Star Wars 2. rész: A klónok támadása – Fokozódik a csillagközi helyzet

Cikkek a korábbi filmekről:

• Star Wars I: Baljós árnyak
• Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet
• Star Wars VII. rész: Az ébredő Erő
• Star Wars VIII. rész: Az utolsó Jedik

A Baljós árnyak után nagyon vártam a folytatást, A klónok támadását, jobban, mint addig bármelyik Star Wars filmet – hiszen ekkor már rajongó voltam, ráadásul a film olyan téma boncolgatását ígérte, amiről dunsztom sem volt. Jómagam egészen a 2000-es évek derekáig csak magyarul ismertem a filmeket. Egyrészt nem tudtam angolul, másrészt csak VHS-en voltak meg az addigi epizódok, amiken nem volt angol hangsáv.

És hiába volt három magyar szinkronja az Egy új reménynek (és a másik két klasszikus résznek), egyikben sem hangzott el a klón szó, Ben és Luke egyszerűen csak arról beszélt, hogy a Jedik harcoltak a háborúban. A könyv sem javított a helyzeten, mert abban meg annyi van, hogy a „Clone elleni háború” (pár éve újrafordították a klasszikus epizódok könyvváltozatát és ezt is kijavították, de én még az eredeti fordítást olvastam).

Az Expanded Universe sem világított rá igazán, mi a fityfene köze van a klónoknak a Star Wars-hoz, hiszen Lucas kifejezetten tiltotta, hogy bárki is az előzményfilmek idejében játszódó könyvet vagy képregényt alkosson. Ja, és ekkoriban még nem neteztem, az csak eme film közeledtével vált szokásommá, amikor bekötötték a betárcsázós netet… Na jó, elkanyarodtam.

2002-ben aztán végre megjelent a várva-várt film. Prekoncepcióim, elvárásaim már voltak szép számmal, és hála az olyan magyar médiának, mint a Vox és a Cinema, remek dezinformációkkal is bírtam, hiszen ezekben olyan bődületes marhaságokat is leközöltek, minthogy a film végén Anakin már Darth Vader lesz és az Uralkodó és Boba Fett mellett fog harcolni Obi-Wan, Yoda és Mace Windu ellen a Geonosis bolygón. Én meg ezt elhittem.

A film végén persze ilyen nincsen, ennek ellenére imádtam. Olyannyira, hogy egészen Az utolsó Jedik megtekintéséig nekem A klónok támadása volt a kedvenc Star Wars epizódom.

A háború előszele

Tíz év telt el azóta, hogy a Kereskedelmi Szövetség naboo-i invázióját kihasználva Palpatine magához ragadta a hatalmat, de ígéretével ellentétben a Köztársaság nem tért vissza a közjó szolgálatába. Sőt a helyzet csak rosszabb lett, mostanra naprendszerek ezrei fontolgatják a kiválást, hogy csatlakozzanak az egykori Jedi lovag, Dooku gróf, szeparatista mozgalmához, ami új politikai hatalomként emelkedik fel a Köztársaság tőszomszédságában, fenyegetve annak nyugalmát.

A Jedi lovagok tehetetlenek, ahogy látszólag maga Palpatine is. A Szenátus megoldásként egy hadsereg felállítását szorgalmazza, ami sokaknak nem tetszik, hiszen ezzel egyértelműen a háború útjára lépnének. Ezt tetézi, hogy Naboo egykori királynője, Amidala szenátor ellen merényletet kísérelnek meg. Ezt követően a Jedi Tanács testőrként mellé rendeli Obi-Wan Kenobit és tanítványát, Anakin Skywalkert, akik így nyakig belekeverednek egy olyan szituációba, aminek végén a Galaxis lángba borul, hiszen elkezdődik a klónok háborúja.

Másfajta hangulat

A klónok támadása egyértelműen más hangvétellel készült, mint a Baljós árnyak. Ezt már a kezdés is bizonyítja, hiszen ahelyett, hogy a kamera a négy film óta megszokott módon lefelé indulna el a sárga szöveg után, felfelé mozdul (én kicsit bele is szédültem ebbe, mert lefelé mozgott a tekintetem), hogy aztán végigkísérjük a naboo-i delegáció hajóit a ködös Coruscanton. A baljós utat végül egy kolosszális robbanás zárja. Mindez szépen megalapozza a hangulatot, amiből a film később sem enged.

