A Mad Max-sorozat és a Halálos fegyver-széria egykori sztárja kicsit hasonló életúttal rendelkezik, mint a szintén direktorrá avanzsálódott Clint Eastwood, ám míg utóbbi igazi zseni, addig Gibson egyszer-egyszer félrenyúlt már, vagyis inkább mondjuk úgy, hogy nem mindig és nem mindenki volt vevő az alkotásaira és meglátásaira. Egyébiránt viszont nehéz lenne bármi rosszat szólni arról, aki William Wallace karakterének megalkotásáért is éppen úgy felelős volt, mint magáért a Rettenthetetlen moziért – ha van alfája és omegája a szabadságért folytatott küzdelemnek, akkor a ’95-ös mű mindenképpen annak nevezhető. És bár az A passió nem volt rossz, meglehetősen egyoldalú, erőszakos módon nyúlt egy olyan témához, ami alapvetően nem a szenvedésről és gyötrelemről szól, ezzel kissé nehézkes alkotássá változtatva azt, ezután pedig Gibson megítélésén már csak a közepes Apocalypto ronthatott. A 2006-os filmet követően nem is rendezett az úriember, részben köszönhetően a személyét ért támadásoknak (az antiszemitizmus bélyegét nehéz lemosni, még ha az megalapozatlan is). Ám most, 2016-ban végre ismét egy olyan témához nyúlt hozzá, ami megérdemli a figyelmet. Ez Desmond Doss története, avagy a fegyvertelen katonáé.
Az 1919-es születésű hős korai életébe kevés bepillantást kapunk, csak pár perc a részünk gyermekkorából, amikor is egy verekedésben majdnem halálos sebet ejt testvérén, ezért viszonya elmélyül a vallással és Jézus szavaival kapcsolatban. Ennek eredménye jóval később, a második világháború szörnyűségei alatt válik nyilvánvalóvá – a fiatalemberré cseperedő Desmond bár éppen rálel az igaz szerelemre, nem hagyhatja annyiban a nagy világégés eseményeit, ezért jelentkezik a seregbe. A csavar a sztoriban: elvei miatt fegyvert nem hajlandó kézbe venni, kizárólag menteni, felcserként segíteni óhajtja társait. Persze a kiképzés és a tényleges harcok előtt ez a gondolkodásmód csak bajt hoz a fejére, a többi katona rendszeresen megalázó helyzetekbe kényszeríti, elveri, végül pedig majdnem bíróság elé áll azért, mert lelkiismereti okokra hivatkozva nem ölne meg más embereket. Mindezért még nem lenne hős, de a japánok elleni harcban végül megmutatja, hogy kitartással, vak hittel mire képes valaki mások érdekében, ha nem az egyén, hanem a hit és a közösség áll az előtérben.
Ismerjük Gibson munkásságát, így jól tudjuk, hogy a rendező nem megy a szomszédba némi erőszakért és grafikus brutalitásért, ha azt a történet megkívánja, szóval ezúttal sincs ez másképpen, sőt egy-egy esetben az elrettentés kellékei akár egy klasszikus zombifilm kulisszáinak is megfelelnének. De így van ez jól, az A fegyvertelen katona nem romantikus oldalról közelíti meg a háborút, hanem a realizmuséról, aminek hála kiomlott belekben és leszakadt végtagok között gázol a néző, hogy könnyekkel és vérrel borítva éppen csak addig sóhajtson fel, míg elül a fegyverek borzalmas hangja. Van itt mindenféle ismerős helyzet akár a Call of Duty-sorozat rajongóinak is (pl. World at War), de a lényeg, hogy a valóságos horror zsigerig ható, megmutatja, miért vagyunk szerencsések amiatt, hogy hosszú évtizedek óta elkerült minket minden nagyobb vérontás. Mert bizony, ha menni kell, akkor menni kell, nincs mese, és ha mindenki fegyvert fog, nekünk is lőnünk kell a szemben álló felekre. Vagy mégsem?
A fegyvertelen katona lényege nem is a szörnyű háború bemutatásában és a család sorsának elmesélésében van. Az csak illusztráció egy olyan történethez, amit valóban annyiszor kell elmesélni, ahányszor csak lehetséges. Mert ahogyan azt egy mester mondta vala, „Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!” – és milyen bölcs volt. Sok esetben ugyanis az a baj manapság, hogy az elvek elvesztek, a meggyőződésnek annyi, ezek nélkül, hit nélkül (és ez nem elsősorban vallásról szól) pedig csak üres, jellemtelen bábok vagyunk. Desmond Doss úgy gondolta, hogy ő komolyan gondolja azt, amiben hisz, ezért nem vett fegyvert a kezébe, helyette úgy mentette meg társait, hogy legalább annyit tett hazájáért és csapatáért, mint azok, kik lőfegyverrel harcoltak az árkokban. Hősiességét nem lehet elvitatni, ahogy azokét sem, akik kirobbantották a bunkerből tüzelő japánokat, de a film nem is próbálja elvitatni egyik érdemét a másikéval szemben. A mozi mindösszesen annyit mond és emel ki, hogy ha hiszünk valamiben, akkor álljunk ki amellett és ragaszkodjunk hozzá mindvégig. Desmond Doss is így tett, hiába vetették meg érte eleinte – végül nemcsak mellé állt az igazság és „elnyerte jutalmát’, hanem a történelembe is beírta a nevét.
Mindazonáltal Mel Gibson mozija bárkinek ajánlható, összességében remekül mutatja be ezt a nem mindennapos történetet. A színészek közül a Doss karakterét megszemélyesítő Andrew Garfield az, aki külön dicséretet érdemel, miközben tulajdonképpen senkibe nem lehet komolyabban belekötni – a katonás jellemek sziklaszilárdságát megpiszkálni felesleges is volna, értelemszerűen, ha valaki a szabályzatokban hisz, az a mindennapok jelentős részét is katonaként éli, erre megannyi példa van az életből is. Az operatőr fantasztikus munkát végzett, a képek gyönyörűek, néha felüti a fejét némi pátosz, de nem zavaró mértékben, a zenék pedig illenek a látványhoz, még ha nem jegyezhetők meg első nézésre. Így aztán elmondható, hogy brutalitás ide, kisebb hibák oda, az A fegyvertelen katona nagyszerű, mondanivalóval és rendkívül fontos témával rendelkező film, amit nyugodtan ajánlhatunk mindenkinek, miközben bizonyítja azt, hogy győzni nem csak fegyverrel lehet, az erőszak pedig csak egy lehetőség a sok közül – az emberséget megőrizve jót is cselekedhetünk, nem kerül semmibe, sőt világunkat is formálhatjuk vele.
9/10 – Kiváló
