Cikkek a korábbi filmekről:
- Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet
- Star Wars VII. rész: Az ébredő Erő
- Star Wars VIII. rész: Az utolsó Jedik
Számomra, aki 1990-ben ismerte meg a Star Warst és végül a Baljós árnyakkal lett rajongó, félelmetes belegondolni, hogy már húsz éve annak, hogy ez a film mozikba került. Nem csak azért, mert ez jelzi, hogy mennyit öregedtem 14 éves önmagamhoz képest, hanem azért is, mert ma már ezt a filmet is klasszikusnak nevezhetjük.
Oké, esélyes, hogy a velem egykorú vagy nálam is idősebb rajongók most a szívükhöz kaptak, szóval a további infarktusokat elkerülendő előre közlöm: ha így van, ne olvass tovább, mert ez nem egy újabb „miért sz*r a Baljós árnyak” cikk lesz. Ahogy azt már egy korábbi szösszenetben megírtam, én szeretem az előzményfilmeket, és jelen cikksorozat célja sem az, hogy indulatokat ébresztve várjuk a Skywalker korát.
Ha viszont hozzám hasonlóan szereted az előzménytrilógiát, sőt még a folytatásoktól sem kap el az agyvérzés, akkor tarts velem, és elevenítsük fel együtt, hogy honnan is indult ez az egész hercehurca – mármint kronológiailag.
Réges-régen
A Galaxisban még a Köztársaság az úr, nincs konkurens galaktikus kormány. A helyzet jobb, mint a Birodalomban, elvégre nem dúl a polgárháború, nincsenek lázadók és rettegett űrállomások sem, amik képesek egy egész bolygó elpusztítására. A Galaxisban ezeréves béke honol, hála a béke és az igazság őreinek, a Jedi lovagoknak.
Ám, ahogy az lenni szokott, egy apróság katasztrófát okoz. A kereskedelmi hipertér-utak megadóztatására válaszul a Kereskedelmi Szövetség blokád alá veszi a parányi és látszólag jelentéktelen Naboo-t, hogy ezzel kényszerítsék rá a Köztársaságot a törvény visszavonására. A Szenátusban a vita parttalanná válik. Valorum kancellár, hogy feloldja a konfliktust, hatáskörén kívül titokban a helyszínre küldi Qui-Gon Jinn mestert és tanítványát, az ifjú Obi-Wan Kenobit. A két Jedi abban a szellemben érkezik, hogy a tárgyalások könnyűek és rövidek lesznek, mert a Szövetséget irányító neimoidiaiak alapvetően gyáva népség, ám csakhamar kiderül, hogy ebben az ügyben nem ők a főkolomposok. Nute Gunray helytartót és pereputtyát csak dróton rángatja egy rejtélyes alak, a Sith Sötét Nagyura, akinek végső célja, hogy ő legyen a Galaxis ura.
Neki hála az egyszerű kis vita az adókról csakhamar háborúba torkollik, és ez csak az első lépés egy olyan sakkjátszmában, aminek a végén a Köztársaság Galaktikus Birodalommá alakul át, a Jedi Rend pedig elpusztul az évekig tartó, milliárdok életét követelő csillagközi konfliktus, a klónháborúk után.
Egy megújult Galaxis
Míg J. J. Abrams Az ébredő Erővel lényegében lemásolta az Egy új reményt, addig Lucas a másik végletbe ment át: lényegében semmit sem tartott meg a klasszikus Star Wars-epizódokból. Obi-Wan megfiatalodott, Yodára rá sem lehet ismerni (legalábbis az eredeti bábra), Palpatine sem olyan ráncos, mint megszoktuk, a félelmetes Darth Vader pedig egy merész, kilencéves kiskölyök.
Ami pedig a látványt illeti, nos, kis túlzással – ha eltekintünk a Jediktől, a háttérben kószáló ismerős maszkokat viselő statisztáktól stb. – simán el lehetne hinni, hogy ez nem is Star Wars-film. A kopott, szinte élettelen, de mindenképpen természetes közegükben leledző bolygókat olyan világok váltották le, ahol hatalmas városok vannak vagy eleve az egész planéta egy megacity. Coruscanthoz vagy Naboo fővárosához hasonlót csak egyszer láttunk a klasszikusokban, Bespinen. Felhőváros volt az egyetlen igazi, földön túli high-tech világ. Theedhez képest még Mos Eisley is csak egy kis porfészek.
