[Filmkritika] Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet

Sziasztok. Tenebra vagyok, Star Wars-függő. Van Sith-jelmezem, azért is vagyok Tenebra, mert Sith Lordnak képzelem magam. A filmek meg vannak eredeti DVD-díszkiadásban, olvastam pár könyvet, játszottam tengernyi remek és gagyi Star Wars-játékkal (Jedi Knight-sorozat, Knights of the Old Republic 1-2, Republic Commando, Gungan Frontiers, Racer, The Phantom Menace, Rogue Squadron, The Force Unleashed stb. stb. stb.), és kívülről fújom a Sith- és Jedi-kódokat. Gyógyulni nem tervezek, se harminc, se negyven, se száz évesen. Szerencsére a mozi tesz is erről, és arról, hogy az ifjú padawanok is megrészegüljenek a Star Wars-mítosztól.

Persze nagyon féltem, sőt dühös voltam a Disney Star Wars-filmötleteitől, mert most meg fogtok kövezni, de már gyerekként is utáltam a Disney-rajzfilmeket, így nyilván én is arra asszociáltam, mint az internet népe, hogy Mikiegerek fognak fénykarddal bohóckodni (vagyis kapunk valami gyerekeknek való „Star Wars Light”-ot). Na, meg ugye az Expanded Universe (azaz a könyvek, videojátékok és képregények által kitalált Star Wars-történetek) nagy részét Disney-ék „kukába dobták”, amit még ma is legalább akkora szentségtörésnek tartok, mintha a Bibliából egyszerűen kivágnák az Ószövetséget olyan alapon, hogy a mai világgal összeegyeztethetetlenek az elvei. Megengedhetetlen, flegma húzás volt ez, ami nyilván abból fakadt, amit persze nem vallottak be nyíltan a stúdiónál, hogy egyszerűen nem akarták feldolgozni a könyveket, játékokat. Ugyanakkor a fejesek szerették volna megtartani a lehetőséget, hogy ne új sztorit kelljen kezdeniük, hanem belepakolhassák a régi színészeket és karaktereket is az új Ébredő erőbe. Ez meg is történt, és kaptunk egy tatakorú Han Solót és botokszolt Leia „hercegnőt”, akiket én személy szerint kicsit feleslegesnek és / vagy erőltetettnek éreztem a sztoriban, de annyi baj legyen, nekem is kedvenc karaktereim voltak, jó volt újra látni őket. És ahogy peregtek a VII. rész eseményei, ahogy szembesültem vele, hogy a fanservice ellenére ez valami egészen új, más, sötétebb hangulatú Star Wars, úgy kezdtem kevésbé gyűlölni az EU kiátkozását a kánonból.

Habár azt már Az ébredő Erő esetében is meglehetősen viccesnek tartottam, hogy egyfelől kirakták a fő sztorivonalból a játékokat és a könyveket, de azért vissza-visszacsempésztek karaktereket, sőt egész történetszálakat az EU-ból. Ilyen volt például Kylo Ren is, aki egyfelől a Skywalker-család könyveiből (egyesek szerint Cade Skywalkernek feleltethető meg Kylo), másfelől – főleg öltözete miatt – a KotOR-okból lehetett ismerős (mint Darth Revan-epigon).

De az is csak félig-meddig fogadható el J. J. Abrams rajongói utalásaként (és nem egy „könnyeb út”-ként), hogy a sztori nagyjából az 1977-es első Star Warst keverte újra A Birodalom visszavág és A Jedi visszatér elemeinek felhasználásával. De összességében egy jó újrakezdés / folytatás volt a VII. rész, melynek kifejezetten javára vált, hogy kaszkadőrmutatványokkal, makettekkel, hagyományosabb speciális effektusokkal próbálták megteremteni a látványvilágot és végrehajtani az akciókat a CGI túltolása helyett. Így a kardpárbajokban, a lövöldözésekben hatalmas erő volt, és bár a sztorival és a karakterekkel voltak gondok (jelenleg számomra főleg a ripacs Kylo Ren tűnik kicsit melléfogásnak), azt hiszem, a katartikus végső párbaj és a zárókép mindenki agyába beleégett. Nálam mindenképp a legjobb Star Wars-momentumok között vannak, és őszintén szólva nekem ezerszer jobban tetszett Az ébredő Erő a George Lucas-féle előzményfilmek bármelyikénél.

