Idén januárban már érkezett egy szívszorító olasz nagyjátékfilm az itáliai nyomorról és élhetetlen feudális viszonyokról, Matteo Garrone Dogman – A kutyák királya című alkotása után pedig a Gomorrával nemzetközi hírnevet szerző Claudio Giovannesi jelentkezik egy hasonló mozival. A Dogman ugyanúgy Olaszország árnyékosabb oldalára kalauzolja nézőit, mint a Ragadozók, és bár előbbi főhőse nagyon más életkorú és jelentősen különböző habitusú figura, mint Giovannesi friss rendezésének kamasz gengszterei, a két filmben mégis ugyanazok az állítások jelennek meg. Mindkét mű a társadalom szélén vegetáló embereket keresi, akikből – állításuk szerint – bőven akad Itáliában, és mindkét esetben a céltalan nyomorból – eleinte ártalmatlan manőverekkel – kitörni igyekvők kerülnek vászonra. A két film témája tulajdonképpen ugyanaz, szerzői eszköztárát tekintve viszont rendkívül színes alkotásokról beszélhetünk. A nyomasztó szociografikus szituációk és durva realista jelenetek, valamint az abszurd komikus pillanatok és a fájdalmasan szép és érzelmes momentumok váltogatják egymást, és ez teszi igazán különlegessé ezeket az ún. poszt-neorealista (a negyvenes-ötvenes évek olasz neorealista műveinek hagyományát folytató) produkciókat. Tény, hogy a kortárs fősodratú moziba kevéssé illenek ezek az opuszok, de ezek a filmek képesek egyszerre kielégíteni pszichológiai és esztétikai igényeket, illetve érdekfeszítő, izgalmas és drámai gengsztermoziként is működnek.
A Ragadozók Nápoly külvárosában játszódik, ami annál inkább pikáns helyszínválasztás, hogy az utóbbi évtizedben bőven akadtak a hétköznapi életet megnehezítő maffiakonfliktusok az ikonikus déli városban. A védelmi pénzt szedő, egymással rivalizáló családok nyomása alatt élő családok és elsősorban kamaszaik együgyű életébe nyerünk betekintést, akik pénz híján se bulizni nem tudnak elmenni, se minőségi ruhákat nem képesek vásárolni és még a velük egykorú lányokhoz se tudnak közel kerülni. Karrierjükben azonban hamar radikális emelkedés következik, miután a helyi keresztapa munkát ajánl nekik. A társaság vakmerő és kellőképp intelligens vezére pedig, kijátszva Nápoly különböző hatalmasságait, hamar a város egyik negyedének urává teszi a sokáig pitiáner kölykök csődületének tekintett bandát. Klasszikus gengszterfilmes tematika bontakozik ki a vásznon, hőseink hirtelen felfelé ívelő karrierje valóságos diadalmenet, eleinte úgy tűnik, hogy sosem ér véget, idővel azonban egyre nagyobb problémákba ütköznek és A Pál utcai fiúkéra emlékeztető fiúbandájukból szervezett maffiacsoport lesz. Ebben az átalakulásban viszont nem maga a szociológiai megfigyelés, miszerint a mélyszegénység könnyen bűnözést szül, az igazán fájdalmas, hanem azt látni, hogy nem szörnyetegek, hanem jobbára azonosulható srácok követik el a sok gonoszságot.
A drámai konfliktusok és a már emlegetett, szinte jelenetről jelenetre mutatkozó abszurditás mindenek előtt hőseink életkorából fakad. Önmagában komikus helyzet áll elő azzal, hogy először csak a város egyik negyedében, majd máshol is kölykök veszik át a hatalmat, akik között idővel a lakosságot megfélemlítő bandaháború indul, de számos groteszk pillanatnak lehetünk még szemtanúi a közel két órás játékidő alatt. Hőseink látszólagos durvasága mögött elképesztő naivság húzódik. Amint pénzhez jutnak, azonnal gátlástalan költekezésbe kezdenek. Szabadidejük egy tekintélyes részét méregdrága ruhák és a legművibb aranybútorok felvásárlásával töltik, amikkel aztán rendkívül ízléstelen módon teletömik ósdi háromszobás lakásaikat. Ez az idill persze hamar megtörik, mégis jól mutatja a fiúk aranyos-bumfordi egyszerűségét. Nem kevésbé fontos eszménye a fiúknak, hogy igazságos király módjára vezessék a várost, sőt adományokkal segítsék a helyieket, ami meglehetősen szokatlan gengsztertulajdonságnak tűnik. Pénzt és karrierambícióikat felülíró igaz barátságukkal, valamint barátnőikkel folytatott, első szerelmekre emlékeztető gyerekes és belterjes kapcsolataikkal elképesztő kontrasztba kerülnek szörnyű tetteik. Jellemző, hogy kicsit sem törődnek a jövővel és tetteik következményeivel. A bennük rejlő energiákat szabadon hagyják feltörni és csak utólag kénytelenek reagálni az előállt új helyzetekre. Nicola, a tizenhat éves főhős még a legnagyobb slamasztika idején is legszívesebben elverné összes megtakarított vagyonát barátnőjével egy üdülőparadicsomban, mit sem gondolva az önfeledt nyár utáni időkre.
