Az ezen a blogon lévő eddigi toplistákkal ellentétben azonban itt ténylegesen a megadott időintervallumban lévő játékokról lesz szó. Nem úgy, mint az éves listák esetében, ahol minden játszik, amihez épp szerencsém volt. Ez alkalommal legalább van is miből válogatnom, elvileg 182 olyan játékkal játszottam, ami 2010 és 2020 között jelent meg, ennyiből pedig már össze lehet rittyenteni egy rendes Top 20-at.
Mondjuk az jó kérdés, hogy néhány a listán lévő játékról még ma is olyan jó véleménnyel lennék-e. Na persze azt, hogy jók, igazán egyiknél se vitatnám, inkább azt, hogy az elmúlt 10 évben elég sokat változott az ízlésem ahhoz, hogy ne feltétlenül bízzak tíz évvel ezelőtti magamban. Ami nem is csoda, 22 lévén a tíz évvel ezelőtti én csak 12 éves voltam. Nem kevés idő ez így.
Még egy utolsó dolog mielőtt belevágnánk. Én nem tettem sorrendbe ezeket a játékokat. Nem csak, hogy kifejezetten nehéz lett volna egyiket a másik fölé emelni, de nagyon másféle igényeimet is elégítették ki, így nehezítve meg az összehasonlítást. Így hát nem lesz szigorú sorrend, csak a kedvenceim az elmúlt évtizedből.
Viszont vigyázat, mert csalok! Ez az én listám, így pedig semmi különösebb szabályhoz nem kötöttem magam. Tehát ha öt játékot akarok egy helyre tenni, akkor megtehetem. Bár erre azért nem vetemedtem. Ugyan ez a toplista csak 20-as, nem tudtam nem megállni, hogy még vagy egy tucat játékot megemlítsek, mint különdíjazott. Jöjjön tehát a futottak még:
Metro. Ez alatt pedig az első és második részt is értem, az utolsóhoz még nem volt szerencsém. A Last Light mechanikailag sokkal kiforrottabb, viszont mivel a 2033-as játszottam először, ott kapott el jobban a hangulat. Nem is akármilyen, a poszt-apokaliptikus orosz metrók világához kevés dolog fogható. A Payday 2 valami eszméletlen szórakoztató bankrablós akció lett. Kevés ahhoz fogható dolog van, mint amikor a magasabb szinteken próbálsz négy társaddal kipakolni egy bankot. Ugyan a Call of Duty: Black Ops multijához egyáltalán nem volt szerencsém, de az a kampány egymaga levett a lábamról. Szerintem ez a legjobb történet, amit CoD előadott. Megfelelő módon vegyít minden egyes klisét, amit egy hidegháborús kémes sztori tartogathat, hogy az eredmény valami kifejezetten őrült és csavaros, de mindenképpen hatásos legyen. Battlefield 3. Mert mér ne férne két rivális jól egymás mellett? Ez a multija miatt van itt. Ugyan a második résszel és a Bad Company 2-vel is voltak kellemes perceim, valahogy ebbe sikerült elmerülnöm vagy száz órára. Egyszerűen csak nagyon jól működött az egész. Igazából azóta sem sikerült belemélyednem más Battlefield multiba, a hármas után mind tök ugyanolyannak érződött, legyen szó a 4-esről, vagy az 1-egyesről, az ötös bétáját pedig 30 perc után meguntam és töröltem. Minecraft. Ebbe ugyan egy idő után belefáradtam, mert inkább azokat a játékokat kedvelem, ahol nem nekem kell a saját szórakoztatásomat megteremtenem. Azonban az az idő, amit vele töltöttem, az tényleg nagyon ott volt. Mondjuk én jobban kedveltem a Minecraft túlélő elemeit, mint a végtelen kreativitást lehetővé tevőket, de azért én is felhúztam egy teljes középkori várat, vagy épp egy hegy legtetejére egy kisebb villát. A League of Legends is egy olyan játék, amit ma már nem igen vennék elő. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy az általa megkívánt temérdek időt nem preferálom. Leginkább csak haverok miatt játszottam vele. Azok az esték viszont, amit így töltöttünk el, hihetetlenül szórakoztatóak tudtak lenni. Mert igazából magát a játékmenetet kifejezetten kedveltem. Az I Am Setsuna azért került ide, mert ez volt az első tényleges Jrpg-m. Kedveltem az animéket és a játékokat is, így csak idő kérdése volt, hogy ennél a műfajnál kössek ki, de eleinte kicsit tartottam tőlük. Mi lehetne viszont jobb kezdőpontnál, mint egy viszonylag rövid példány, ami kifejezetten a klasszikusokat hivatott megidézni. Egyébként meg kifejezetten kellemes kis játék jól eltalált hangulattal, mégha utólag visszanézve nem is túl nagy durranás a sztorija. Witcher 3: Hearths of Stone. Az alapjáték számomra csalódás volt, leginkább a története miatt, sosem kedveltem különösebben Cirit, vagy Geralt vele való kapcsolatát, már a könyvekből is azok tetszettek jobban, amik nem Cirit rakták a középpontba. A Withcer 3 játékmenetét és az egyébkénti opcionális tartalmait viszont imádtam. Így adta magát, hogy miután a főtörténet mással foglalkozik, kifejezetten élvezni fogom. Igazam is volt. Assassin’s Creed 4: Black Flag és Brotherhood. Kevés sorozatból égtem ki annyira, mint az Assassin’s Creeből. Így a Brotherhoodot még imádtam a tipikus Assassin’s Creed játékmenete miatt, addig a Balck Flag pusztán a hajózás miatt maradt meg igazán, de mindkettő nagyon eltalált játék volt. Dishonored. Majdnem fel is került a tényleges listára, azonban a helyét egy nagyon hasonló játék vette át. A játékmenete és küldetései a megannyi útvonallal és lehetőséggel egy tökéletes lopakodós élményt adnak. Hitman (2016). Végtelen kreativitás, végtelen lehetőségek, a klasszikus Hitman élmény az eddigi legcsiszoltabb formájában. A tegnapi listában már említettem. Huniepop. Erről meg konkrét tesztet írtam. Kifejezetten lökött és lökötten szórakoztató, már csak az alapkoncepció miatt is. Match-3 + randiszimulátor. Meglepően jól működő kombó. Mert a match-3 játékmenet kifejezetten szórakoztató és helyenként kihívást jelentő. Yakuza 0. Erről is pont tegnap volt szó. Szórakoztató harcrendszer és egy felejthetetlen karaktereket felvonultató, drámai történet.
Fate Extraverzum
Nem megmondtam az elején, hogy csalok? Öt játékot ugyan nem raktam egyetlen helyre, de hármat már igen. Pontosabban a Fate Extraverzumot úgy összességében. Ugyan egy játékkal ebből a négy részes sorozatból nem volt lehetőségem játszani, mert Japánban „ragadt”, de a másik három kifejezetten szórakoztató volt. A Fate Extrát imádtam a története és a karakterei miatt, mégha a játékmenet igen lapos is volt. A Fate Extellának voltak problémái, a sztori kicsit túlnyújtott és túlkomplikált volt, a játékmenet pedig hosszútávon monoton, de ameddig és amikor működött, akkor tényleg megvoltak a maga pillanatai. A Fate Extella Linknek meg ugyan kifejezetten felejthető volt a sztorija, de a játékmenetet közel tökéletesre csiszolták, baromi szórakoztató és addiktív tudott lenni. Összességében pedig egyszerűen élvezet volt ezt a sorozatot végigvinni (na jó, elvileg még nem ért véget, de az már a következő évtizedre marad), az Extraverzum számomra a legjobb dolog, ami az egész Fate koncepcióból kijött.
Asura’s Wrath
MONUMENTALITÁS. Mind nagybetűvel. Ugyan maga a játékmenet igen fapados volt, helyenként pedig nem nagyon több mint egy játszható film, köszönhetően folyamatos Quick Time Event-eknek, amik szinte minden átvezetőt beszőttek. De *****us! Azok az átvezetők valami kegyetlenül látványosak volt. Az egész játék pedig arról szól, hogy egyik monumentális jelenet próbálja túllicitálni a másikat. Méghozzá sikerrel! Na jó, azért az első, bolygó nagyságú bosst nehéz überelni. Viszont piszok szórakoztató ettől az ámokfutástól a játék.