Emellett az űrhajók csillognak-villognak, a naboo-i királyi jacht krómozott külleme köszönő viszonyban sincs a Millennium Falcon ütött-kopott külsejével, de az N-1-es naboo-i vadászgép míves formái is igencsak elütnek egy T-65B Incom X-szárnyú zord, szögletes vonalaitól.
Talán csak Tatooine az, ami régi formájában tündököl, ott megsejthet az ember némi nosztalgiát, de még Mos Espa is mintha kicsit zsúfoltabb, élettel telibb lenne, mint korábban (vagyis, időrendben nézve később) Mos Eisley.
Mindezek tetejében nem galaktikus polgárháború, hanem holmi kereskedelmi utak adója jelenti a fő konfliktust (legalábbis a felszínen), amit csillagrombolók és hatalmas űrflották bevetése helyett a parlamentben, szájtépéssel akarnak megoldani. Igen, George Lucas nem azt a Star Warst hozta el 1999-ben, amire sokan számítottak. Legnagyobb örömömre! Mert igazából az egész kutyagumit sem ért volna, ha kiderül, hogy a Köztársaság ugyanolyan, mint a Birodalom. Akkor mire fel harcolnak a Lázadók?
Élettel teli kalandok
Mint fentebb írtam, nagyon régóta ismerem a Star Warst. Én is azt vallom, hogy a klasszikus részeken nőttem fel, annak ellenére, hogy csak tizenéves voltam a Baljós árnyak idején, nem huszonéves. Kilenc évig nekem is csak az eredeti trilógia volt meg, viszont azért sosem rajongtam. Szerettem a régi filmeket, rengetegszer láttam mindhármat – először A Jedi visszatért, még alámondásosan(!) –. de akkoriban a Star Trek jobban megfogott.
A Baljós árnyak volt az első Star Wars, amit moziban láttam, és ebben azt kaptam töményem, amit részleteiben az előző részekben szerettem. A hétköznapiasságot, valamint az élő és változatos Galaxist. Itt végre nem világvégi bázisokon korzóznak hőseink, az idegen lények nem zugkocsmák mélyén rejtőznek, és bár a bolygók továbbra is földiek, elhiszem róluk, hogy a szereplők nem a Földön vannak.
Annak ellenére, hogy erdős bolygó, Naboo önmagában sokkal jobban megragad engem az állatvilágával, Theeddel és a gunganek víz alatti városával, Otoh Gungával, mint Hoth, Endor és Yavin IV együttes erővel. A klasszikus trilógiában is a Mos Eisley-ban és Felhővárosban játszódó jeleneteket szerettem a legjobban, pláne az 1997-es felújított változat után, amiben eme városok alaposan kibővültek.
Mindeközben a film képes azt is bemutatni, hogy még ha különleges körülmények között is, de lehet ebben a messzi-messzi galaxisban hétköznapian élni. Az Egy új reményben imádtam a kocsmajelenetet, de azt is, amikor Luke és nevelőszülei leültek vacsorázni. Az ilyen hétköznapi momentumokat és hétköznapi elemeket nagyon csípem. A Baljós árnyak szintén hozta ezt, bár korántsem olyan jól, mint A klónok támadása, de jobban, mint az előző részek. Itt van szuperszónikus autóverseny, családi ebéd, szerencsejáték, és persze, ami még inkább megszeretette velem ezt a filmet: politika.
Azóta imádom a politikai ármánykodásokat a sci-fikben, amióta először elolvastam a Dűnét. Ez a könyv nálam máig nagy kedvenc, évente elolvasom. Ezután talán nem csoda, hogy a Baljós árnyak politikai szálát is imádtam. Palpatine ármánykodása az, ami igazán lenyűgöz az egész előzménytrilógiában, és mindközül ebben a részben a legjelentősebb a politikai szál, hiszen még egy hosszabb szenátusi ülést is végignézhetünk. A klasszikusokban a legtöbb politikát akkor láttuk, amikor a Halálcsillagon a birodalmi vezérkar vitázott.
Tökéletlenség
Van még egy dolog, amit az alaposan megváltozott univerzumon, a politikán és a színes, szagos világokon túl szeretek: ez a film már nem pusztán fekete-fehér, a szürke elkezdett beszivárogni. A klasszikus trilógia mesei felépítésébe a jók nagyon jók és a gonoszok nagyon gonoszok voltak, a szürkeséget leginkább csak Lando és Vader képviselték, legalábbis ideig-óráig.