A VIII. részre azonban még várni kell, nem is keveset (jobb esetben csak egy évet, rosszabb esetben akár másfelet is), így jól jön most egy melléktörténet (spin-off), a Zsivány Egyes (ha nem baj, én a kicsit gagyi magyar cím helyett a továbbiakban az eredetit, a Rogue One-t használom, játékosként úgyis tudjuk, mi az a rogue), melyről nagyjából ugyanaz mondható el, mint Az ébredő Erőről. Sőt a Rogue One még messzebb kerül a konvencionális Star Wars-sémától, ugyanakkor nagyon sok mindenben emlékeztet bizonyos kánonon kívüli történetekre, így két ismerős Star Wars-játékra, a Knights of the Old Republic 2-re és a The Force Unleashedre. Ami jó, mert atmoszférájában mindkét produktum bivalyerős volt.

Gondolom, a történetet nem kell túlzottan sokat ecsetelni, habár amúgy érdekes módon a cselekményt sikerült kicsit túlbonyolítania az alkotóknak. Pedig nincs másról szó, mint az első Halálcsillag építéséről és elpusztításáról. Persze nem úgy, ahogy már eddig láthattuk: A Sith-ek bosszúja és az Új remény közti időintervallumban járunk (tehát a The Force Unleashed történéseivel párhuzamos univerzumban), mikor olyan, hogy „Lázadók” vagy „Új Köztársaság” nem létezik, hanem sok kisebb terroristasejt ügyködik – akár egymás ellenében is – a Birodalom és a despota Palpatine császár megdöntéséért. Mon Mothma, Bail Organa, Ackbar „ez egy csapda” Admirális és az Új Reményből megismert csapat tudomást szerez a Halálcsillagról, melynek természetét nem ismerik, ám a neve cseppent sem hangzik jól. Épp kapóra jön a rebelliseknek, hogy elfognak egy Jyn (Felicity Jones gyönyörű, mint mindig) nevű fiatal, harcias amazont, akinek apja, Galen (Mads Mikkelsen – úgy látszik, a Star Wars szereti a skandináv sztárokat mellékszerepben alkalmazni) nem más, mint a félelmetes fegyver tervezője. Így nincs is megfelelőbb személy a feladatra: egy másik lázadócsoport vezetőjének, Saw (Forest Whitaker) fogságából ki kell menteni az áruló birodalmi pilótát, Bodhit (a zseniális Aznap éjjel-sorozat sztárja, Riz Ahmed alakítja), aki egyfelől közelebb vezeti a csapatot a Halálcsillag-tervekhez, másfelől Jynt rég nem látott édesapjához.

Jyn két segítőtársat kap: Cassiant, aki a KotOR-ok csipkelődő Carthjára emlékeztet, míg a K-2S0 nevezetű szarkasztikus droid szintén a Star Wars szerepjátékból lehet ismerős, a jó öreg gyilkológép HK-47 hasonmása. Természetesen ténykedésüket a Birodalom sem nézi ölbe tett kézzel, a törtető hadnagy, Orson Krennic Darth Vader kegyeibe akar férkőzni, így megszállottan üldözi a lázadókat, s közben a jó öreg Moff Tarkin a Halálcsillag első próbalövésére készül. Az óra tehát ketyeg, a szétcsúszott rebelliseknek virítania kell valamit, hogy létrejöhessen az, amit a klasszikus trilógiában láthattunk.