XCOM: Enemy Unkown
A tegnapi listából talán lehetett látni, de van egy olyan tendenciám, hogy bizonyos körökre osztott stratégia játékok valami hihetetlen módon képesek beszippantani. Márpedig az Xcom ezt maximálisan elérte. Egyszerűen függőséget okoz ez a fajta játékmenet, amikor fedezékről fedezékre navigálod osztagodat, próbálva óvatosan átverekedni magadat az általában számbeli fölényben lévő ellenséggel szemben. A bázisod menedzselése, fegyverek fejlesztése, űrlények vizsgálgatása pedig mind-mind ad a stratégiai élményhez.
Call of Duty: Modern Warfare 3
Ezzel vagy ezer éve játszottam, de tisztán emlékszem, hogy imádtam. Több okból is, először is a kampány miatt, ami féktelen és őrült akció volt. Másrészt pedig a multi miatt. Ugyanis személy szerint nem volt lehetőségem a korábbi MW részek multiját kipróbálni. Így a harmadik részé azonnal beszippantott, és nem is eresztett több mint száz órán keresztül. Talán az egyetlen multi lövölde, ahol egyébként valamennyire jó is voltam.
Rainbow Six Siege
Ennek a játéknak pedig akkor sikerült levennie a lábamról, amikor már igazából nem nagyon voltam oda az FPS-ekért. Nincs nagyon mélyebb oka az imádatomnak, mint ami egyértelműen megkülönbözteti a Sieget a több multis lövöldétől. Az pedig, hogy a pusztítható pálya és a megannyi különféle operátor képességeinek keveréke egy olyan megunhatatlan egyveleget ad, ami a századik ugyanazon pályán, ugyanazon karakterrel játszott meccset is képes teljesen egyedivé tenni.
Metal Gear Rising: Revengeance
Szeretem, amikor egy akciójáték a kispadon hagyja a realitást, hogy valami észbontó akciójelenetet produkáljon. Márpedig ahhoz kevés dolog fogható, mint amikor átdobunk a vállunk felett egy toronyház nagyságú Metal Geart. Remek játékmenet, eszméletlenül látványos bossharcok, tökéletes zenei aláfestés és akkor még nem is beszéltem a szeletelő játékmechanikáról. Mindezt megfűszerezve a Metal Gearre jellemző agymenéssel. Tökéletes egyveleg.
Sleeping Dogs
Az ilyen GTA szerű open-world játékok sosem fogtak meg annyira, szórakoztatóak voltak, persze, de ritkán többek annál. A legnagyobb kivétel ez alól a Sleeping Dogs. Ez a játék levett a lábamról. Nagyszerű harcrendszere van, a különböző mellékes feladatok mind szórakoztatóak, a történet pedig végig izgalmas, a fő küldetések nagy részére pedig még mindig emlékszem, úgy, hogy a Steam szerint 2014-ben játszottam vele utoljára. Egyszerűen mindent eltaláltak benne.
Subnautica
Erről a már többször írtam, egyrészt pont a tegnapi listában. Csak ismételni tudom magam. Ez a játék egyszerűen mesteri módón vezet téged végig egy lenyűgöző vízivilágon, melynek minden egyes szegletét fel akarod fedezni, dacára annak a horrornak, amivel a mélységek fenyegetnek.
Batman: Arkham Origins
Imádom a Batman Arkham játékokat, így egy ilyen játékot is akartam a listára rakni. Már csak a harcrendszerük miatt is, ami gyakorlatilag tökéletes. Ehhez pedig hozzávéve a bossharcokat, amik kifejezetten egyediekre és változatosakra sikerültek. Legszívesebben az Asylumot tenném ide, de az még 2010 előtt jelent meg. Az Arkham Knight inkább csak elment. Maradt tehát a City és az Origins. Bár az Arkham City is kitűnő játék, valahogy nekem valamivel jobban bejött az Arkham Origins. Itt volt a legkifinomultabb a harcrendszer, és szerintem itt voltak a legjobb bossharcok.
