Hosszú reklámkampány és Az ítélet napja felújított változatának moziba küldése után végre nálunk is vászonra került a Terminátor: Sötét végzet. A legújabb epizódnak azért is van sokkal nagyobb súlya, mint az elmúlt tizenötévben született (középszerű) folytatásoknak, mert a készítők külön felhívták a figyelmet arra, hogy az első részek színvonalát szeretnék visszahozni alkotásukkal. Ennek jegyében szerződtették a Deadpool direktorát és rebootolták a szériát, vagyis a Sötét végzet figyelmen kívül hagyja a korábbi részeket és közvetlenül Az ítélet napját folytatja. Tim Miller már a nyitányban jelét adta rendezői kvalitásainak: a robbanásszerű felvezetésben tökéletes egységbe kerülnek a korábbi részekből beidézett hidegrázós flashbackek, a film történetét elindító izgalmas felütések és az első akciójelenetek. A történet szerint két szupererős lény érkezik a 2040-ből, és ahogy egykor Sarah Connort vette üldözőbe a Terminátor, most egy mexikói lány nyomába erednek jövőbeli jelentősége miatt – egyikük a főhős őrangyala lesz, másikuk az életére tör. Sajnos hősnőnk rejtélyes jelentőségét végül elég elcsépelt okkal magyarázzák, ám erre szerencsére egészen a végjátékig nem derül fény. Nagyon erős vonása a filmnek, hogy szinte egy pillanatra sem ül le a cselekmény, ami nagyban köszönhető annak, hogy a néző kíváncsi az új karakterek titokzatos hátterére, illetve az újraírt jövőre. Tim Miller ügyesen is adagolja az információkat, de végül – a produkció egészét átfogó koncepció hiányában – úgy pukkad ki minden szépen felvezetett szál, mint a lufi.
Érdemes több viszonyrendszerben vizsgálni a filmet. Ha a kortárs akciófilmekhez hasonlítjuk a Sötét végzetet, kifejezetten kiemelkedőnek nevezhetjük Millerék munkáját. Napjaink blockbusterei, látványmozijaihoz képest is izmos alkotásnak mondhatjuk a több mint két órás opuszt. Tulajdonképpen, ahogy ezt már sok amerikai kritikus leírta az utóbbi időben, a Terminátor széria harmadik legjobb darabja készült most el, ami – ahogy az alkotók előzetesen ígérték – valóban az első két epizód szellemiségéhez és színvonalához igazodik. A halálosztó és Az ítélet napja sorsfordító ereje, mellbevágó állításai viszont abszolút hiányoznak belőle. Tim Millerék készítettek egy rendkívül nívós, nagyon izgalmas és relatíve fordulatos, illetve látványos filmet. Működnek az apró poénok, hitelesek és könnyen azonosulhatók a karakterek, kellőképpen bevonódunk érzelmileg a történetbe, csak épp nincs koncepciója a filmnek. Nehéz megérteni, hogy egyáltalán minek készült el a Sötét végzet, minek írták újra a jövőt és hova akarják kifuttatni a franchise történetét a Paramountnál.
Miután Sarah Connorék a második részben legyűrték a Skynetet, új útra terelődött a történelem. Látszólag megváltozott jövő, ám valójában ugyanoda jutott 2040-re az emberiség, mint a Skynet eltörölt síkjában. Ez mind rendben is van, sőt ezzel a húzással csak még jobban tudatosul a nézőben, hogy az emberiség jövője, hívják akárhogyan is a szereplőit, alakuljanak akárhogyan is a részletek, lényegileg eleve elrendeltetett. Csakhogy a Sötét végzetben felfestett jövőképpel, a fatalizmust leszámítva, nem állítanak semmi újat az alkotók A halálosztóhoz és Az ítélet napjához képest. Fájóan hiányoznak az izgalmas menekülés-tematika és a hosszú akciójelenetek közül azok a filozofikus, társadalmias megjegyzések és párbeszédek, amikből az első két részben annyit hallottunk. A film egyik főhőse egy félig humán, félig gépi szervezetben élő nő, ehhez képest egy pillanatra fel se merül, hogy mit jelent ez a technológia az ember számára. A sci-fi műfaj egyik legrégebbi és legfontosabb témája – például olyan műveknek köszönhetően, mint a Terminátor első két része – az ember-mesterséges intelligencia viszony, most azonban Schwarzenegger rövid kitérőjét leszámítva nem is foglalkoznak az alkotók ezzel a témával. Tökéletesen ellentétbe (vagy párhuzamba) hozhatták volna a két jövőből érkező teremtményt, de csak Sarah Connor utal obszcén megjegyzéseiben arra, hogy az ember jobb, mint a robot. Annyi technológiával kapcsolatos visszásságot tapasztaltunk, annyi félelem ébredt az emberekben 1991 óta, a Sötét végzet mégis lényegesen kevesebbet mond a témáról, mint elődei.