Van egy másik játék is, ami eszünkbe juthat a Rogue One-ról: a Republic Commando. Mármint annyiban, hogy ebben a Star Wars-filmben nem nagyon fogunk valódi Erő-használatot és fénykardokat (azért fogunk, de nem árulom el, kitől és mikor) látni. Sőt a Jedik is csak említésszinten tűnnek fel. Ez a Star Wars radikálisan felülírja azt, amit eddig bárki is képzelt a Csillagok Háborúja-univerzumról. A könyvek rajongói számára ez persze nem annyira nagy újdonság, hiszen ott is vannak szériák, melyekben nem Jedik a főszereplők. De a hivatalos filmek, rajzfilmek eddig kivétel nélkül a Skywalker-família valamelyik különleges képességű tagjára koncentráltak, és a rohamosztagosok, droidok jórészt ágyútöltelékekként funkcionáltak, a filmek csúcspontjai a fénykardpárbajok voltak az űrcsaták mellett.

Nos, ezúttal a főszereplő Jynnek csak annyi kapcsolata van a Jedikkel, hogy nyakában egy fénykardokba való kristálydarabot hord, és apja gyerekkorában az „Erő legyen veled”-del ereszti el a birodalmiak érkezésekor. Azaz teljesen átlagos humanoidról van szó, akinek persze, mint a KotOR-ban a nem erőhasználó karaktereknek, vannak speciális készségei (jól bánik a lőfegyverekkel és a botokkal).

A sztoriban csak egyetlen jediszerű figura tűnik fel, Chirrut Imwe (Donnie Yen, a távol-keleti whuxia filmek sztárja, a Zhang Yimou-féle Hősben Égként láthattátok), aki egyébként inkább a Jedi Rend remek paródiája. Bemutatkozó jelenetében például a Brian élete azon képsorai juthatnak eszünkbe, melyeken álpróféták hülyítik a népet. Azaz a vak Chirrut a japán Zatoichi-mítoszból szalasztott és a KotOR első részének Jolee Bindojához hasonló megszállott, bolondos figura, aki azonban remekül forgatja a nála levő botját, és az Erőbe vetett fanatikus hite valóban kölcsönöz neki különleges képességeket (jók a reflexei, és valahogy mindig célba talál a puskákkal).

Tehát a Rogue One inkább egy földhöz ragadtabb háborús film, semmint fantasy. Az eddig ismert karakterek jórészt háttérbe szorulnak, és a sztorinak is egészen más tétje lesz. Hiszen ismerjük az eseményeket, a Lázadók eggyé fognak válni, a Halálcsillag(ok) el fog(nak) pusztulni, azaz nem lehet nem győzni. Ám éppen ez volt olyan izgalmas az elcseszett előzményfilmekben is, hogy bennünk volt a „hátha”-érzés, és itt az új karakterek miatt azon is töprengeni fogunk, hogy „de hát ők miért nem szerepelnek a későbbi történetekben” vagy „hol lehetnek ők az Új Remény és A Birodalom visszavág alatt?”. Úgyhogy az alkotók – Gareth Edwards rendező neve nem csengett túl jól a Godzillával a filmográfiájában, de a Bourne-filmeket és az Éjjeli féreget jegyző Tony Gillroy, valamint a Telltale sztorijaihoz asszisztáló Gary Whitta forgatókönyvírók már bizakodásra adtak okot – kitettek magukért, és úgy varázsolták izgalmassá és átélhetővé a Rogue One-t, hogy tudjuk, mi lesz a nagy sztori vége, de fogalmunk sincs, merre sodorja a cselekmény Jynéket.

A Rogue One előzetesei a kortárs blockbusterekhez hasonlóan nagyon drámai, nagyon sötét és epikus, komoly tétekkel teli cselekményt ígértek, és sok szuperhősös unalomhalmazzal szemben ez a Star Wars tényleg drámai és szokatlanul sötét tónusú lett. Az hagyján, hogy itt senki sem szupererős Jedi a csapatból, Obi-Wan még félőrülten bolyong a Tatooine homokbuckái között, Luke farmerkedik Owen bácsival, Yoda pedig a Dagobah mocsarában tapicskol. Már a főcím sem konvencionális, sok minden elmarad, amit eddig a Star Wars-felütésekben megszokhattuk. S ami utána jön, az is „zavaró” lehet azok számára, akik ismét az 1977-ben indult klasszikus trilógia hangulatára számítanak.