Doki Doki Literature Club
A legkevésbé játék ezen a listán, inkább vizuális novella, de interaktivitás szempontjából tesz olyan dolgokat, amikre csak egy játék képes. De mit magyarázkodok itt? Az én listám, az én helyezéseim. Viszont az az igazság, hogy ha elmondanám mitől olyan jó is a Doki Doki Literature Club, azzal konkrétan elspoilerezném az egészet. Maradjunk annyiban, hogy játék még így nem rántotta ki alólam a földet. Meg hé, ingyenes és rövid is, akár most rögtön is nekiállhattok.
Stalker: Call of Pripyat
E bejegyzés elején a Metro 2033-nál azt mondtam, hogy a poszt-apokaliptikus orosz metrók világának hangulatához kevés dolog fogható. Az egyik ilyen a poszt-apokaliptikus orosz (na jó, ukrán) prérik. Ugyan ez az első részben volt igazán a csúcsra járatva, amikor egy szakadt dzsekiben, egy szál kispisztollyal és egy lefűrészelt csövű sörétessel először vesszük nyakunkba Zónát. Azonban hangulat terén a Call of Pripyat sem panaszkodhat. A játékmenet viszont itt lett igazán tökéletesítve. Egy világ, amit érdekes felfedezni, rengeteg jól eltalált mellékküldetés, amik teljesítése még a befejezésben is elismerésre kerül.
Dragon Age 2
Ugyan az első Dragon Age játékot is imádtam, de az egyrészt 2008-ban jött ki, másrészt igazából a második részhez húz a szívem. A repetitív dungeonok ugyan bosszantóak voltak, de ennyi, és engem személy szerint nem kifejezetten zavart a játékmenet leegyszerűsítése sem. Több idő maradt élvezni a történetet és annak szereplőit. Márpedig a kifejezetten színes bagázsok összehozásához a Bioware mindig is értett. Én pedig külön élveztem, hogy a történet végre nem a világ teljes pusztulása körül forog, hanem valami sokkal kisebb és földhözragadtabb konfliktus körül.
Witcher 2
Már a futottak még kategóriában is említettem, de elég nagy csalódásként éltem meg a Witcher 3-at történeti szempontból, illetve, hogy jobban szerettem, amikor a sztori nem Ciri körül forgott. A Witcher 2 ebből a szempontból pedig maximálisan teljesített, mégha a harcrendszer nem is volt olyan kifinomult, mint a harmadik részé. Az egészben szerintem a játék ambíciója volt a leg figyelemre méltóbb. Nem nagyon láttam még játékot ennyire más irányba menni el egyetlen döntés hatására. Konkréten a játék teljes középső része teljesen más, attól függően kinek az oldalára áltál az első fejezet végén. Ez azért elég elképesztő.
Oneshot
Vannak olyan játékok amik ilyen vagy olyan okból a negyedik falat döntögetik, a Oneshot pedig már az elejétől kezdve nem rejti véka alá ebbéli szándékát. Azonban más ehhez hasonló koncepciókhoz hasonlóan a Oneshot egy általam eddig még sosem tapasztalt irányba vitte ezt az egészet. A negyedik fal lebontását arra használja, hogy ténylegesen közvetlen kapcsolatot ápolhass a játék világával. Ez a játék igazából csupa szív. Egy kalandjáték, ahol egyszer sem fogsz fegyvert ragadni. A cselekmény helyenként melankolikus, helyenként megható, de jobb szó híján az egész aranyos. A játék legvégén megjelenő dilemma pedig olyan, amivel videojáték még nem állított szembe.
Undertale
Ezt a játék is pont azért került ide, mert van lelke. Főleg a földalatti világ megannyi mókás lakójával, akik annak ellenére, hogy mind szörnyek, egy kifejezetten érzelmes és megható történetet prezentálnak. A játékmenet is, annak ellenére, hogy nem nagyon kedvelem az ilyen bullet hell játékokat, kifejezetten szórakoztató és nagyon kreatív. Nincs két teljesen egyforma bossharc, az alkotó mindig előáll valami egyedivel. Arról nem is beszélve, hogy a játék nagyon jól használja fel ellened azt, hogy egy játék. Fogja az Rpg-k meg úgy általában a játékok toposzait vagy mechanikai alapvetéseit, és valami kifejezetten egyedi módon kavarja meg őket.
