[Filmkritika] A világítótorony - A téboly szigete

A 2016-ban bemutatott A boszorkány (The Witch: A New England Folktale) úgy lett az utóbbi idők leghatásosabb horrorfilmje, hogy mellőzött minden olyan hatásvadász eszközt, amikkel manapság a mozikba csalogatják a nézőközönséget egy-egy klisés ijesztgetés céljából. Robert Eggers húsba maró mesterműve egyaránt merített az angolszász mitológiából és a népi hiedelmekből, amihez rendkívül erős színészi játék, megkapóan szép fényképezés és hátborzongató zene párosult. A The Witch a rá áldozott 4 millió dollár több mint tízszeresét hozta vissza, Eggers neve pedig felkerült azon rendezők közé, akikre a jövőben érdemes lesz odafigyelni (ugyanezen a listán Ari Aster és Jordan Peele is ott csücsül). Második rendezése, a The Lighthouse (A világítótorony) már a bejelentésekor felkeltette az érdeklődésemet, hiszen egyrészt két nagyszerű színész (Willem Dafoe és Robert Pattinson) játszik benne roppant erőteljesen, másrészt az egészet fekete-fehérben, a régi idők filmjeinek stílusában forgatták, amit mindig öröm látni (gondoljunk csak vissza például a The Artist – A némafilmes Oscar-díjat meghozó sikerére 2012-ből!). Egyúttal maga a történet is rögvest megtetszett, hiszen két ember megőrüléséről szól, a világtól elzárva, egy tenger közepén álló parányi szigeten. Sajnos idehaza a film jóval kevesebb figyelmet kapott, mint amennyit megérdemelne, viszont szerencsére néhány moziba így is eljutott, és mindenhol teltházas vetítést produkált, szóval egész nyugodtan kijelenthető, hogy igen, a külföldi dicsőítő kritikák bizony megalapozottak: a The Lighthouse (világító)toronymagasan az idei év egyik legjobb filmje.

Óvakodj a sirályoktól!

Ephraim Winslow (Pattinson) és Thomas Wake (Dafoe) megérkeznek egy isten háta mögötti szigetre, ahol négyhétnyi közös munka vár rájuk a világítótoronyban. Wake már rögtön az első nap tudtára adja fiatalabb – egyben tapasztalatlanabb – kollégájának, hogy itt bizony minden úgy lesz, ahogy azt ő mondja, és ha a fiú nem engedelmeskedik a parancsainak, akkor búcsút mondhat bármiféle fizetségnek. Ephraim eleinte nem mer visszaszólni, de zavarja az öreg atyáskodó modora és iszákos értékrendje, viszont tisztességgel tűri a megpróbáltatásokat, egészen addig, amíg a rémálmok mellett nem kezdi szexuális frusztráció gyötörni. Az idő megszűnik, a napok heteknek tűnnek, az öreg Wake pedig valamiért túl sok időt tölt el odafenn a világítótorony legtetején, teljesen megbabonázva a fénytől. Ephraim mindenáron fel szeretne jutni, hogy ő is tanúja lehessen a varázslatnak, de Wake állandóan visszafogja és megtiltja neki a belépést. Mindeközben egy pusztító vihar is tart a sziget felé, a szüntelenül rikácsoló sirályok pedig a halál gyötrelmes eljövetelét károgják.

Pattinson élete szerepében

Mivel egy kétemberes, kvázi kamaradarabról beszélünk, nagyon fontos volt a megfelelő színészek kiválasztása a szerepre. Willem Dafoe kisujjból rázza ki a vénséges, halandzsázva beszélő, félőrült egykori tengerészt, akihez igazán lenyűgöző – és a cselekmény szempontjából kifejezetten fontos! – monológok köthetők, de az igazi aduásza a filmnek egyértelműen Robert Pattinson, akinek ugyan voltak már mostanában jelentőségteljesebb szerepei (Országúti bosszú, Z, az elveszett város, Jólét), de amit ebben a filmben leművel, az valami elképesztően zseniális! Ha mindenképp fel kéne hánytorgatnom a cukrozott nyáltól ragadós Alkonyat-szériát, akkor már ott is egyértelműen látszott, hogy ő az egyetlen, akibe némi tehetség is szorult, sőt akár a Harry Potter-filmeket is ide kapcsolhatjuk, hiszen sem szegény Daniel Radcliffe, sem pedig Emma Watson nem tudott még annyira kitörni a skatulyából, mint amennyire ez Pattinsonnak sikerült az utóbbi években. Az esztendő egyik legerősebb alakítása Ephraim Winslow szerepében az övé, aki fokozatosan veszíti el józan eszét a sötét titkokat rejtő szigeten. És akkor itt tegyük még hozzá, hogy a fényképezés ezúttal is kiváló (különösen a fény-árnyék beállításokra tessék figyelni), a zene újfent hidegrázós, a befejezés pedig egészen sokkoló, és temérdek kérdést vet fel a nézőben. Mit is láttunk pontosan? Valóság volt vagy csak a képzelet játéka? Igazából hány nap telt el a szigeten? A rendező nem ad egyértelmű válaszokat, pont azért, mert így mindenkinek mást jelent a film, és annak hidegrázós cselekménye. Nagykanállal merít a görög mitológiából, megidéződik Proteus és Prometheus – sőt, talán még kicsit Icarus is ide kapcsolható – legendája, a szirének baljós éneke, és bár hatalmas rajongója vagyok H. P. Lovecraft munkásságának, csak óvatosan jegyezném meg, hogy bizonyos jelenetekben (főleg a világítótorony tetején) bizony, mintha a Cthulhu-mítosz is ott ólálkodna a félhomályban.

A The Lighthouse pontosan annyira mesteri, egyúttal sokkoló film lett, mint a The Witch volt annak idején. Méltattam már ott is a színészi játékot, de amit itt Dafoe és főleg Pattinson leművel, arra nehéz szavakat találni – legyen elég csupán annyi, hogy mindketten fantasztikusak. Erősen ajánlott moziban látni, de ebben az esetben talán eltekinthetünk attól, ha az ember „más módszerekhez” folyamodik a megnézése érdekében, mert amíg itthon a nagyobb mozikban a Halálod appja, meg a Prédák féle blődségek vonzzák be az embereket, addig a The Lighthouse sajnos csak jóval kisebb közönséghez juthat el. Ettől függetlenül én már most megelőlegezem neki, hogy ugyanolyan klasszikussá fog válni, mint a The Witch – sőt talán még túl is szárnyalja azt!

A világítótorony (The Lighthouse)
Rendező: Robert Eggers
Játékidő: 110 perc