Igen, itt már Jar Jar is visszafogott, a B1-es harci droidok sem hígprocesszorúak, sőt, a droidekák mellé beállították a zordabb B2-es szuper harci droidokat, amik félelmetesebb masinák, mint bugyutább társaik. Persze még ők sem komolyan vehetőek, mint ellenfél, nem éppen Terminatorok, de jobban betöltik a rohamosztagosok által is képviselt szerepet: lőhetnek rájuk a hősök. Vagyis ez esetben felszeletelhetik őket a hősök tömegszám.

A hangulat is pazar, legyen szó a kívül rideg és sötét, belül természetellenesen steril Kaminóról, a még mindig idilli Naboo-ról vagy az egészen új szinteket megvillantó Coruscantról – a vörösben pompázó Geonosisról nem is beszélve, ami az első új sivatagos bolygó a Star Wars filmekben, mégsem érezzük Tatooine 2.0-nak. (Khm… Mr. Abrams, tetszik látni? Így is lehet csinálni.)

És az egészet bejárja a mindennapiság érzése. A klónok támadása minden korábbi és későbbi Star Wars filmnél erőteljesebben hozta el azt, ami miatt a Baljós árnyakat is megszerettem: lehet élni a Galaxisban. Nem csak katonai bázisok, teherhajók és paloták között járunk, hanem lemegyünk egy éjszakai klubba, láthatunk apartmant, beugorhatunk a Jedik könyvtárába, Yoda szobájába, sőt, még egy gyorsétterem is útba esik.

Magyarán bepillanthatunk a messzi-messzi Galaxis mindennapi életében, olyan helyeken járhatunk, ahol korábban sosem. Ez az, amiért én annyira megszerettem ezt az epizódot. Na meg van még más is.

Háborús zóna

Ami főleg a klónokhoz kötődik, és persze a mögöttük húzódó politikához. De maradjunk a klónoknál, a politikai vonalat lényegében kiveséztem az előző cikkben, ahhoz képest csak annyit változott a helyzet, hogy immár nem csak adókról és egy határ menti bolygóról, hanem az egész Galaxisról és egy háborúról van szó, de a háttérben továbbra is Palpatine machinál, aki mesterien játssza ki a Köztársaságot a Konföderáció ellen, mindezt a Jedi Tanács orra előtt.

Szóval itt vannak a klónok, amiket Obi-Wan Kenobi fedez fel némi nyomozgatás után. A nagy meglepetés számomra az volt, hogy a mintaegyed Jango Fett, aki szerintem sokkal vagányabb figura, mint „fia”, Boba – akiről meg kiderült, hogy klón. Lucas ezzel nem kevés többlettett adott egy mellékszereplőnek, amit amúgy A klónok háborúja című animációs sorozat még tovább bontogatott.

Ami a klónokat illeti, ezen a ponton a harci droidok együgyűsége is értelmet nyer. Bár nyilván lett volna más módja is annak, hogy bemutassák a klón katonák felsőbbrendűségét a droidokhoz képest, de szerintem így is nagyszerűen működik a dolog, pláne annak tükrében, hogy ebben a részben, mint korábban írtam, a harci droidok is jobban szuperálnak. A klónok geonosisi inváziója a remekbeszabott LAAT/i csapatszállítókkal egyszerűen nagyszerű, és tudom, hogy ezzel megint kinyitok pár bicskát, de akkor is leírom: sokkal jobban szórakozok a geonosisi csatán, mint a hoth-i összecsapáson. Nem csak azért, mert látványosabb és dinamikusabb, hanem azért is, mert itt tényleg két hadsereg feszül egymásnak változatos hadigépekkel.

