Oké valamennyire sejtettem, hogy ez lesz, egyrészt már tapasztaltam ezt a megközelítést a Trails sorozatban, hogy minden egyes történeti íve több játékból áll, és hogy ezekből általában a későbbi az, ahol a történet igazán beindul. Meg halottam is az első Cold Steel-ről, hogy ez is egy lassabb cselekmény lesz. De *****us, ez egy 80 órás játék és az egész gyakorlatilag egy nagy prológus. Már az első Trails in the Sky esetében sem tetszett ez a megközelítés, és csak ismételni tudom magam. Igaz akkor azt írtam, hogy nem biztos, hogy még egy ilyen húzást elviselnék ettől a sorozattól, aztán mégis itt vagyunk. Azóta túl mélyre merültem a Trails játékok világában, hogy olyan könnyen a felszínre úszhatnék, vagy bedobnám a törölközőt. Már túlságosan is érdekelté tettek a teljes játékokat átívelő narratívában. Ez viszont nem azt jelenti, hogy szó nélkül megyek el amellett, hogy egy 80 órás prológust próbálnak lenyomni a torkomon, akármilyen jól sikerült is. Ez pedig főleg annak tekintetében bosszantó, hogy ezt a problémát egyszer már sikerült kielégítően megoldaniuk. A Trails from Zero nem brutális clifhangerrel végződött, még úgy is, hogy borítékolható volt a folytatás. Azt a játékot valahogy sikerült kerek egészként megoldani.
Az viszont továbbra is igaz, hogy a sorozat világépítésből még mindig csillagos ötös. A cselkemény a maga módján leköt, a szereplők, és azok konfliktusai, interakciói és fejlődése továbbra is remek, amikor a történet pedig belemegy egy kis politikai machinációba, akkor meg aztán kitűnő. Szóval azért nem egy kínszenvedés az a 80 óra.
Mondjuk az igazán nagy probléma még csak nem is az, hogy egy idő után egyértelmű, hogy a játék egy nagy felvezetés, hanem a spoilerek miatt. Amit nem is ebben a részben kaptál, hanem a Trails to Azureban. Annak a játéknak az epilógusa ugrott egy nagyot az időben, és elég sok mindent ellőt a Trails of Cold Steel-el kapcsolatban. Méghozzá olyan dolgokat, amiket tényleg nem szeretnék egy történetben előre tudni.
Már a játék prológusa is ilyen. Én kedvelem az akciódúsabb nyitányokat, de az elég sokat árnyal az izgalmasabb bevezetésben, ha az előzményekből tudod, hogyan fog végződni. Úgy érződött, hogy a Cold Steel egyfajta kisebb újraindítása a Trails játékoknak, egy belépési pont újabb játékosok számára. Ami nem is csoda, gyakorlatilag ez az első teljesen 3D-s Trails játék. Ennek ellenére egy csomó dolgot, vagy alapvető fogalmat sosem magyaráznak el rendesen. Tessék bemenni a játékban található könyvtárba és szépen lexikonból bevágni a Zemuriai kontinens fogalmait. Ellenben az olyan dolgokat, mint hogy mi is az az Ouroboros, egyszer csak egy teljesen kis mellékes beszélgetésben hozzádvágják.
Amit mondjuk szinte rögtön észrevettem a Cold Steel esetében, az az, hogy sokkal animésebb, mint elődjei. Nem azt mondom, a korábbi részeknek nem voltak meg a hasonló pillanati, de amikor a játék kvázi azzal kezdődik, hogy főhősünk fejjel előre belezuhan az egyik hősnő kebleibe, akkor az egy olyan klisé, amiről eddig azt reméltem, hogy a Trails sorozatnak több önbecsülése van, mint elsütni. Nameg aztán ott az iskolai setting, minden anime alapvetése. Legalább viszont a fentebb leírt eset talán ennek az animésebb stílusirányba való elmozdulásnak a legrosszabb példája. Nagyrészt azért szerencsére ilyenből kevés van, nem erről szól a játék nagyobbik része.
Ha viszont valamiért jár a pirospont, akkor az a harcrendszer. Végre ténylegesen szórakoztató! Gyakorlatilag 5 teljes játék után végre eljutottunk erre a szintre. A Trails in the Sky harcrendszere valami rémesen egyszerű volt, és bár a két folytatása javított valamit az összképen, személy szerint minél kevesebb idő akartam eltölteni vele. A Zero, de inkább az Azure idejére már sikerült annyit toldozni és foldozni ezt a rendszert, hogy valamennyire elviselhető legyen.
Most pedig a hatodik játékra a sorozatban végre elérkeztünk oda, hogy sikerült annyi extra réteget hozzáadni az alapvetően még mindig ugyanazon alapokon nyugvó harcrendszerhez, hogy szórakoztató legyen az egész. Nem fogom itt részleteibe menően taglalni a „combat linkek” és az „unbalancing” működését, de egyszerűen ezerszer dinamikusabbá teszik a Cold Steel csatáit. Most először szórakoztam jól a harcrendszerre a sorozatban!
Szóval összességében játszatja magát a Cold Steel első része, és igazából sosem unalmas, de az erősen érződik, hogy egy nagy bevezető az egész. Akkor meg méginkább, ha játszottál előtte a Crossbell részekkel.
A második részről ehhez hozzátenni nem is nagyon tudok. A játékmenet még mindig nagyon jó, a sztori meg végre tényleg beindul. Végre ténylegesen beindul a sztori, egymásnak feszülnek a politikai és személyes érdekek, kiéleződnek a konfliktusok, egyszóval zajlanak az események. A 7. Osztály kis csapata pedig tényleg az ember szívéhez nő.
Csak azok a fránya spoilerek. Amikről fentebb beszéltem, sajnos még mindig benne vannak a pakliban. Nem csak az első rész esetében. Sajnos pontosan tudod, hogy fognak a dolgok végződni, mégha a mikéntről és a hogyanról nem is sokat. Azonban ez is elég ahhoz, hogy bizonyos következtetéseket le tudjon vonni az ember, amiket tényleg nem jó egy cselekményben előre tudni. Erősen elgondolkodtam azon, hogy nem lett volna-e jobb először játszani az első két Cold Steel játékot, majd utána a Crossbell játékokat. Ellenben akkor meg a Cold Steel spoilerezne el onnan dolgokat, szóval ez amolyan megnyerhetetlen helyzet. Őszintén nem tudom megmondani, hogy melyik lett volna jobb. Abban viszont biztos vagyok, hogy a játékok készítőinek az ilyen helyzeteket mindenképpen el kellene kerülnie. Amiben két egymással időben párhuzamosan játszódó játék így ellövi egymás végkifejletét.
Persze ez nem azt jelenti, hogy a Cold Steel 2 időpocsékolás lenne, egy kifejezetten szórakoztató játék, egy igen mozgalmas cselekménnyel, tele rengeteg remek pillanattal.
