Maga a játékmenet igazából kifejezetten szórakoztató. Gyakorlatilag neked kell a kontroller (vagy épp billentyűzet, bár ezt nem próbáltam) gombjaihoz különféle támadásokat rendelni, így a különböző közelharci és távolsági csapásokból gyakorlatilag te alakítod ki a neked tetsző kombókat. Ennek irányítását eleinte szokni kell, illetve kell egy kis idő, hogy feloldj egy nagyobb választékot belőlük és a szintjeiket is megemeled, de viszonylag gyorsan egész változatos arzenál áll a rendelkezésedre. Mert van egy egész kiterjedtebb tech-fa is, amin a különböző fegyvereket és támadásokat feloldhatod.
Van mondjuk egy-két kisebb nagyobb probléma is vele. A játék elején a sztori játékmenet arány nem épp a legideálisabb. Az első tíz órára kábé egyetlen óra tiszta játékmenet jut, és azok felét is még csak a kötelező oktatócsaták teszik ki. Ezután mondjuk ez az arány sokkal normálisabb szintre áll be. Akkor még ott van a képességfán való haladás, amit nem épp a legcélszerűbben oldottak meg. Miért kell a távolsági támadások feloldásához a közelharciakat használnom, vagy épp fordítva? Gondolom azért csinálták meg így, hogy ne azonnal oldj fel mindent, illetve hogy kicsit rávegyen a másfajta játékstílusra is, ne csak egynél ragadj le teljesen. Bár szerintem akkor is lehetett volna ezt jobban megoldani, így inkább csak bosszantó volt. A legnagyobb probléma azonban az auto-lock-al van. Ugyanis a játék mindig automatikusan rááll a hozzád legközelebb eső ellenségre és csak őt támadhatod, mert célpontot váltani manuálisan gyakorlatilag nem lehet. Ez rengeteg ellenség esetén kissé kaotikussá teszi a helyzetet és bár a játék legnagyobb része alatt ez a rendszer igazából működik, amikor elkezd bekeményíteni a játék, neked pedig rá kéne fókuszálnod egy-két veszélyesebb célpontra, akkor azért elég fájó tud lenni. Igazából pedig a kamera sincs mindig a helyzet magaslatán, automatikusan zoomol be vagy ki, attól függően mennyire vagy közel az ellenséghez, márpedig ez tud érdekes dolgokat produkálni. Másrészt pedig egyértelműen nem az extrémen nagy távolságú csatákra lett kitalálva, néha egyszerűen nem tud eléggé kizoomolni a kamera, és azt se látod mire lősz. A történet legutolsó boss-ával például félig vakon voltam kénytelen megküzdeni, mert ezen a távolságon voltam a leghatékonyabb, de a kamera egyszerűen nem tudott ennyire kijönni és a csata legnagyobb részében nem is láttam mit csinál a boss. Csak a kezelőfelület és minitérkép segítségével tudtam következtetni arra, hogy mire készül és milyen támadást fog indítani. Ami mondjuk igazából egy igen érdekes és egyedi élményre sikeredett, de valószínűleg nem épp olyanra, amilyet a fejlesztők eredetileg elterveztek.
Amit még érdemes még megjegyezni, hogy milyen jól oldották meg a nehézségi ív felfelé görbülését. Túl sok játékban valósul ez meg nehézségi tüske képében, így kifejezetten értékelem, amikor ezt ilyen szépen fokozatosan oldják meg. Az első két fejezet még egész könnyű, míg a harmadik és a negyedik már okozhat kellemetlen meglepetéseket, ha nem figyelsz. Az utolsó két fejezetet komolyabb csatái és bossai pedig nagy gyorsan eltángálhatják a hátsódat. A legutolsó főellenség meg vagy egy teljes órán keresztül „szórakoztatott”. Mindezt persze normál nehézségen.
Ugyan most sok bosszantóbb dolgot összeszedtem a játékmenetről, de igazából az összhatást ezek csak néha rontják, összességében kifejezetten szórakoztató az egész.
A történet pedig kifejezetten jó, mindig izgalmas, mindig történik valami. Ami talán érdekes lehet, hogy ugyan a történet itt is a különböző karakter route-okra van osztva, mint más vizuális novellák esetén, azonban itt inkább a hagyományos fejezetek szerepét töltik be, mert csak lineárisan oldódnak fel, és egyik a másikra épül. A csavar az, hogy gyakorlatilag mindegyik lezárja a történetet, de egyik sem kereken. Mindig egy kicsit máshogy éljük át ugyanazt a történetet. Mindig kicsit más szemszögből látva, és mindig egyre többet megtudva az egész cselekményt átívelő rejtélyekből.
A legnagyobb probléma a történettel a közepén van, ahol eléggé leülepednek a dolgok. Igazából nem is a közepén, hanem ott, ahol az első játék véget ér és a második elkezdődik.