Hiányosságai ellenére Tim Miller rendezése azért megmutatja, hogy hogyan lehet mindenféle szuperhősfilmes blockbuster-technikák, elsősorban töménytelen mennyiségű CGI nélkül, érdekfeszítő módon felépíteni nagyon hosszú akciójelenetekből egy filmet. Újra kiderült, hogy nem csak csillivilli jelmezes képregényfigurák párbaja lehet izgalmas, a hús-vér embereknek ugyanis súlya van. Itt érdemes megjegyezni, hogy ebből a munkából oroszlánrészt vállaltak a hazai szakemberek, akiknek a nevei hosszú percekig kígyóznak a vége-főcímben, de legalább ilyen jelentősége van a színészi alakításoknak. Kifejezetten jól játszanak a főszereplők, mindenki pont azt nyújtja, amiben erős. Tökéletes húzás John Connor kiiktatása a történetből és az Arnold Schwarzenegger alakította Terminátor karakterének újraértelmezése. Egyedül utóbbi tesz hozzá tartalmilag a mesterséges intelligencia témaköréhez, bár a Sötét végzet közel sem állít olyan fennkölt és mély dolgokat, mint Az ítélet napja. Linda Hamilton karakteres fellépése pedig Mark Hamill váratlanul erős Luke Skywalker-alakításával hozható párhuzamba (valószínűleg ez az egyetlen módja, hogy ízlésesen hozzanak vissza a vászonra önmagukon túlmutató jelentőségű karaktereket). Talán pont az eltalált alakítások miatt élvezhetők annyira az egyébként majd minden hollywoodi produkcióban orrvérzésig adagolt – a különböző karakterek személyiségéből fakadó – apró szituációs poénok és májer beszólások.
Tim Miller rendezése parádésan szórakoztató és a mai blockbuster-dömpingben is látványosnak nevezhető alkotás. Végre látunk súlyos karaktereket és feszülésig csavart akciójeleneteket, amiknek nincs szükségük a nézők arcába tolt CGI-tengerre. Sikerült jól meglovagolni a retro-lázat, nem pusztán ócska újrajátszása a Sötét végzet a korábbi epizódoknak (erre egyébként komikus-önreflexív módon még egy kétértelmű párbeszédben is utalnak az alkotók). Kifejezetten ügyesen idéztek be Millerék egy-egy pillanatot az első két részből és sikerült hidegrázós hatást kelteni a disztópikus utalásokkal. A felszín alatt azonban kissé üresnek mondható a film, az izgalmas dramaturgia és lenyűgöző hatáskeltő mechanizmus hiába viszik el a show-t, nagyjából a játékidő kétharmadánál az ember elkezdi hiányolni a mondanivalót. Kaptunk egy valóban minőségi, izgalmas filmet, de nem világos, hogy miért írták újra a széria történetét, mit akartak ezzel elmondani a forgatókönyvírók. Sem az MI témaköréről, sem a jövőről nem üzentek szinte semmi újat vagy fontosat, a következő résznek szemérmetlenül látványosan megágyazó utolsó jelenettel pedig kissé értelmét is veszti az egész film. Ugyanakkor, paradox módon, a suta zárlat akár az alapja lehet egy drámai-moralizáló folytatásnak, ha a Paramount is úgy akarja. Remélhetőleg a következő epizód nemcsak külsőségekben varázsolja el nézőit, hanem tartalmilag is sikerül majd újat állítania.