Valahol tipikus gengszterfilmet kapunk, másfelől viszont elég rendhagyó gengszterekké válnak hőseink. Más átalakuláson mennek át, mint például Micheal Corleone, lelkük és szoros barátságaik tulajdonképpen sosem torzulnak el annyira, mint a nagy filmtörténet nagy gengsztereivé. Giovannesi tökéletesen ábrázolja, hogy kerülhet (látszólag) kényszerpályára néhány kilátástalan sorsú (vagy inkább csak céltalan életet folytató) fiatal, mégis nehéz megemészteni teljesen átlagos viselkedésű hőseink átalakulására. Ahogy véletlenek és egyszer kínálkozó lehetőségek mentén jutnak fel a csúcsra, véletlenek és egyszeri meggondolatlan cselekedetek miatt villámcsapásszerű karrierjük szinte azonnal nehézségekbe és tragédiákba ütközik. Jó gengszterfilm lévén, a filmben végig ott szunnyad a fatalizmus, csakis az áldozatok száma és kiléte kérdés a néző előtt, miközben hőseink a Hitchcock-filmek áldozataihoz hasonlóan mit sem sejtenek a körülöttük ólálkodó (és sokszor maguk által előhívott) veszélyekről. Ebből a játékból viszont nincs kiút, gyermeteg elszólásnak tűnik, amikor első sikertelen fegyveres akciójuk után a fiúk bocsánatot akarnak kérni a fekete öves gazemberektől. Giovannesi végül rendhagyó módon nem kíván pontot tenni a történet végére, hiszen a gengsztertematika csak eszköz számára, inkább a dél-itáliai külvárosok viszonyainak újratermelődéséről, körforgásáról akar beszélni, aminek újabb és újabb generációk válnak áldozatává.
Giovannesi friss rendezése szociológiai-társadalmi igényű gengsztermozi, amiből – más hasonló koncepciójú olasz alkotásokhoz hasonlóan – ömlik a végtelen abszurditás és érzelmesség. Éles ellentétbe kerül hőseink egyszerű, gyerekes életfelfogása és rendkívüli helyzete, humanizmusa és durvasága, illetve a filmben tapasztalható realizmus és romantikus drámaiság. A Ragadozókban összeér a társadalmilag érzékeny neorealista és a maffiafilmes olasz hagyomány. Ikonikus és komikus gengszterfilmes jelenetek (vö.: a fiúk önfeledt lövöldözős xbox-partit folytatnak Nápoly egyik korosodó maffiózójával), kisrealista szituációk, életszagú párbeszédek, autentikus népi alakítások és az olasz filmkészítő iskolára oly jellemző pazar casting egyszerre jellemzik a filmet. Ha a tinik problémáiról a tengerentúlon a Sex Education és az Eufória, itthon pedig a Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) és a FOMO tanúskodik, a dél-itáliai nyomorban cseperedő átlagos fiatalok sorsáról a Ragadozók értekezik. Külső szemlélőként a legsúlyosabb észrevételünk az lehet, főleg az imént említett produkciókkal való összehasonlításban, hogy Olaszországban még mindig élnek azok az élhetetlen viszonyok, amikről fél évszázaddal korábban beszéltek mára legendássá érő filmek. Hőseink nagyon is hasonló tinédzserek, mint hazai vagy amerikai társaik, sok tekintetben mégis teljesen más életre ítéltettek 2019-ben.