És itt jegyezném meg, hogy A klónok támadása űrhajó és egyéb dizájnjai szerintem iszonyú jól sikerültek. A LAAT/i, Obi-Wan Delta-7-es vadászgépe, de a klónok páncélja is remekül fest, ez utóbbi ráadásul szép továbbgondolása a birodalmi rohamosztagosok páncéljának. Érdekes úgy végignézni a filmeket, hogy folyamatosan látjuk, hogyan fejlődik ez a hófehér hacuka a Köztársasági Nagy Hadsereg első bevetésétől jó eséllyel az Első Rend bukásáig.

De kanyarodjunk vissza A klónok támadására, ami még egy dologban különleges a sorozatban: nincs még egy olyan Star Wars film, ami 200 Jedi akcióját mutatná be. Imádtam, amikor „hőspózba” vágva magukat sorra aktiválják a fénykardjaikat, majd nekiindultak az arénába rendelt droidok százainak. Én akkor megborzongtam, de kellemesen. Pláne, amikor Jango bátyánk is beszállt a csatába. Hiába veszti el a fejét gyorsan, máig szívesen nézem vissza újra és újra azt a rövid kis jelenetet. Számomra Jango Fett az ász mandi, Boba és Mando csak köszönhetnek neki. Hát mégis csak felnyalatta a flasztert Obi-Wan Kenobival, és nála lazábban még senki sem lőtt agyon Jedi mestert.

Mindezeken túl van még egy okom arra, hogy imádjam ezt a filmet. Amióta először láttam A Birodalom visszavágot, az a kérdés járt a fejemben, hogy hogyan kardozik Yoda. 5-6 éves korom óta foglalkoztatott ez, mert hiába bölcs manó (akit amúgy emiatt gyerekkoromban nagyon nem kedveltem), hiába használja a Jedi védekezésre az Erőt, akkor is: neki is kellett fénykardoznia. Mert hát Jedi! És persze rendre mindig Darth Vader ellen képzeltem el. Gondoltam én mindenre az ugrálástól a lebegésen át valamiféle sikló használatáig.

Szóval, amikor A klónok támadásában Yoda az Erővel rántja elő a fénykardját, nekem egy ici-pici gyerekkori álmom teljesült: végre láthattam a törpe szimulánst kardozni. Élénken él bennem, hogy míg a fél mozi terem nevetett, én lélegzett visszafojtva, őszinte gyermeki rácsodálkozással, pislogás nélkül meredtem a vászonra, hogy egy pillanatot se mulasszak el. És azóta is imádom ezt a jelenetet, annak ellenére, hogy Lucas az örökös változtatások kényszerében a végét a Blu-ray kiadásra amatőr vágással elszúrta.

A szerelmi szál

A szerelmi szálat direkt külön veszem górcső alű, mert tudom, hogy ez sokaknál negatívum, engem viszont nem zavar, sőt, éppen ellenkezőleg, szerintem abszolút jól belepasszol a filmbe. Igen, suta és kissé buta, de ez illik egy korábban látszólag megközelíthetetlen fiatal nőhöz, aki alig pár éve szakadt el zárkózott világából és egy Jedi lovaghoz.

És itt most Anakinon van a hangsúly, hiszen ő a főszereplő, és ő süti el a homokkal kapcsolatos aggályait egy idilli pillanatban. Ez tényleg elég béna duma, bár szerintem a kontextusban belefér olyasvalakitől, akinek a homok említésére nem feltétlen szép emlékek jutnak eszébe – márpedig Amidala kezdett a homokos partról beszélni, ezután nem csoda, hogy Anakinnak erre a gyűlölt dologra terelődtek a gondolatai.

Másrészt, és ez szerintem a fontosabb tényező: Anakin az első kilenc évét egy homokbuckán töltötte el, ahol különcnek számított, és nem tudott szocializálódni. Emlékezzünk csak, a fogatot megcsodáló kölykök végül gúnyolódva otthagyták. Ezen kívül csak egy szárnyas izével, meg egy, a halálát kívánó kutyalénnyel kerülhetett sűrűbben interakcióba az anyján kívül. Aztán a következő tíz évet egy cölibátust fogadott szektában töltötte el, ahol a legtöbb szexuális inger akkor érte, ha Aayla Secura elsétált mellette. Ezek után naná, hogy nem egy olyan nagydumás nőcsábász, mint a Galaxist keresztül-kasul bejáró Han Solo, aki még a piszkos kéz felemlegetéséből is bugyit nedvesítő dumát farag.