Dishonored: The Knife of Dunwall
A játék, ami kiütötte a Dishonoredet a ringből, az a saját kiegészítője. Meg a The Brigmore Withces, ezek ketten ugyan két különálló DLC, de igazából egybe tartoznak, és egybe ki is adnak egy tisztességes kiegészítőt, így hát gyakorlatilag egy játékként kezelem őket. Őszintén szólva, valójában az alapjáték nagyobbat ütött több szempontból, bár a kiegészítőnek sincs mi miatt szégyenkeznie, de a küldetéseket ott egy kicsit jobban eltaláltak. Az ok, amiért mégis ez került fel a listára, az Daud. Vagy hogy pontosabbak legyünk egy ténylegesen érdekes történet, mert az az alapjátékból hiányzott. Egyszerűen csak sokkal érdekfeszítőbb egy tényleges karaktert követni tényleges motivációkkal és dilemmákkal, mint egy személyiség nélküli maszkot, aki lélektelenül üldöz valami olyan szinten elcsépelt dolgot, mint a bosszú.
Trillion: God of Destruction
Ennél a játéknál már korábban ecseteltem, hogy mi is teszi felejthetetlen élménnyé. A legjobb Jrpg amivel eddig találkoztam. Ugyan a harcrendszer nem valami jól balanszolt, de kifejezetten egyedi és szórakoztató. Azonban amitől tényleg zseniális az egész, az a történet. Még csak nem is a cselekmény, mert sok minden nem történik a játék alatt, hanem amit a szereplőkkel, illetve a történet által szinte tökéletesen prezentált érzelmekkel érnek el. Ez egy olyan játék, ami érti azt, hogy a világvége egy olyan fenyegetés, ami manapság igen keveseket hat meg, pont ezért helyette azt fenyegeti, amivel a játékos tényleg törődik. Méghozzá kis csapatának tagjaival, akiknek az élete a tényleges tét, ami körül e játék forog.
Fallout: New Vegas
Egyszerűen lehengerlő volt a Mojave pusztaságot bejárni. Már rögtön a kezdővárosban csak úgy tobzódtál a lehetőségekben, hogy hogyan is old meg az egyszerű banditák jelentette problémát. Szerepjátszás szempontjából kevés dolog közelíti meg a New Vegast. Egyszerűen élvezet volt minden egyes mellék és főküldetés, már csak azért is, hogy lásd, mégis hányféleképpen oldhatod meg őket. A New Vegas fölött folyó négy frakció közötti konfliktust pedig külön hatalmas élmény volt megtapasztalni. Annyira, hogy igazából mind a négy féle verziót végigjátszottam.
Deus Ex: Human Revolution
Remekbeszabott történet és hasonlóan kitűnő játékmenet. Bár már ezzel se tegnap játszottam. Azonban a múlt évben játszott Mankind Divided azért emlékeztetett arra, hogy miért is imádtam az első részt. Kifejezetten izgalmas története az érdekes karakterekkel és megannyi összeesküvés elmélet életre kelésével megfogott, és nem is eresztett. Az pedig, hogy mindent sokféleképpen lehet megoldani hatalmas plusz. Külön élveztem a bossharcokként funkcionáló szópárbajokat, ahol bizonyos szereplőket kell meggyőznünk arról, hogy segítsenek nekünk. Meg úgy általában karakterünk fejlesztgetése a különféle augmentációkkal, illetve ahogy azok meghatározták a tarsolyunkban lapuló megoldások számát, külön élvezet volt.
Mass Effect 2
Ennek se tudom már az idejét, amikor utoljára játszottam, arra viszont tisztán emlékszem, hogy akkor vagy háromszor végigvittem. Az előzőnél sokkal kifinomultabb játékmenet, egy szokásosan érdekes szereplőgárda, megannyi döntéshelyzet és végkifejlet egy folyamatosan lebilincselő cselekmény mellett. Szinte minden tökéletes benne. Az i-re pedig felteszi a pontot az Öngyilkos küldetés, ami talán a legjobb finálé a videojátékok történelmébe.
Ezek lennének tehát az én kedvenceim az utóbbi tíz évből. Ha pedig most megbocsátotok, ennyi nosztalgiázás után el kell mennem és le kell küzdenem azokat az ingereket, amik azt mondják, hogy játsszam újra legalább a lista felét.