Más a perspektíva, és más a sztori tétje. A Rogue One alkotói tudatosan törekedtek a klisék kiforgatására: a fehér rohamosztagosok továbbra is buták és irtó bénán lőnek, azonban Orson hadnagy fekete páncélos elitjei nemcsak iszonyat pontosak, de félelmetes gyilkológépek is. Vannak olyan profik, mint a Republic Commando klónjai.

S ami miatt még sokkal inkább az Obsidian Star Wars-szerepjátékára, a KotOR2-re emlékeztet hangulatában a Rogue One, az a sötét tónus mellett annak rétegzettsége. Jó, azért nem kell olyan filozofikus tartalomra számítani, mint a Sith Lordsban, de jó pár jelenet van, mely rávilágít arra, hogy a Birodalomban a császáron kívül mindenki áldozat. Vaderről persze már eddig is tudtuk, hogy egy manipulált tragikus hős, de a Rogue One a diktatúrák alapvető hibáját domborítja kis: a félelemalapú kormányzás miatt az elnyomó hatalom önmagát számolja fel. Direkt nem mondom el, melyik jelenetben válik ez a legnyilvánvalóbbá, legyen elég annyi, hogy a Halálcsillaggal kapcsolatos.

Emellett a Lázadók is megkapják a magukét, és a forradalmárok esetében pedig a terrorizmus kérdései merülhetnek fel bennünk. A Forest Whitaker-féle Saw figurája egy igazi fanatikus, aki kísértetiesen emlékeztet Grievous tábornokra és Darth Vaderre is, hiszen testének nagy része gép, és légzése is nehézkes, olykor-olykor szippantania kell maszkjából. S ő az, aki egyaránt irtja a birodalmi rohamosztagosokat és a „másik csoport” lázadóit is. Tehát abszolút nem adott az, hogy mindenki hasonló elképzelések szerint áll szemben a Birodalommal. A Rogue One rávilágít arra, hogy az hibás feltevés, amit az eddigi hat rész alapján alkottunk meg. Azaz a Lázadókat nem nagybetűvel kell írni, mivel nem egyetlen helyen, a Yavin 4-en csoportosuló ellenállókról van szó, hanem szétszórt és széttartó sejtekről. Márpedig a Galaktikus Birodalomnak a neve is mutatja, hogy itt bolygókban kell gondolkodni, egymástól elszeparált planétákra, ahol többféle ideológia és mentalitás alapján próbálnak meg szembe szállni a császárral. Azaz, ha nem is jut annyi idő a Star Wars kiterjesztett világának megismerésére, mint a Knights of the Old Republic-sorozatban, de a Rogue One ebből a szempontból kiváló spinoff, hogy a Star Warst többnek tartja, mint szimpla fantasy vagy mese. Ez egy komoly, komplex univerzum, ahol bár vannak furcsa lények, de a politikai játszmák és az ideológiák harca ugyanolyan, mint a „való világban”.

Eddig azért javarészt dicsértem a Rogue One-t, mert egy jól összerakott, a Star Wars-mítoszt kreatívan tovább gondoló alkotás, azonban vannak problémái. Mint említettem, a cselekmény kicsit kusza, ami abból is fakad, hogy sok az ismeretlen név és sok a karakter. Így nem meglepő, ha elveszünk a „ki, hova, miért megy” kérdések feltevésekor, hiszen egyik küldetésből a másikba csöppenünk szempillantás alatt. Azaz nincs egy kőbe vésett cél a bizonytalan „pusztítsuk el a Halálcsillagot… …valahogy”-on kívül, ami egyfelől javára válik a sztorinak, hiszen sokkal kiszámíthatatlanabb lesz, ugyanakkor hajlamos egy-két jelenet erejéig elveszíteni minket emiatt. Egyszer-kétszer azon kaptam magam, hogy egészen máson gondolkodok, ami soha nem jó egy filmre nézve.