Anakin hebeg-habog, és kínjában olyasmihez menekül, amit ugyan utál, de legalább ismer. És ez fontos eleme Anakin Skywalkernek, mert már ez felfedi a benne lakozó, önmarcangoló sötétséget. Anakin és Amidala egész kapcsolatát meghatározza az, hogy az ifjú Skywalker érzelmileg sérült, nem tudja kezelni és kifejezni saját érzéseit – máséval meg egyáltalán nem törődik – kivéve a gyűlöletet, az irigységet és a Baljós árnyakban bemutatott versengésből fakadó frusztráltságot, ezekkel remekül boldogul.

Anakin ugyan beszél az önzetlen szeretetről, de nem igazából nem érti, hogy mi az. Mert ő nem önzetlen, és igazán szeretni sem tud. Nem úgy, ahogy kellene. Amdalába szerelmes, de valószínűleg nem magába Padméba, hanem csak abba az eszményképbe, amit tíz éven át dédelgetett az egyetlen nőről, akihez az anyján kívül közel került.

Amikor újra találkozik vele, csak dadog, próbálja felnőtt módjára kifejezni érzéseit, de közben gyermeki szinten van az érzelmi fejlettsége. Ez köszön vissza a homok emlegetésében, ahogy visszamenekül az ismert érzéshez, majd később a kandallós jelenetben, ahol már a birtoklási vágya is manifesztálódni kezd a szavaiban.

Eme jelenet eleve a Mustafaron történtek előrevetítése: Amidala nyakát egy fekete ruhadarab fogja körül, a tűz pedig vörösbe festi a sötét szobát. A színek és a fények egy az egyben a vulkanikus bolygót idézik.

S ebben a jelenetben Anakin végig arról beszél, hogy ő hogyan érez, hogyan kínlódik, ő mit tenne meg, és amikor egy alkalommal kivételesen a feszengő Amidala érzéseiről kérdez, akkor arra kíváncsi, hogy a nő is úgy szenved-e, mint ő.

Ebből világlik ki a legjobban, hogy ez a szerelmi szál nem romantikus, nem életszerű, mert az egyik fél Darth Vader, aki mézes-mázas szavakba csomagolva fejezi ki saját önzését és az idealizált nő iránti birtoklási vágyát. „Szerelmi vallomásában” kísértésről, fulladásról, kínzásról beszél, az első csókra azt mondja, hogy sosem szabadott volna megtörténnie, és nem arra kíváncsi, hogy szerelme tárgya viszontszereti-e, hanem arra, hogy ő is szenved-e. Normális? Nem! De normális emberből nem lesz tömeggyilkos.

Hogy Amidala miért szeretett bele ebbe a látens szörnyetegbe? Nos, arról nehezebb írni, mert sajnos Padmé karakterét Lucas részről-részre egyre inkább félretolta, szerepét csökkentette, így idő sem maradt arra, hogy rendesen kibontakozzék. De feltételezhető, hogy Amidala sem egészséges érzelmileg, elvégre neki 14 éves korában egy bolygó fölötti uralkodás jutott osztályrészül. Mivel valószínűleg nem az utcáról rángatták be a trónterembe, feltehetően ezt komoly kampány és rákészülés előzte meg. Lehet, hogy én vagyok téveszmés, de szerintem egy 14 éves kislánynak nem tesz jót, ha egy bolygó menedzselésének súlya nehezedik a vállára – és akkor még nem számoltam a Kereskedelmi Szövetség inváziójával.

Egy 14 éves lánynak egy iskolapadban a helye, barátnőkkel kell lógnia stb. Királynőként valószínűleg ő sem volt jobb helyzetben, mint Anakin, nem tudott úgy szocializálódni, ahogy egy korabeli embernek kellene. Neki nem iskolatársai, hanem udvarhölgyei voltak, és nem tanárokkal, hanem tanácsadókkal érintkezett nap mint nap. Mindezeken túl Amidala a Kereskedelmi Szövetség fölött aratott győzelme hatására a jólétben eldeformálódott naboo-i nép szemében hős és szimbólum lett, ami megint nem olyasmi, ami jót tenne egy gyerek érzelmi fejlődésének.