A Baljós árnyakban ezzel szemben árnyaltabb a helyzet. Az addig (általam is) szuperhősöknek vélt Jedik politikai bábok, a csodás Köztársaság tőszomszédságában rabszolgaság dívik, a vezetői meg magasról tojnak a népre, nem hatja meg őket, ha egy királynő a segítségüket kéri, mert holmi pénzhajhász békák leigázták a világát. Igen, a Köztársaság rohad, a Jedi Rend pedig megkérgesedett, az ezeréves szabályok merevé tették a lovagokat. Egyik szervezet és egyik szereplő sem olyan, mint ahogy azt elképzeltük. És szerintem ez így van rendjén.
Így elhiszem, hogy idővel Palpatine legyőzi őket csellel és ármánnyal. Egy tökéletes Jedi Rendet és egy tökéletes Köztársaságot nehéz lett volna ugyanígy padlóra vinni. Úgy vélem, hogy ilyesmit inkább egy évezredekkel korábban játszódó sztorinak kéne bemutatnia, abban lehetnek a jók újra nagyon jók, a gonoszok meg ördögien gonoszok.
De azért a fekete-fehérség (még) nem kopott ki teljesen a Star Warsból, a Baljós árnyak szereplői azért eme mesei vonalról jöttek. Qui-Gon Jinn képviseli azt a Jedi ideált, amit sokan elképzeltünk. Rugalmasan kezeli a szabályokat, segít a bajba jutottakon, emellett remek harcos és bölcs mester (és zöld fénykardja van). Tanítványa, Obi-Wan Kenobi, a későbbi bölcs mester még tettre kész, heves ifjú, aki nagyon messze van attól a fénykardot csak az utolsó pillanatban előrántó remetétől, akit korábban láttunk.
Ha nem tudnánk, akkor Anakin Skywalkerről sem hinnénk el, hogy valamikor gyerekgyilkos lesz – itt még segítőkész, kalandvágyó, bátor és ügyes pilóta. Bár jellemvonásaiban már megvannak a bibik: akaratos és versenyző alkat. Ezek ugyan önmagukban nem veszélyes dolgok, de később nagymértékben hozzájárulnak a bukásához.
És itt van Padmé Amidala, Luke és Leia anyja, akiről mindezidáig csak annyit tudtunk, hogy nagyon szép volt, kedves és szomorú. Itt viszont kiderül, hogy bár királynő, valójában egy naiv kislány, aki idealizálja a Köztársaságot, lövése sincs a politikáról és azt sem tudja, hogy a saját bolygója tőszomszédságában kisgyerekeket adnak-vesznek rabszolgaként a hutt gengszterek. Mégis, az átélt események hatására képes túllépni büszkeségén, és talán az emberek betelepülése óta először szövetségre lépni a gunganekkel.
És eme karakterekhez remek színészeket választottak, különösen Ewan McGregor és Liam Neeson esetében, akik nagyszerű párost alkotnak a vásznon. Nekem őszintén szólva Jake Lloyddal sem volt gondom, szerintem az azóta sajnos komoly betegségben szenvedő színészpalánta jól hozta a lelkes kiskölyköt.
Ian McDiarmidot pedig külön sorban említeném meg, aki idősebb korára eljátszhatta az ifjabb Palpatine-t. Bár a Baljós árnyakban még nem olyan erős a játéka, mint a folytatásokban, már itt is zseniálisan hozza a kétszínű Sith nagyurat. Amúgy már csak miatta is érdemes angolul nézni a filmet, mert nagyszerű, ahogy a hangjával játszik, hisz más tónust üt meg Darth Sidiousként, és mást Sheev Palpatine-ként.
Talán csak Natalie Portmant tudnám kritizálni a főbb szereplők közül, mert szegény a kilónyi sminkben és a látványosan kényelmetlen ruhák alatt szinte elveszik, a királynős pillanatokat fapofával zavarja le. Egy fokkal jobb, amikor megszabadul ezektől, de még így sem mondanám, hogy bármelyik Padmé-jelenet akárcsak lábjegyzetként megemlíthető lenne Portman legjobb pillanati között. Sőt még a Star Warsban is nyújtott sokkal jobbat később.
Azért nem minden szép és jó
Mostanra talán már elég bicskát kinyitottam és elég infarktust okoztam, talán néhol az agyvíz is felforrt, szóval jöhetnek azok a dolgok, amik miatt még én sem mondanám, hogy a Baljós árnyak a jobb Star Wars-filmek közé tartozik. Bár szeretem, sőt nagyon közel áll a szívemhez, ha ledobom a rajongói szemüveget, látom, mik a hézagok.
Itt van Jar Jar Binks. Bár nekem sosem volt vele különösebben bajon, elismerem, hogy Jar Jar néha tényleg sok, én különösen a film végi csatában érzem azt, hogy oda nem kellett volna az ökörködése. És azzal is egyetértek, hogy a cselekményben vállalt szerepe ellenére túlontúl előtérbe van tolva.