Továbbá azért a Skywalkerek hiánya ide, a Jedik „kiiktatása” oda, végső soron Jyn sztorija egy ugyanolyan „Kiválasztott-történet”, mint Anakin vagy Luke mítosza. Persze ez így ütős, hogy egy olyan ember válik lázadóvá, akinek az apja maga a Halálcsillag tervezője, de amúgy meg elég mesterkélt, hogy mindenki benne kezd el bízni, illetve pont őt találják meg a történet elején. Szerencsére ezt a cselekmény utolsó harmadában oldják, sőt felül is írják, de alapvetően azt mondhatjuk, Jyn az itteni Luke vagy Rey.

S ha már az apa-lánya kapcsolatnál tartunk, akkor jegyezzünk meg pár botlást ezzel összefüggésben is. Először is Mads Mikkelsen nem túl hiteles ebben a szerepben. Azt még csak-csak sikerült elhitetnie három évad alatt, hogy ő is egy jó Hannibal Lecter tud lenni, ha akar, de ez az elnyomott, hezitáló tudósszerep egyszerűen nem áll jól neki. Pedig amúgy a szerepkonfliktusok miatt érdekes lenne a karakter, de sajnos Galennek nincs túl sok játéktere: kevés jelenetben szerepel, s ez a történet javarészt lányáról szól, nem róla, és ez nagyon érződik erőltetett közös jeleneteikben. Így ha nem is volt olyan felesleges a „dán dogot” a Rogue One-ban szerepeltetni, mint Max von Sydov-t, az élő legendát kinyírni Az ébredő Erő nyitójelenetében, de Mikkelsen, illetve Galen mindenképp egy fajsúlyosabb szerepet érdemelt volna.

Apropó, felesleges karakterek. Az ébredő Erőt sok kritika érte azért, mert rengeteg jelenetén érződött, hogy csupán „fanservice”, azaz a rajongókkal kacsintanak össze az alkotók, hogy azok elégedetten csettintsenek, és beüljenek a következő részre is. Nos, a Rogue One-ban is van pár, sőt úgy éreztem, sokkal több is, mint a VII. epizódban. Bármit írnék most, az poéngyilkos lenne, így nagy általánosságban csak annyit, hogy két kategória létezik. Az egyikbe tartoznak a tényleg tök felesleges utalások, vendégszerepek, mivel az adott karakter nem sok vizet zavar, illetve irtó erőltetett bizonyos szituációkban bizonyos, „starwarsos” beszólásokat elsütni. Ebből a szempontból meglehetősen műmájer a Rogue One zárójelenete. Mármint, amit a stáblista előtt közvetlenül láthatunk. Nemcsak hazavágja az amúgy zseniális konklúzió hangulatát, de ostoba és erőltetett is. Rajongó vagyok, és örülök, ha régi arcokat látok viszont, de ne így, kérem.

A másik kategóriába tartoznak azok az utalások és karakterek, melyek bár neccesek, de működőképesek. Ilyen a már a trailerekben is leleplezett Darth Vader feltűnése, aki szintén nem zavar sok vizet, de – főleg James Earl Jones hangjával, úgyhogy az ismét csak parasztvakítás 3D miatt nehogy szinkronnal nézzétek! – jelenléte átütő, és így, hogy nincsenek Jedik a sztoriban, még félelmetesebb is. Szinte imádkozunk, hogy Jynék csapata ne kerüljön szembe vele, mert Vader ereje teljében van, és egy hörgéssel a földdel tenné egyenlővé a díszes kompániát. Vader jelenetei tehát iszonyat ütősek, még akkor is, ha süt róluk, hogy fanservice-kategóriába tartoznak.

Talán csak egy régi szereplő van, akinek nemcsak örültem, de tényleg kulcsfontosságúvá tették a sztoriban. Nem árulom el, ki az – csak annyit, hogy a tarkóját láthattuk az előzetesekben.

