Mielőtt azonban belevágnék, előtte kitérnék egy jóval személyesebb problémámra a játék műfaji meghatározásával kapcsolatban. Méghozzá arra, hogy szerintem a Valkyria Chronicles nem Jrpg. Persze manapság már mindenben vannak Rpg elemek, és pont emiatt ma nehéz is megfogalmazni, hogy mitől lesz egy szerepjáték szerepjáték. Ezért aztán én sem jelenthetem ki 100%-os bizonyossággal, hogy a Valkyira Chronicles sorozatot nem lehetne valahogy ide besorolni, de szerintem a VC középpontjában nem a szerepjátszás, hanem a körökre osztott stratégia van. Inkább sorolnám a stratégia játékok közé, mivel szerepjátékos elemek ugyan vannak, de kifejezetten egyszerűek. Sokszor kerül a VC összehasonlításra az XCOM-mal, mivel aki nem ismeri a játékot annak úgy a legegyszerűbb elmagyarázni, hogy olyan mint az XCOM, csak animés. Tökéletes összehasonlítási alap, mivel az XCOM: Enemy Unkown-ban pont ugyanannyi szerepjátékos elem van, mint a Valkyira Chronicles-ben. A katonáid felszerelését minimálisan változtathatod, szintet is lépnek, ahol egyszer-kétszer még te is választhatsz, hogy merre fejlődjön az adott karakter tovább, de nagyjából ennyi. Na, pont ugyanennyi RPG elem van a VC-ben is, márpedig ha az XCOM: Enemy Unkown nem szerepjáték, akkor a Valkyria Chronicels sem.
A történettel kezdem, amivel a VC 2-ben önmagában nem is lett volna gond, de ahogy el van mesélve az valami borzalmas. Kezdjük ott, hogy 10 óra játékidőbe telik mire megkapjuk az első sztori szempontjából ténylegesen releváns küldetést, csak hogy aztán megint ne nagyon történjen sokáig semmi. Az a baj, hogy a játék úgy van felépítve, hogy csak 4-5 küldetésenként kapsz egy főtörténeti küldetést, ami borzalmas tempót eredményez, pláne hogy még itt sem feltétlenül halad sokat a sztori. Aztán meg a játék felénél kapunk 3 átvezetőt, ahol többet halad a cselekmény, mint a játék teljes első felében összesen. Egy csomó releváns dolog történik, amiből nem látunk semmit, csak később foglalja őket össze a narrátor. Olyan eseményeket összegez 3 percben, ami egy normálisabb játékban több órában lenne kifejtve. Egyszerűen a történet felosztásánál valami nagyon félrement.
Azonban van itt valami jó is, ugyanis a VC 2 kiválóan kezeli a nagy szereplőgárdáját. Az előző részben is igen tetemes mennyiségű karakter volt, akit harcba vihettünk, de az ő személyiségük leginkább csak kisebb leírásokban létezett. A második részben osztagunk szó szerint minden egyes tagja kap néhány csak neki szentelt beszélgetést, pedig vannak vagy 35-en. Persze nem kapunk nagyon mély karakterelemzéseket, de minden egyes szereplő kap egy saját kis történetet, ami egész jól kirajzolja a személyiségüket, meg hogy milyen problémákkal küzdenek, miért is harcolnak a háborúban. Ezen felül is folyamatosan kapunk egyéb rövid kis jeleneteket, ahol ezek a szereplők élik mindennapjaikat, vagy éppen beszélgetnek, bosszantják, szórakoztatják egymást. Le vagyok nyűgözve mennyire jól oldották meg, hogy ilyen hatalmas szereplőgárdát sikerüljön élettel megtölteni.