Elég könnyen elképzelhető, hogy Naboo-n minden potenciális kérő Amidala királynőt látta benne, nem Padmé Naberrie-t. Aztán elköltözött Coruscantra, ahol rövid viszonya volt Clovis szenátorral, majd hirtelen betipegett az a jóképű férfiúvá cseperedett srác, aki már kilencévesen kétszer megmentette a hátsóját, és talán ő az első férfi Amidala életében, aki nem királynőként, szenátorként vagy két lábon járó szimbólumként kezeli. Eztán Anakin még rá is telepszik, nem csekély érzelmi zsarolást is bevet, utána meg még a halállal is együtt néznek farkasszemet, hát naná, hogy Amidala, aki érzelmileg ugyanúgy nincsen egészségesen felépítve, mint választottja, összebútorozik Anakinnal.

Anakin és Amidala szerelmi szála tehát valóban suta, irreális és távolról sem normális, mert a felszín alatt bizony már ott lapulnak azok a sötét érzelmek, amik Anakin részéről gyilkossági kísérletbe, Amidala részéről pedig halálba torkollanak. És mindez azért, mert mindketten olyan közegben nőttek föl és korukhoz képest olyan felelősség szakadt rájuk (elvégre Anakin is csak a Kiválasztott, akinek egyensúlyt kellenne hoznia az Erőben), ami nem tette lehetővé, hogy megtanulják egészségesen kezelni saját és mások érzelmeit.

Ellenpéldaként érdemes megnézni a gyerekeiket, Luke-ot és Leiát, akik rendes, szerető családban nőhettek fel, nem érzelmileg elnyomott Jedik és „munkatársak” gyűrűjében. Még Leia is, aki királyi családba került, rendes nevelést és érzelmi támogatást kapott. Nem is csoda, hogy Luke képes volt ellenállni a Sötét Oldalnak, Leia pedig sokkal több csapást tud elviselni, mint az anyja. A sors iróniája, hogy a munkamániás Leia és a csavargó Han már nem tudta ugyanezt biztosítani a fiúknak, Bennek.

És akkor a setét oldal

Végezetül azért megemlítenék pár negatívumot a filmmel kapcsolatban, amit rajongói szemellenzőmön át is észre tudok venni. Talán a legnagyobb probléma, hogy Lucas a klónok eredetét nem magyarázta el – vagyis átadott részinformációkat, de ezek Obi-Wannak hála megkérdőjelezhetőek. Sifo-Dyas rendelte őket, de már halott több mint tíz éve, Jango Fett meg sosem hallott róla. És akkor még ott van a Jedi Archívumból törölt Kamino rejtélye, amit a filmek szintén nem oldanak fel, csak következtethetünk arra, hogy Dooku lehetett a ludas. Ezekre a kérdésekre évekkel később, A klónok háborúja adott választ, és akárhogy is nézzük, nem jó, ha kardinális kérdéseket egy másik produktum válaszol meg.

Már csak azért sem, mert az animációs sorozat hiányában nagyon úgy tűnik, hogy a Jedik baromira nem foglalkoztak a gyanús körülmények között az ölükbe pottyanó klón katonák eredetével. Pláne furcsa ez azután, hogy Yoda megállapította, hogy Dooku átállt a Sötét Oldalra, és a klónok mintaegyede, Jango Fett, az ő társaságában élvezte két Jedi lovag és egy köztársasági szenátor kivégzési kísérletét.

Fontos kérdés ez, mert enélkül a Jedik felelőtlen idióták, akik mit sem törődtek saját nyilvánvaló végzetükkel – mégis, A klónok támadása és A Sith-ek bosszúja nem foglalkozik ezzel, még csak nem is utalnak arra, hogy foglalkoztak volna az üggyel. A dolgot az animációs sorozat utolsó, már az elkaszálás után extraként elkészített évadja tisztázta. Mint Star Wars rajongó örülök, hogy ez végül megtörtént, ráadásul az a szál egy csapásra a Jedi szellemek szintén lógva hagyott kérdését is tisztázta, de objektív szemmel nézve nem jó, hogy ez a szál a filmekben nem lett elvarrva. És bár ez inkább A Sith-ek bosszúja sara, azért itt említem, mert itt vetődnek fel a kérdések, amikre nincsen válasz a filmekben.