Ja, és a karakterekre kicsit visszatérve: aki még problémás, az Jyn. Felicity Jones tengerzöld szemei és csábító ajka persze megigéző, de Jyn mint hős meglehetősen klisésre és felszínesre sikeredett. A kiválasztott szerepéről már szóltam, azonban fejlődését még nem említettem. Továbbra sem akarok poéngyilkos lenni, de azt talán minden gyakorlott filmnéző kitalálhatta, hogy valószínűleg ő is egy „vonakodó hős” lesz (Hollywood kedveli ezeket az első westernfilmek óta). Azaz eleinte semmi köze a lázadókhoz, nem is akar harcolni. Azonban a sztori egy pontján mégis a forradalom élére áll. Ez a változás túl hirtelen és szinte megalapozatlan. Annyira nem összecsapott, mint Anakin Skywalker áttérése a Sötét Oldalra a III. részben, de a váltás itt is nagyon éles: egyik pillanatban még kételkedő, a másikban viszont már buzgón szónokol Mon Mothma és a „sejtek” előtt a harc és az összefogás szükségességéről. Az előzetesek tehát ebben átvertek, én egy sokkal komplexebb figurát vártam, ehelyett egy sablonos, extrovertáltabb Rey-utánzatot kaptam.

S egyébként így elsőre annyira nem tudtam egyik karaktert sem megkedvelni, inkább a Rogue One összhatása győzött meg. Nem azt mondom, hogy a HK-47-utánzat K-2S0 nem tetszett, vagy a „vak ronin”, Chirrut bolondos „Velem van az Erő”-kántálásain nem nevettem, de valahogy mindegyikből hiányzott az a „plusz”, ami a KotOR hasonló szereplőit igazán humorossá, szerethetővé tette. Jyn és Cassian is próbálnak „lazák” lenni, de náluk is az volt az érzésem pár jelenetnél, hogy „na, most ezt nagyon coolra akartuk megcsinálni”. Tehát a Rogue One sokszor erőlködik, ha humorról és karakterépítésről van szó, így e részek nagyon manírossá válik.

Aztán persze a fináléban az arcunkra fagy a mosoly. Túlzásnak tartom, hogy az angolszász kritikusok és ismert rendezők (például Kevin Smith) a legjobb Star Wars-filmhez, A Birodalom visszavághoz hasonlítják a Rogue One-t, azért annak nem ér a nyomába sem (az én toplistámon nagyjából Az ébredő Erő és A Sith-ek bosszúja között helyezkedik el, azaz a III. részt kenterbe veri, de a VII-et csak szorongatja). Viszont ami az utolsó csatában kibontakozik, az tényleg olyan gyönyörű és katartikus, mint ami A Birodalom visszavágban történik a Bespinre érkezést követően. Még most is megborzongok attól, amit a moziban láttam, le a kalappal az alkotók előtt, hogy ezt egy fősodorbeli popcornfilmben meg merték lépni. S a zárójelenet előtti, mintegy kötelező „III. és IV. részt” összekötő szekvencia is elképesztően jóra sikerült. Azt mondom, ha másért nem, hát az első és az utolsó 30 perc miatt mindenképp érdemes megtekinteni a Rogue One-t, szigorúan 2D-ben és felirattal (Vader szinkronja borzalmas, már csak azért is).

Korábban egyébként ódzkodtam a Disney ötletétől, a „Star Wars Anthology”-tól, hogy kétévente jöjjön egy Star Wars-melléksztori. Most már kicsit merek bízni a stúdióban, az alkotókban, mert a Rogue One-nal megmutatták, hogy képesek a Skywalker-saga mellett egy jó Star Wars-sztorit összehozni. Az Erő legyen velük, hogy a Han Solo-spinoffot el ne csesszék. Egy év múlva pedig találkozunk a VIII. rész premierjén!

8/10 – remek Jedi-lovag, de még nem Jedi-mester