Akkor viszont a játékmenet, márpedig itt vérzik el igazán a Valkyria Chronicles 2. Először is, ahogy már említettem, mielőtt a játék a következő sztoriküldetéshez engedne, előtte végig kell csinálnod 3-4-et, amihez semmi sztori nincs. Ehhez pedig hozzá kell tenni, hogy újfajta pályákat csak a főküldetések nyitnak fel, azaz azt a 3-4 semmilyent a már korábban lejátszott csatatereken kell végigvinned. Gondolom nem nagyon kell tovább részleteznem, de ez az arány borzalmas. Minden sztoricsatára jut egy tucat semmilyen, ahol a már korábban játszott pályákat ismétled újra, meg újra, meg újra… Oké, a feladatok és az ellenségek leosztása változik, de ez hosszútávon kevés, a játék felétől az egész nagyon vontatottá és monotonná válik.
Másrészt maguknak a pályáknak a dizájnja sem rúghat labdába az előző résszel, ott mindegyik egyedi volt, a saját játékmeneti csavarjával, amitől élvezet volt végigjátszani őket. Itt azon kívül, hogy az első rész ötleteit hasznosítják újra, méghozzá fele olyan jól se, az volt a megközelítésük, hogy minden egyes pályát teletömnek különböző környezeti veszélyekkel. Minden egyes térképen van valami környezeti hatás ami vagy debuffol, vagy konkrétan sebez: homokvihar, hóvihar, köd, hőség, fagy, villámlás, mérgező tócsák és a sort lehetne folytatni. Nem feltétlenül attól lesz szórakoztató egy játék, hogy minden egyes pálya folyamatosan akadályozza a játékost, ennek pont az ellenkezőjét érték itt el, csak bosszantó és idegesítő lett az egész.
Akkor pedig a legnagyobb problémáról még nem is beszéltem, arról, hogy minden kisebb lett az előző részhez képest. Az első részben elég nagy összefüggő térképek voltak, azonban a másodikban negyedakkorák, amit úgy próbáltak ellensúlyozni, hogy minden küldetésnek helyt adó térkép 3-4 kisebb zónából áll, amik között csak úgy lehet közlekedni, hogy elfoglalsz megadott ellenséges bázisokat, amik összekötő pontként szolgálnak a zónák között. Ez pedig minden probléma forrása.
Ugyanis az egyszerre letehető katonák létszáma is esett, az előző részben akár 10 karakter is lehetett a harcmezőn, itt azonban szektoronként max 5 és az egész térképen maximum 6! Ez baromi kevés, mert ha már csak egyszerre 2 zónában is kell támadnod, akkor max 3 embered lehet lent fejenként. Ráadásul a játék nagyban épít is arra, hogy egyszerre több irányból támadj. Akkor ehhez még az is hozzájön, hogy ugye előre nem tudod milyen ellenfelekkel kell majd szembenézned, így pl. anit-tank egységeket szinte mindig kell magaddal vinned, ezzel korlátozva hogy mit, kit vethetsz be, ami meg a játék taktikusságának kárára megy, nem tudsz igazán szabad kísérletezni a karakterosztályok különböző kompozícióival, holott pont ez tenné érdekessé és változatossá a játékot.
A másik nagy gond az ezen zónák közötti mozgással van. Ahogy említettem, különböző ellenséges bázisok szolgálnak átugrási pontként, azonban a csapataid ezek közötti mozgatása baromi idegesítő. Mert ha át akarsz menni egy másik zónára, akkor előtte az előzőből kell egyesével kivonogatni az egységeidet, ami nem kerülne akciópontba, ha egy egység pont egy adott bázis mellett állna, azonban mivel nagy részük valószínűleg szét lesz szórva az adott pályarészen, így egy csomó lépést kell erre fecsérelni. Ami nem csak lassú és idegesítő, de külön fáj is, mert a játék egyébként a gyorsaságod alapján minősít és osztja a tapasztalati pontot.
