányban látott banda visszatért, méghozzá éhesen és prédára lesve, vezetőjük, Rose (Rebecca Ferguson), pedig egy kisfiú megölése közben kiszimatolja Abra elképesztő erejét. A nomádként/hippiként kommunába tömörülő falkát a ragyogók lelke/ereje táplálja, tagjai évszázadok óta léteznek, lényegében maguk is különleges képességekkel rendelkeznek, ezért is szomjaznak mások erejére, amit viszont életük árán vesznek el. Mivel pedig a lány még a leghatalmasabbaknál is komolyabb tehetséggel bír, ezért elejtésével megoldódna a csapat legnagyobb problémája: egyre kevesebb a „pára” a világban, ami van, az is gyengébb, így jó ideig nem éheznének ezek az emberi szörnyetegek, ha sikerülne Abrát csapdába csalni.
A mobil és a Netflix az oka
Egyébként meg Danny Torrance ereje sem a régi, nem csillog már a képessége sem annyira, ami talán a mobiloknak, talán a Netflixnek köszönhető (mindezt egy olyan rendezőnél hallani, aki utóbbin igazi sikersztorival bír, különösen mókás). Éppen ezért, némi nyomozás és kisebb-nagyobb összecsapások után a férfivá érett, de a gyermekkorától soha nem szabaduló fiatalember úgy dönt, hogy mivel ketten sem elég erősek a tapasztalt, nagyhatalmú Rose-zal szemben, inkább a hegy tetején álló szállóban, a gonoszsággal teli, ragyogásra éhes helyen küzdenek meg vele, ezzel pontot téve a rengeteg életet követelő csata végére. Persze, ahogyan az sejthető, a mélyen elrejtett múltat felkavarni és megpiszkálni nem éppen veszélytelen folyamat, ami bizony újabb áldozatokat követel, miközben a pokol kapuit nyitja meg.
Ragyogó
Mike Flanagan láthatóan nemcsak a kísértetekhez és Stephen Kinghez ért, de bizony Kubrickhoz és a nosztalgiához is. Férfiasan bevallom, hogy kezdek megcsömörleni attól, hogy manapság egyre gyakrabban a nosztalgiával akarnak eladni közepes vagy rosszabb termékeket, legyen szó filmekről vagy játékokról, de az Álom doktor hiába épít erre is, önmagában működőképes, lényegében nincs szüksége arra, hogy a múltban dagonyázva hozza felszínre jobb és rosszabb emlékeinket. Első kis áldozatával a kezdetektől megadja az alaphangulatot, hosszúra nyúlt játékideje alatt tabuk nélkül sem gyerek, sem idős ember nincs biztonságban, ahogy pedig megismerjük a gonosz bandát, annak tagjai úgy válnak megfoghatatlan, különleges erejű lényekké, melyekben az „örök élethez” ragaszkodáson túl már nem sok minden maradt egykori személyiségükből. Vagyis dehogynem… Rose elképesztő karakter, ilyen ikonikus gonoszt régen lehetett már a nagyvásznon látni – Rebecca Ferguson mintha csak erre a szerepre született volna, árad belőle a magabiztosság, amikor pedig arról beszél, hogy talán nem ő a legutolsó, de biztosan a leggyönyörűbb, akkor ezt el is hisszük neki. Abra szerepében a kis Kyliegh Curran is remek, ahogyan Ewan McGregor is hozza a tőle megszokott szintet, és bár nem vagyok az animált és fiatalított színészek híve, most az egyszer bántam, hogy egy-egy esetben nem Jack Nicholson emlékezetes vigyora jelent meg a vásznon.
Merthogy az Álom doktor nem kizárólag a regényt veszi alapul, de bizony tényleges folytatásként is funkcionál, méghozzá a ’80-as filmet helyezve előtérbe (sőt mindkettőt szépen le is zárja – bár a végét személy szerint máshogy oldottam volna meg), ami miatt önmagában is élvezhető, számokban kifejezve 80 százalék körüli eredményt biztosítva. De aki hozzám hasonlóan „gyengéd érzelmeket” táplál Kubrick műve irányában, annál ez az eredmény 90 környékéig is felmehet. Egy-egy esetben a zene, konkrét jelenet köszön vissza, de van, hogy Flanagan kis kikacsintásokkal, elrejtett utalásokkal, esetleg teljes beállításokkal adózik a klasszikus horrorfilm emlékének. És mindeközben az egész koherens képet ad, működik, néha zsigerig hatol, ráadásul vannak jelenetei, amik az érzékenyebbeknél simán kicsaphatják a biztosítékot. Lassan, alattomosan mászik az ember bőre alá, az agya mélyére, ott megpiszkálva ilyen-olyan érzelmeket és érzékeket, amivel erőltetettségtől mentesen bizonyítja, hogy a horror még ma is él, köszöni szépen, jól van, csak éppen nem a jumpscare adja a magját, nem a mérnöki pontossággal ijesztgetés, nem is az univerzumépítés, hanem az az ősi borzongás, amit leginkább az ismeretlen és a misztikum hoz mozgásba, és amit belül kell keresni, nem pedig brainstormingok alatt telefirkált táblákon, netán a tesztközönség vegyes véleménye és ötletei között. Az Álom doktornak az év legjobbjai között a helye, és amit az Az – Második fejezet végül nem hozott, azt a Ragyogás folytatása lazán teljesítette.
Álom doktor (Doctor Sleep)
Rendező: Mike Flanagan
Játékidő: 151 perc
Hazai bemutató dátuma: 2019. november 7.
Forgalmazó: InterCom
