Solo: Egy Star Wars történet – Űrwestern háborgó csillagokkal

Cikkek a korábbi filmekről:

• Star Wars I: Baljós árnyak
• Star Wars II: A klónok támadása
• Star Wars III: A Sith-ek bosszúja
• Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet
• Star Wars IV: Egy új remény
• Star Wars V: A Birodalom visszavág
• Star Wars VI: A Jedi visszatér
• Star Wars VII. rész: Az ébredő Erő
• Star Wars VIII. rész: Az utolsó Jedik

George Lucas már a 2005-ben bemutatott A Sith-ek bosszújába szerette volna belerakni az ifjú Han Solót, aki árvaként él a Kashyyykon és Chewbacca neveli, mint a saját fiát. A tizenéves Han segített volna Yodának rálelni egy nyomra, ami elvezette volna a Jediket Grievous tábornokhoz. Szerencsére ebből a koncepcióból végül csak egy Ian McCaig alkotta rajz lett, még Chewie is csak pár percre tűnik fel a filmben.

Han eredettörténete ezután a tévésorozat, azaz a Star Wars: Underworld kapcsán tűnt fel, amiből kiderült volna, hogyan találkozott hűséges társával, valamint Lando Calrissiannal. Végül ebből sem lett semmi, de az ötletet szépen átmentették egy egész estés filmre. Ennek és a Skywalker Saga folytatásának ügyében Lawrence Kasdan és George Lucas már 2012-ben találkoztak. Kasdan ugyan hezitált, de végül – mivel Han a kedvenc karaktere – rábólintott arra, hogy megírja a Solo-filmet (közben besegített Az ébredő Erő megírásába is), méghozzá a fiával, Jon Kasdannel közösen.

Rendezőnek beválasztották Phil Lordot és Christopher Millert, akik végül jó nagy melléfogásnak bizonyultak. Egyrészt zavaróan szabadon kezelték a forgatókönyvet, ami súrlódásokat okozott Kasdannel és a színészekkel is – utóbbiakat az zavarta, hogy sokszor kérték fel őket rögtönzésre, ami például a Hant játszó Alden Ehrenreich-nek nem ment, ezért is küldték el kurzusra (ami amúgy nem nagy dolog, nagyon sok színész jobban szeret a forgatókönyvhöz igazodni, semmint rögtönözni, pont azért, mert nem mindenki képes erre).

Emellett Lord és Miller túlságosan sok időt ütöttek el a jelenetek beállításával, sokszor megesett, hogy órákig ücsörögtek a Falcon pilótafülkéjében pepecselve, miközben a stáb állt – ami érthető módon nem túl jó egy több millió dolláros szuperprodukciónál, aminek ráadásul határidőre kell elkészülnie. Szóval Lordot és Millert végül „kreatív nézeteltérés” miatt kirúgták, a helyükre pedig bekerült az öreg motoros Ron Howard, aki határidőn belül úgy hozta tető alá a Solót, hogy a felvett anyag nagy részét újra kellett forgatni.

A szőrös talpú földkóros

Hat évvel járunk a Birodalom megalapítása után. Han, a corelliai utcagyerek lenyúl az alvilágot uraló Proxima úrnőtől egy ki coaxiumot, remélve, hogy azzal ő és barátnője, Qi’ra kijuthat a nyomornegyedként is funkcionáló gyárbolygóról. A terv azonban balul sül el, Proxima csatlósai elfogják Qi’rát, Han pedig, hogy mentse az életét, kénytelen beállni a birodalmi haditengerészethez, remélve, hogy miután pilótává képzik, visszatérhet a nőért.

Számításai azonban nem jönnek be. Mivel képtelen csendben követni a parancsokat, kivágják a pilótaképzőből és a gyalogsághoz kerül. Három évvel a balul sikerült szökés után már a Mimbanon harcol az ottani lázadókkal, ám csakhamar rájön, hogy ez a katonásdi nem neki való. Úgyhogy összeáll a tolvaj Beckett-tel és bandájával, valamint a fogságból kimentett Chewbaccával, hogy lezavarjanak egy tuti melót, ami után megvehetné az áhított hajót és visszatérhetne Corelliára Qi’ráért. De ahogy az lenni szokott, ezúttal sem megy minden a tervek szerint.

Csillagközi vadnyugat

Ha valaki úgy gondolja, hogy a Solo egy egyszerű sztori, egyszerű karakterekkel, az nem téved nagyot. Vitathatatlanul ez a Star Wars-franchise eddigi legegyszerűbb filmje, bár én ezt nem tartom bajnak. Mondom ezt úgy, hogy még a mozi előtt állva sem éreztem érdeklődést a film iránt, lényegében kicsit olyan „muszájból” mentem el rá. Persze utólag nem bántam meg, sőt nagyon gyorsan a szívemhez nőtt ez a laza űrkaland.

A Solo nem akarja megváltani a világot, nincsenek benne filozofikus kérdések, nem boncolgatja a jó és a rossz örök harcát, a misztikum sem érhető tetten. Ez csupán egy egyszerű kalandfilm, amiben hőseink különféle zűrökön át sodródnak egyik helyszínről a másikra. Egy csillagok közé vitt Indiana Jones.

Űrwestern jellegét le sem tagadhatja, hiszen kapunk vonatrablást, páncélterembe betörést, pisztolypárbajt indiánszerű útonállókkal, és még egy kártyaparti is befigyel – épp csak egy ízes kocsmai bunyó maradt ki, de ezért talán kárpótol minket a franchise egyik legkirályabb autós üldözése és a Kessel-futam.

