Egy Egyiptomban zajló ásatás végéhez közeledve a régészek óriási felfedezést tesznek, rátalálnak ugyanis Ananka hercegnő sírboltjára. A sírkamrában minden ép, ezért a két angol úriember öröme hatalmas, azzal pedig már senki sem törődik, hogy néhány perccel korábban egy helybéli nyomatékosan óva intette őket attól, hogy feltörjék a nyughelyet. Pedig hallgatni kellett volna az intelemre: amikor az egyik régész egy kis időre egyedül marad a kamrában, véletlenül életre kelti a szintén az üregben megbúvó múmiát, akinek ezután egyetlen célja marad – minden illetéktelen behatolóval végezni, aki meg merte zavarni Ananka nyugalmát. Ez a fenyegetés aztán Angliába is elkíséri a régészeket, akik közül a legfiatalabb, a főrégész fia (Peter Cushing alakításában) csakhamar gyanítani kezdi, hogy mindnyájuk élete veszélyben forog.
„VALAMI GONOSZ VAN ODABENT.”
A Hammer az aranyévekbe lépve dobta piacra A Múmiát, újfent a két nagyágyúval, Cushinggal és Christopher Leevel a főszerepben. Mindketten hozzák a formájukat, Cushing profi, mint mindig, és hozzá kapcsolódik a film legjobb jelenete, míg Leenek jutott a hálátlanabb szerep, ráadásul ő még sorozatos sérüléseket is szenvedett egy ajtó betörése, illetve a finálé során látható mocsárban történő botorkálás közben. A rendezői székbe Terence Fisher került, aki főleg a film utolsó harmadában bizonyítja, hogy a szakmája mestere, bár itt kell megjegyezni, hogy számos jelenetet, így a befejező mocsarast is más, korábbi filmekből vettek át az alkotók. Tehették, ugyanis The Mummy volt az első olyan produkció, amelynél a Hammer már a Universal-klasszikusokra vonatkozó felhasználási engedélyét lengethette a kezében, így például Kharis, Lee filmbéli neve is ezen szerződéssel születhetett meg.
A vegyes, de talán inkább pozitívnak nevezhető kritikákat begyűjtő The Mummy összességében jól teljesít (a pénztáraknál meg robbantott), de sajnos a szokásos, általam korábban már említett tipikus Hammer-hibákat is elköveti. Az első húsz perc után a film leül, és néhol még unalomba is fullad, különösen a középső harmad flashbackjei közepette, ahol túl sok az egyiptomi folklór. A probléma az, hogy ezek a jelenetek az égvilágon semmit sem tesznek hozzá a filmhez, olyasmit látunk, amiről már tudomásunk volt, sőt a képsorok végkimenetelét is ismerjük, tehát mindeközben az izgalomfaktor is nullára esik. Még csak ijesztőnek sem mondanám az ekkor látottakat, ráadásul Fisher az ide leforgatott nyelvkivágást is kénytelen volt a vágószoba szemetes kosarába dobni, ugyanis a cenzúra kerek-perec letiltotta azt.
És sajnos a másik konstans Hammer-probléma is érzékelhető a The Mummyban, nevezetesen az erőteljes női karakter hiánya, hiszen konkrétan egy női szereplőnk van, de az ő személyét sem nevezném tisztességesen megírtnak (annak ellenére, hogy a befejezésre kulcsfigurává válik az Anankához való hasonlósága miatt).
Aztán nagy nehezen elérkezünk az utolsó harmadhoz és a film csúcspontjához, amely egy párbeszéd Cushing és az Egyiptomból érkezett rosszfiú (George Pastell) között. Ez az a pont, ahol életre kel a film, a két ellenfél verbális-pszichológiai összecsapása (egymás provokálása) rendkívül élvezetes. De az is izgalmas, ami ezután jön: a Cushing házába betörő Lee-múmia már puszta kézzel öl, és ha túl tudjuk tenni magunkat az olyan megmosolyogtató dolgokon, mint például, amikor a fegyveres rendőrfőnök a legnagyobb veszély közepette simán egyedül hagyja a hölgyet a sötét bozótosban, akkor valószínűleg jól fogunk szórakozni az akciódús utolsó tíz percen. A The Mummyt leginkább azokhoz a Hammer-filmekhez sorolnám (The Phantom of the Opera, Dracula-, és Frankenstein-folytatások), ahol adott volt az ismert és népszerű, nagyjából elronthatatlan alapanyag, de a kész moziban az alkotók már inkább biztosra mentek, és sem a történet, sem a megvalósítás terén nem akartak váratlan lépéseket tenni. Amit azonban vállal a film, azt megbízható szinten teljesíti.
EXTRA
Ritkán adatik meg színésznek, színésznőnek, hogy legalább féltucat világhírű rendező keze alatt dolgozzon, de a The Mummy Ananka hercegnőjének, Yvonne Furneaux-nak ez sikerült: szerepelt az olasz mestereknél (Fellini, Antonioni, Risi), a thriller francia nagymesterénél (Chabrol) és a pszicho-horror egyik alapművében is (Polanski Iszonyata). A két anyanyelvű Furneaux esküvője után már nem sűrűn vállalt szerepeket, a manapság már 91. évében járó színésznőt utoljára a ’80-as évek közepén láthattuk – stílszerűen egy horrorfilmben.
Ilyen lett volna a magazinban