Ugyanígy itt éreztem először azt, hogy John Williams mester kezd fáradni. Persze a mai napig állítom, hogy Williamsnél a legrosszabb zenei alkotás más, átlagos zeneszerzőknél életük munkája lenne, de az eddigiekhez képest kevesebb a külön is hallgatható, emlékezetes zene. Mondjuk ebben a részben kaptuk meg az egyik legszebb Star Wars témát is, az Across the Stars-t, úgyhogy azért még távolról sem vészes a helyzet, de ha meg kéne jelölnöm azt a pontot, ahol a Csillagok háborúja filmek zenéje hanyatlani kezdett, akkor az A klónok támadása lenne.

Illetve ennél a filmnél már én is éreztem a kilógó CGI lólábat. A digitális Yodával nincs bajom, szerintem ezerszer jobb, mint az az imposztor, amit az előző részben használtak (bár számomra is az eredeti báb a favorit). Viszont Lucasnak hála láthatóan nem maradt idő arra, hogy a droidgyárat rendesen megcsinálják, márpedig ez egy igen hosszú akciószekvencia, ráadásul elég komplex „díszletben” zajlanak az események. De sajnos az egész droidgyáras hercehurcát az utóforgatáson, pár hónappal a premier előtt vették fel, így az ILM-nek nagyon kevés ideje maradt összerakni. Ez meg is látszik olyan pillanatokban, amikor Anakin feje átsuhan a tömör ajtón, vagy Padméra rácsapódik a sajtológép.

Illetve azt sem értem, miért kellett a klónokat CGI-jal megvalósítani. Töröm ezen a fejem annak ellenére, hogy szerintem remekül sikerültek. Én nekem nem esett le, hogy ezek digitálisan létrehozott emberek, később leplezték le a trükköt előttem. Lestem is nagy, kerek, csodálkozó szemekkel. És annak ellenére, hogy most már tudom, micsodák, még mindig nem zavarnak. Csak azt nem értem, Lucasnak erre miért volt szüksége. Hogy a tömegjelenetekben CGI a javuk, az érthető, de a szereplőkkel interakcióba lépő klónokat nyugodtan eljátszhatta volna beöltözve a Jango Fettet alakító Temuerra Morrison, vagy a kaminoi jelenetben a felnőtt klónokat alakító Bodie Taylor. Vagy mindkettő. Szóval, bár nem vagyok a CGI ellen, a klónok esetében én is azt mondom, hogy Lucas feleslegesen alkalmazta.

Elkezdődött a klónok háborúja

Visszaolvasva a cikket látom, hogy a hangvétele sokkal személyesebb és elemzősebb lett, mint ahogy terveztem – bár talán azt már a Baljós árnyakról írt szösszenetből levettétek, hogy objektivitást csak nyomokban fognak tartalmazni eme irományok. Persze nem is törekszem erre, hiszen a Star Wars-ról sosem tudnék objektíven írni, A klónok támadásáról meg pláne nem. 2002-től 2017-ig ez volt a kedvenc Star Wars filmem, sőt talán a kedvenc filmem (de legalábbis holtversenyben volt A bolygó neve: Halállal).

Tudom, hogy sokan nem szeretik ezt a részt, és legalább annyira fújtak rá tizenhét évvel ezelőtt, mint manapság Az utolsó Jedikre, csak akkor kevésbé jött ez át, mert más volt az online média, szociális oldalak, mint a Facebook vagy a Reddit pedig még nem is léteztek vagy legalábbis nem abban a formában és minőségben, mint manapság. De azért a rajongói fórumokon már akkor kialakultak vérre menő viták.

Mégis, én ki merem jelenteni, hogy ez sem rosszabb rész, mint a többi, sőt, a maga nemében az egyik legkülönlegesebb Star Wars epizód.

Képek: starwars.com