Emellett amit kifogásolok a filmmel kapcsolatban, az az, hogy mindenről csak mondják, hogy rossz, de nem látjuk – ezt amúgy már a klasszikus részeknél sem tetszett. Mondják, hogy Naboo népe szenved a Kereskedelmi Szövetség elnyomása alatt, mégis élére vasalt egyenruhában harcolnak a naboo-i ellenállás katonái, csillogó-villogó hajókkal és fegyverekkel, sértetlen városokban. Nem lett volna rossz, ha hőseink, miután visszatérnek Naboo-ra, szakadt katonákból verbuválnak maguknak különítményt, és mondjuk Theednél látszódott volna, hogy azért voltak ott utcai harcok.
De ugyanez igaz Anakin Skywalkerre is. Most komolyan, ő rabszolga, mégis olyan körülmények között él, hogy Rey talán még a Sötét Oldalra is átállna ezért a luxusért. Anakin láthatóan tiszta, jól táplált, több szobás lakásban él az anyjával, van melója, a kisszobában tolmácsdroidot, a hátsókertben sportkocsit építhet magának, és még hódolhat a hobbijának, a versenyzésnek is.
Ezzel szemben Rey a mindennapi kajáért roncsokat túr fel és egy döglött birodalmi lépegetőben tengődik magányosan. Miért is sír Anakin? Nehéz átérezni az ő szenvedését a rabszolgaság miatt, pláne Oola végzetes táncestélye után.
Feltűnő még, hogy gyanúsan kevés gungant látunk elhalálozni, és a droidsereg eszetlensége is túlságosan baráti képet fest – legalábbis a B1-esek esetében, mert azért a droidekák jól lettek felvezetve… Amíg Jar Jar tönkre nem teszi a renoméjukat.
Szóval Lucas nem találta meg az egyensúlyt a „matiné” és a „komolyabb hangvétel” között. A politikai szál talán túlságosan is a komolyabb vonal felé megy el, míg a bugyuta harci droidok és Binks a mérleg matiné feliratú serpenyőjére dobnak több kilónyi súlyt.
Végére hagytam a film ellen sokszor felhozott CGI-t, amit viszont én sok szempontból mondvacsinált ürügynek tartok. Egyrészt, a film a ’90-es évek végén készült, ekkoriban messze jobb volt, mint sok más filmben – bár tény, vannak benne olyan pillanatok is, amik még akkor is gázul néztek ki, de én nem érzek nagyobb gondnak egy műanyag hatású CGI-űrhajót, mint egy, a stop-motion miatt akadozva mozgó AT-AT lépegetőt.
Ráadásul a filmben távolról sincs annyi CGI, mint amennyit általában feltételeznek. Sőt több miniatűr modell és díszlet készült ehhez a filmhez, mint az Egy új reményhez. Theed például javarészt minatűr – a panorámaképeken látható vízesés só –, az utcák pedig a kék ég alatt megépítet díszletek. A felrobbanó űrhajók modellek, de nem egy esetben valódi városrészeket vagy földi nevezetességeket (a királyi palota belsejét több jelenetben is a nápolyi casertai királyi palota játszotta) is láthatunk. Nyilván kiegészítették őket CGI-megoldásokkal, de egyáltalán nem igaz az a sokat hangoztatott mantra, hogy „a prequelben minden CGI”.
Nincs nagy zavar az Erőben
A fentiek után én ki merem jelenteni, hogy a Baljós árnyak egy jó Star Wars-film. Lehet, hogy ha filmesztéta lennék, ezernyi dolgot tudnék felhozni ellene. Az sem kizárt, hogy ha úgy ismertem volna meg ezt a franchise-t, mint azok, akik a ’70-es és ’80-as években látták, akkor is máshogy tekintenék rá – bár én kétlem.
Kétlem, mert a Baljós árnyak töményen adta meg azt, ami miatt a klasszikus részeket is szerettem, de csak kis részletekben adagolták: itt egy családi vacsora, ott egy buli, amott néhány idegen hátason lovagló kufár (alias jawa).
Szóval vélt vagy valós hiányosságait és hibáit megbocsátom, mert ezzel a filmmel lettem Star Wars-rajongó, miután megnéztem a moziban… Harmincketedszerre, mert mire moziba került – akkor ugye még nem volt világpremier – már rongyosra néztem VHS-en a hírhedt kalózváltozatot.
Képek: starwars.com
