Nem könnyű végigülni egy 136 perces filmet úgy, hogy annak rögtön az első félórájában már a szemünk elé tárnak nemi erőszakot, abúzust, bosszúvágyból elkövetett gyilkosságot, sőt még egy csecsemőgyilkosságot is. A Velencei Filmfesztiválon debütált The Nightingale első vetítése ezért botrányba is fulladt, noha várható volt, hogy Jennifer Kent A Babadook után valami hasonlóan erős, ámde kevésbé befogadható alkotással fog előállni – ezt pedig meg is kaptuk.
19. századi bosszútörténet
1825-ben járunk, mégpedig Tasmania szigetén, a Fekete háború (Black War) idején, amit az őslakosok folytattak a britekkel. Az erőarányok már akkor sem voltak túl kiegyenlítettek: ma már tudjuk, hogy a pudingfejűek oldaláról mindössze 219 ember veszett oda, míg a harcokban elesett őslakosok száma valahová 600 és 900 közé tehető. Ebben a vészterhes időszakban él az ír Carol (Aisling Franciosi) férjével és kisbabájukkal, Hawkins hadnagy (Sam Claflin) szolgálatában, aki, amikor csak kedve támad rá, rendre megerőszakolja szerencsétlen nőt. Aztán mikor Carol férje már torkig van azzal, hogy sosem kapják meg a távozáshoz szükséges papírokat, felkerekedik és kérdőre vonja a hadnagyot, akiben ennek okán valami véglegesen elkattan és a nyilvános megaláztatás miatt bosszút áll a férfin, illetve vele együtt az egész családon. A The Nightingale legnehezebben végignézhető jelenete ez az éjszakai látogatás, melynek során a férjet és a csecsemőt megölik, Carolt pedig ketten is megerőszakolják, majd a legfiatalabb helyettesre bízzák, hogy ölje meg a védtelen, teljesen összeomlott nőt. Csakhogy ez nem sikerül, Carol másnap magához tér vérbefagyott családtagjai mellett. Ekkor mindent elsöprő bosszút esküszik, felbérel egy fekete srácot, Billyt (Baykali Ganambarr díjnyertes alakításában), hogy vezesse őt útja során, majd puskát ragad, lóra pattan, és nekivág, hogy végezzen mindazokkal, akik ezt a szörnyűséget tették vele.
Sötét korok emlékei
A film alapjaiban a rape & revenge műfajra épít, azonban szerencsére jóval több van benne, mint egy szokványos, az I Spit On Your Grave-et idéző műfaji darabban. Carol és Billy kapcsolata eleinte fagyos, viszont az út során egyre jobban összebarátkoznak, míg végül elválaszthatatlan társakká válnak a temérdek átélt viszontagság okán. A Tasman erdőségekben játszódó cselekmény vizuálisan egyszerűen gyönyörű, a smaragdzöld színekben pompázó rengeteg nagyon sokat tesz hozzá a hangulathoz. A brutalitás pedig – mint egy alattomos kígyó az avarban – tovább tekergőzik: Carol első áldozata, a csecsemőjét a pánik hatására kivégző, majd emiatt halálfélelemben élő helyettes meggyilkolása szintén rettentő nehezen nézhető végig, Kent pedig nem szívbajos, lazán megmutatja, amint Carol puskatussal veri szét a srác fejét. Ezután a kolonizálók válogatott rémtetteinek hátrahagyott nyomait is láthatjuk: felgyújtott házakat, leölt állatokat, otthonukban átvágott torokkal fekvő párokat. A film minden egyes percben tudtunkra adja, hogy vészterhes időszak volt ez, amikor egyedülálló (vagy itt már megözvegyült) nőként iszonyú nehéz az életben maradás, és ennél rosszabb sora már csak a fekete őslakosoknak lehetett.
Bizony, nem könnyű néznivaló a The Nightingale, de mindenképp érdemes látni, mert az idei felhozatal egyik legerősebb alkotása. Aisling Franciosi alakítása letaglózó, hasonló utat jár be a totális téboly felé vezető úton, mint Robert Pattinson A világítótorony bekattant őreként, csak épp egy félbolond iszákos helyett neki ott van lelki támasznak Billy, aki rendre visszarántja a valóságba. Kettejük kapcsolata, a spiritualizmus beemelése, valamint a húsba maróan kegyetlen ábrázolásmód adja a film gerincét, amire azoknak is érdemes figyelniük, akik csak egy korrekt bosszúfilmre vágynának.
The Nightingale
Rendező: Jennifer Kent
Játékidő: 136 perc