Az a helyzet ugyanis, hogy a Baldr Sky nem egy novella, hanem valójában kettő: Dive1: Lost Memory és Dive2: Recordare. A játékmenet gyakorlatilag ugyanaz és ezek ketten együtt tesznek ki egy kerek történetet, és míg eredetileg külön jöttek ki japánban, addig a nyugati verzió egybegyúrta őket. Mindkét rész három-három fejezetből áll és mindketten fejenként minimum 60 órás kis kalandok, szóval a Baldr Sky nem egydélutános kikapcsolódás. Viszont az első rész utolsó és második rész első fejezete túlságosan is hasonlóra sikeredettek, ahol eléggé kijön az, hogy ha ugyanazt a sztorit üljük végig már sokadjára, mégha mindig egy kicsit más oldaláról látva is, akkor az egy idő után elkerülhetetlenül ellaposodik. Ez még csak nem is legnagyobb baj, hanem az e mellett a második részben beköszönő visszaemlékező rész. Még a sztori legelején főhősünk elveszti emlékeit, amit aztán flashback-ekben kap vissza az első három route során, mindig az aktuális fejezethez releváns emlékeit visszanyerve. Ez a szisztéma pedig egész jól működött is. Azonban a második részben megnyílik ez a külön menüpontból elérhető visszaemlékezős rész, ahol az összes, korábban darabokban prezentált, flashback-et egybegyűjtöttek, kronológiai sorrendbe tettek és kibővítettek… majd az egészet kötelezővé tették… Megint végig kell ülnöd azt, amin az első részben szépen darabokban végigmentél, mert kötelező a továbbhaladáshoz. Oké a nagy részét konkrétan átugorhatod, én is ezt tettem, de ami igazán bosszantó, hogy nem működik az „olvasatlan szöveg átugrása” gomb, ami sok vizuális novellához hasonlóan itt is itt van, és még mindig az egyik legjobb kényelmi funkciója a zsánernek. Szóval neked kel manuálisan tekerned, miközben próbálsz figyelni arra, hogy mikor érsz egyébként korábban még nem látott részhez.
Azzal, hogy az organikus történet közepébe ezt így beleerőszakolták, az alaposan tönkrevágja a cselekmény egyébként igen kellemes tempóját. Még az egyébként újabb részek ellenére is, ezen a ponton a negyedik fejezet után az ember igazából már inkább a fősztorival haladna, és nem még mindig a múlt flashback-jeiben ragadna le. Ráadásul még azután, hogy a harmadik fejezet erősen utalt egy pár igen érdekesnek ígérkező csavarra és történeti fejleményre. Itt jön ki gondolom az, hogy ez eredetileg két külön időpontban kijött játék volt, ahol a fejlesztők megúszhatták, hogy a harmadik és negyedik fejezet ennyire hasonlóra sikerült. Illetve, hogy az egyszeri játékos nem mindenre emlékezve benyeli a kötelezően ismételt múltidézős részt. De ezt őszintén sokkal, de sokkal jobban kellett volna megoldani.
Érdemes mondjuk azt megjegyezni, hogy a Baldr Sky fanservice használata hagy némi kívánnivalót maga után. Helyenként még én is úgy éreztem, hogy ízléstelen volt kissé, pedig azért szokva vagyok az animeés túlkapásokhoz. Mert mivel lehetne jobban fokozni a drámát, fontos sztoridöntések elé állítani játékost és mindemellett még fel is izgatni, mint egy jelenettel, ahol az egyik hősnőt majdnem megerőszakolják? Hát ja… azért na… Ráadásul ahogy már említettem, a történetnek egyébként egy komorabb és komolyabb hangvétele van, így még kevésbé illik bele a random fanservice. Nagy szerencsénkre legalább az előbb említetthez hasonló jelenetekből nincs túl sok.
Az utolsó dolog, amit még a sztorival kapcsolatban megemlítenék, és valószínűleg egyéni szocprobléma, de helyenként a cselekmény kissé túldramatizáltnak tetszett, vagy talán az érzelmileg túlfűtött jobb kifejezés lenne. Szereplőink talán kicsit túl vehemensen is reagálnak érzelmileg, még akkor is, ha megértem, hogy azért nem volt túl könnyű életük. Amennyi alkalommal karaktereink érzelmileg összeomlanak és könnyekben törnek ki, az helyenként kissé sok volt. Mondjuk sok mindenhez hasonlóan ez is jobb lett, ahogy a történet haladt előre, a későbbiekben egy kicsit azért lenyugodtak a kedélyek.
Bár most jó pár negatív dolgot felsoroltam, de ezek közül csak a novella felénél lévő mélypont volt igazán fájó, összességében egy kiváló és lebilincselő történetről van szó.
Ez pedig igazából az egész Baldr Sky-ra igaz, nagyon nagy élmény volt.
