A legegyedibb ízt a Trails from Zero-nak és a Trails to Azure-nak a játékok helyszínéül szolgáló Crossbell városa adja. Más Rpg-kkel szemben, vagy épp a saját elődjével szemben, nem egy fél kontinenst fogunk bejárni, hanem az egész játék csak Crossbell városában és annak környező területein fog játszódni. Márpedig még a játék világában is csak úgy hivatkoznak városunk igen kényes helyzetére, mint a „Crossbell probléma”. Crossbell nagyon vitatott terület politikailag, történelme is igen komplex, mi pedig mindezt részletekben fogjuk megkapni a két játék során, ahol saját szemünkkel tapasztalhatjuk meg, hogy ez az egyedi helyzet mit is jelent a gyakorlatban. A sorozat eddigi legerősebb eleme a világának bemutatása volt, ez pedig hatványozottan jön ki Crossbell esetében. Baromira érdekes és jól eltalált helyszín lett Crossbell városa.
Persze karaktergárda sem kevésbé színvonalas a Zero esetében. Ugyan jóval kisebb csapatot kapunk mint az előző részekben, cserébe mélyrehatóbban is ismerjük meg őket, tekintve különösen, hogy a Trails in the Sky-al ellentétben itt nem forog körbe, hogy épp ki van az aktív csapatban vagy megy el épp valami mást csinálni. Nekem személy szerint pedig jobban be is jött ez a megközelítés. Talán csak négy szereplőt kapunk a Zero-ban, és plusz még kettőt az Azure-ban, de nagyon szórakoztató egy banda lett.
Még külön annyit azért érdemes megjegyezni, hogy egyik játék sem jelent meg hivatalosan nyugaton. Most már ugyan megjelentek nagyon színvonalas angol fordítások, minden tisztelet a Geofront csapatának, de az hozzá kell tenni, hogy a játékokat beszerezni és beüzemelni nem feltétlenül a legegyszerűbb feladat.
Szerk.: Azonban hamarosan az lehet. Miután ezeket leírtam bejelentették, hogy a Zero és az Azure végre hivatalosan is nyugatra jön. Szóval „némi” türelem árán, elvileg 2022-ben és 2023-ban fognak kijönni, akárki egyszerűen belekóstolhat Crossbell világába.
A játékmenet konkrétan ugyanaz, mint a korábbi részek esetében, még mindig egy pöppet túl egyszerűnek találom, de az Azure-ra már sikerült annyi mindent hozzádobniuk, hogy nagyrészt azért elviselhető legyen az egész. Mondjuk még nagyobbrészt mindig átugranám, így hát nem is nagyon tetszett, hogy az előző részekkel ellentétben itt már nem mindig működik biztosan az elfutás lehetősége. Cserébe viszont nagyobb bónuszok vannak akkor, ha hátbakapod az ellenségeket a világtérképen, szóval összességében nem kell sokkal többet robotolnod a harcokkal, ha nincs túl sok kedved hozzá.
Márpedig nem csak a Zero ver köröket az első Trails in the Sky-ra, hanem az Azure is a másodikra. Személy szerint sokkal jobban élveztem a Crossbell-i történeti szálat, mint amihez Liberl királyságában volt szerencsénk.
Bár a második Trails in the Sky egy remekbeszabott játék volt, ott is megemlítettem, hogy a játék fele kvázi itt is csak bevezetés volt. Menj el az ország minden egyes főbb régiójába, ismerd meg az ellenfeleid csapatát, majd amikor végre beindulnak a dolgok, tegyél még egy teljes kört az országban. Őszintén pedig a főgonosz sem volt egy különösebben érdekes figura, a szervezet, aminek tagja volt, az igen, de ő maga nem volt valami túl eredeti, hozzá hasonló rosszfiúkkal és az grandiózus világmegváltó terveikkel már találkoztam. Valójában a kedvenc jelenetem az egész Trails in the Sky 2-ben nem is annyira a cselekmény fő csapásához volt köze, hanem egy pillanaté, amikor majdnem két ország hadsereg került konfliktusba egymással, két olyan országé, akiknek közös történelme már alapból adta magát a bonyodalomhoz. Itt nem a sablonos rosszfiúk világmegváltó tervéről volt szó, hanem néhány kulcsszereplő politikai manőverezéséről és politikai intrikáiról.
Az mindössze egyetlen pillanat volt abban a játékban, de a Trails to Azure gyakorlatilag csurig van töltve vele. Ha a Zero megismertetett minket a „Crossbelli probléma” lőporos hordójának kényes helyzetével, akkor az Azure meggyújtja azt a bizonyos gyutacsot. Már az Zeróban is nem kevés volt, de az Azure esetében meg aztán végképp lubickolhatunk a különböző nagyhatalmak és frakciók politikai intrikáiban. Persze azért itt is megvannak a fantasztikusabb elemek, bőven is, mégis sokkal földhözragadtabb az egész konfliktus alapjaiba véve.
Meg kell mondanom a Trails to Azure az az Rpg, amiben eddig talán a legkiszolgáltatottabbnak éreztem magam. A Zero végén lévő konfliktus megoldása után rengetegen gratulálnak főhősünknek, aki mindig csak szerényen elhárítja a dicséretet, mondván, hogy csak a mások által adott segítségnek köszönhetően sikerült megoldani a helyzetet. Én meg mindig az gondoltam magamban, hogy: „Ugyan már ember, királyok voltunk! Most már mi is a nagy ligában játszunk!” Márpedig valóban ott játszottunk, és gyakorlatilag ki is kaptunk mindenkitől. Ebben a játékban hőseink kis csapata szinte labdába se tud rúgni a nagyobb hatalmak sokkal rafináltabb és tapasztaltabb politikai játékosaival és ügynökeivel szemben. Kifejezetten kicsinek éreztem magam a játék során, ami csak hozzáadott ahhoz az érzéshez, hogy a Trails játékok világa sokkal nagyobb, mint amit eddig láttunk belőle, és hogy itt a világ bizony nem a játékos körül forog, kis csapatunk csupán egy kicsiny része a nagy egésznek.
Ha egyetlen nagyobb problémát kéne említenem az Azure-ral kapcsolatban, akkor az az lenne, hogy benn lévő rejtett dolgok száma már-már abszurd. Eddig is voltak rejtett küldetések és hasonlók a Trails játékokban, de ez esetben nem csak néhány extra cuccról vagy kevésbé fontos küldetésről beszélünk, hanem a sztori szempontjából nagyon is releváns missziókról, vagy épp olyan beszélgetésekről, amik rengeteget adnak a történet kontextusához. Ezer éve nem játszok egyetlen Rpg-t sem anélkül, hogy a böngészőmben ne figyelne ott egy végigjátszás, márpedig pont az olyan játékok miatt, mint az Azure.
Összegezve pedig csak ismételni tudom magam, sokkal jobban élveztem a Crossbelli kalandjainkat, mint az azt megelőzőeket Liberl-ben. Ha eddig nem is vett meg kilóra a Trails sorozat, akkor az Azure után erre mindenképp sor került. Mert a Trails to Azure az egyik legintenzívebb történet volt, amihez eddig játékban szerencsém volt.