Mindeközben a Star Wars jellegzetességei sem merültek feledésbe, így a film még mindig közelebb áll a fantasyhez, mint a sci-fihez, még úgy is, hogy az Erőt csak egyszer használják. A Kesselt beborító miazma, az ott tengődő hatalmas űrpolip, vagy éppen a gravitációs kútba berepülés mind olyan elem, amik egy sci-fiben nem állnák meg a helyüket, de a Star Warsba remekül illenek az űrcsiga, a hipertér és a többi meredek húzás közé.

Az új karakterek is tetszettek – egyik sem bonyolult jellem, de hé, szimpla csirkefogókról és nem kiválasztottakról, politikusokról és Jedi lovagokról van szó. Nyilván ehhez nem is kell nagy színészi teljesítmény, de akárki akármit mond, szerintem a Solo színészei nem múlták alul Mark Hamilt vagy Carrie Fishert, sem Hayden Christensent – szóval hozták azt a szintet, ami a Star Warsra jellemző, mi több, véleményem szerint egy-két alkalommal meg is ugrották.

Gondolok itt Ehrenreich-re, aki képes volt számomra is érdekessé tenni a klasszikus filmekben csak vagány, de ezen túl nem túl érdekes Hant (részben emiatt nem érdekelt a film). Az ébredő Erő ugyan már adott neki szint, de számomra ez a karakter a Solóval vált teljessé. És lehet, hogy Ehrenreich nem kiköpött Harrison Ford, mint Anthony Ingruber, viszont annál azért több kell egy szerephez, hogy hasonlítson egy másik színészre (Ewan McGregor sem kiköpött Sir Alec Guinness, ugye). Meg kellett elevenítenie Hant, és ez sikerült. Ehrenreich amellett, hogy belevitte saját elképzeléseit a fiatal Hanba, nem egyszer villant olyan gesztusokat, amik az öregebbre jellemzőek.

Persze számomra az igazi nagyágyú Donald Glover, aki nemcsak zsigerből hozza Lando Calrissiant, de egy csapásra összeforrt a neve a karakterrel, és még akkor is őt látom, ha éppen Billy Dee Williams játssza (félreértés ne essék, Lando nálam nagy kedvenc volt már a Solo előtt is, sokkal jobban bírtam, mint Hant, egyszerűen csak Glover új szintre emelte az egyik kedvenc szereplőmet).

Mindezeken túl a film bátrabban építi a Galaxist, mint tette azt Az ébredő Erő és Az utolsó Jedik. Gondolok itt arra, hogy Corellia, Kessel és Vandor sokkal látványosabb, mint Takodana vagy Crait – bár az ellenkezőjére is van példa, Savareenhez képest Jakku látványorgiát okoz. Űrhajók terén is sokkal változatosabb a felhozatal, ráadásul nagyon szépen sikerült megújítaniuk a Millennium Falcont. Ezután az ember már jobban érti, miért döbbent le annyira Luke, amikor meglátta.

Újdonságok hiánya

Mindezek után talán kicsit fura az alcím, de itt most a történetbeli újdonságokra gondolok. Három dolog van, amit fel tudok hozni a Solo ellen. Az egyik, hogy minden, amit Han felemleget a klasszikus trilógiában, megtörténik ebben a filmben. Tíz évvel az Egy új remény előtt. Ez olyan, mintha Han ezután semmi érdekeset nem csinált volna, és évekkel később is csak ezzel a pár dologgal tudna felvágni.

A másik pedig pont az, hogy a film nagyobb részében olyan dolgokat láthatunk, amikről már hallottunk, így sok izgalom nem marad, pláne a második félidőben. Tudtuk, hogy Han megcsinálja a Kessel-futamot, azt is, hogy végül elnyeri a Falcont (bár dicséret a készítőknek, hogy kicsit ezt is megkavarták). Az sem volt meglepő, hogy Qi’ra faképnél hagyta, sem az, hogy nem állt be a lázadókhoz, viszont Chewie mellette maradt. Sőt, még azon sem lepődtem meg, hogy Beckett-tel szemben állva ő lőtt először.

A harmadik dolog pedig, amit negatívumként fel tudok hozni, az Darth Maul megjelenése. Igazából ezzel nekem nincs semmi bajom, sőt kifejezetten tetszett ez a húzás. Én, aki szeretem A klónok háborúját és a Lázadókat is, afféle jutalomnak éreztem. Igen, végre egy franchise, ahol szorosan összefügg a sorozat a filmekkel (az MCU-ban például pont ezt hiányolom, a filmek szempontjából a sorozatok mintha meg sem történtek volna).

Ennek ellenére megértem, hogy ez valakit roppantul zavar. Talán nem a kettévágott Maullal kellett volna kezdeni (oké, lényegében nem is vele, hanem Saw Garrerával és a Ghosttal kezdtek, de Maul azért más szint). Mert, aki lemaradt az animációs sorozatokról, annak bizony lövése sem lehet arról, hogyan került elő az ördögképű Sith Nagyúr. És ehhez bizony még nem is kell „hétköznapi moziba járónak” lenni, a rajongók közül sem követte mindenki az animációs sorozatokat.

Egy laza Star Wars történet

A fenti kifogásokat leszámítva nekem semmi bajom a Solóval. Azt megértem, miért hasalt el: túl gyorsan mutatták be Az utolsó Jedik után, több szuperprodukció közé szuszakolták be, a reklámját sem vitték túlzásba és valószínűleg Han Solo népszerűségét szintén rosszul mérték fel. Ennek ellenére kihozták a karakterből, amit ki lehetett, sőt még többet is.

Ha nem vesszük túl komolyan, ha nem hasonlítjuk a többi, epikusabb Star Warshoz, hanem inkább egy laza, a többi filmhez csak Hanon, Landón és Chewie-n át kötődő űrkalandra vágyunk, szerethető karakterekkel egy ismerős Galaxisban, akkor hamar megkedvelhetjük ezt a filmet is.