Ha elfoglalsz egy ilyen „átugró” bázist, akkor az azt jelenti, hogy a vele összeköttetésben álló bázis is a tiéd lesz a másik zónában. Azonban ebben a zónában ugye még nincsenek katonáid, de tele van ellenséggel, márpedig az ellenfél ilyenkor rögtön offenzívát indít, hogy a saját oldaláról visszafoglalja az adott pontot. Ez azt jelenti, hogy amint elfoglaltál egy ilyen bázist rögtön muszáj a másik oldalon is egységeket lerakni a védelméhez. Ez azért kellemetlen nagyon, mert amint mondtam max 6 karaktered lehet lenn a pályán, ami mondjuk 3 zóna esetében azt jelenti, hogy 2-2 egységed kerül szembe teljes ellenséges seregekkel. Volt olyan, hogy EGYETLEN katonám nézett szembe 2 géppiszotolyos ellenféllel, 3 nehézpáncélos közelharci specialistával és egy ellenséges tankkal. Nem egy kifejezetten szórakoztató helyzet. Itt pedig még mindig nem ér véget a problémák sora, ugyanis lehet, hogy úgy kellett átdobnod egységeket a következő zónába, hogy abban, amiben épp vagy még sem tudtad teljesen tisztítani. Erre meg az lenne ugye a megoldás, hogy nem foglalom el az összekötő bázisokat, amíg ki nem pucoltam az aktuális zónát, azonban ezt sem nagyon tehetem meg, mert ezek a bázisok (akár összekötő, akár sima) folyamatosan ellenséges erősítést hívnak be. Azaz nem nagyon malmozhatok, hanem folyamatosan nyomulhatok ész nélkül előre, szétszórva a már amúgyis is korlátozott számú egységemet.
Egyszerűen a kisebb pályák, a kisebb osztaglétszám, az AI viselkedése és a pályarészek közötti mozgás pont egy olyan játékmeneti elegyet alkot, amelynek sikerül ebből a kombinációból a lehető legrosszabbat kihoznia.
Az egyetlen érdekes előnye annak, hogy kisebbek lettek a pályák, az az, hogy megtört az előző részbeni felderítő karakterosztály fölénye. Az első részben messze a felderítők voltak a leghasznosabb és legerősebb egységek, pusztán azért, mert jóval messzebb tudtak eljutni, jobb tüzelőállásokat felvéve vagy oldalbakapva az ellenséget. Mivel a VC 2-ben jóval kisebbek a pályák, így a többi karakterosztály is labdába tud rúgni, ebből a szempontból kiegyensúlyozva a játékot.
Ha viszont ennyire félresikerült a játékmenet néhány változtatás miatt, akkor miért kellett ezeket egyáltalán megváltoztatni? Az előző rész összefüggő térképeivel és nagyobb egységszámával semmilyen ehhez hasonló problémákkal nem küzdött. Attól tartok azért, mert a sorozat elmozdult a kézikonzolok felé, az első rész PS3-ával ellentétben a második a PSP-re jelent meg, ami szerintem technikai akadályokat vetett fel, és ezt csak a térképek kisebb zónákra való felosztásával és az osztagszám csökkentésével tudták megoldani. Ha ez igaz, márpedig van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez áll a háttérben, akkor a sorozat a kézi konzolokra való költözését nagyon megsínylette.
Viszont tudjátok mit? Valójában nem gyűlölöm a Valkyria Chronicles 2-őt, még az ezernyi hibája ellenére sem. Ugyanis a játékmenet magvát adó harcrendszer, ahol a különböző karakterosztályok képességeit kijátszva törsz előre a csatatéren, még mindig nagyon ott van. Az új behozott osztályt és kiterjesztett specializációkat nagyon eltalálták. A játékmenet betegségei ellenére még mindig nagyon élvezetes magát a játékot játszani. Itt azonban be kell vallanom, hogy elfogult vagyok, én imádom a Valkyria Chronicles játékmenetét, aki kevésbé, az valószínűleg nem nyelné be olyan könnyen a fentebb taglalt gondokat. Én ugyan összességében élveztem az egészet, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a sok probléma nem hagyott azért valami keserű utóízt, még az én számban sem.
