[Filmkritika] Underworld: Vérözön

A vámpírmítosz a populáris kultúrába a folklórból és a néphiedelmekből, babonákból tört be többek között Bram Stoker híres levélregényének, a Drakulának köszönhetően 1897-ben, szinte egy időben a mozi születésével. Talán emiatt is szokás a vámpírmítoszt összekapcsolni a film mítoszával, és a vámpírokat a leginkább filmszerű lényeknek tartani. Hiszen akárcsak a vámpír, úgy a régi, analóg film is csupán a sötétben (avagy a moziteremben) volt „működőképes”, igaz a celluloidszalagon található információ levetítéséhez éppen, hogy fényre volt szükség. S a vámpír és a régivágású filmnyersanyagban közös, hogy a napfényre érzékenyek: a gyúlékony ezüst-nitrát kémiai reakciójának köszönhetően rögzült a képkockára a lefilmezett jelenet, a vérszívó pedig nappal megég.

És természetesen az fűzi legszorosabbra a szálat a vérszopók és a mozi között, hogy a Drakula-mítosznak számtalan feldolgozása született az évtizedek során (a leghíresebb egyértelműen a Boradway-n is játszott 1931-es Drakula Lugosi Bélával), melyek apró, de lényeges változásokkal módosítottak a halhatatlan vérszívó alakján. A német nemhivatalos adaptációig, a remek, még ma is hátborzongató Wilhelm Murnau-féle 1922-es Nosferatuig például nem is nagyon érdekelte a sápadt élőhalottat a fény.

A vámpír amúgy sokáig antagonista volt, azaz a „gonosz”-t testesítette meg, akit el kell pusztítani (legfőbb ellenfele a tudományt és racionalitást képviselő Van Helsing professzor volt) Ennek nagyjából a hatvanas években lett vége, mikor a brutális angol Hammer Stúdió-filmek (főszerepben Christopher Leevel) után elkészültek az olyan darabok, mint a Lelkek karneválja, Roman Polanski paródiája, a Vámpírok bálja vagy a Paul Morissey / Andy Warhol alkotta Vér Drakulának, melyekben a vámpír kompelxebb karakter kezdett lenni, a vámpírizmus pedig magának a lénynek is inkább átok volt, mint áldás. A korszak legerősebb filmje az 1922-es Nosferatu 1979-es, a zseniális Werner Herzog által készített remake-je volt, melyben a vérszívó nemcsak szerelmes lesz, de a kastélyába látogató Hutternek kiönti a szívét, miszerint leginkább halandó szeretne lenni, hogy megtapasztalja, milyen a mulandóság, hogy megszabaduljon a magánytól.

Aztán a nyolcvanas években ezt passzív, depis vámpírt elkezdték aktivizálni az olyan alkotásokban, mint Joel Schumacher „bűnös élvezet” giccsparádéja, az Elveszett fiúk vagy Kathryn Bigelow kultikus vámpírmozija, az Alkonytájt, melyekben halandók esnek áldozatul vérszopóknak, átváltoznak, és ugyanúgy sínylődnek a halhatatlanság terhe alatt, mint a Nosferatu antihőse. A különbség az, hogy a klasszikus hollywoodi dramaturgia szerint mégis aktív, cselekvőképes hőssé válnak a cselekmény során, minthogy az átkot ők áldássá transzformálják, s felhasználják újdonsült „szuperképességeiket” a történetbeli vámpírcsoport gonosz tagjainak likvidálására. Tulajdonképpen ezt a sémát örökíti tovább a kicsit komplexebb, drámaibb Anne Rice regényét feldolgozó Interjú a vámpírral is, és ezt a szálat veszik fel a 2000-es évek jellegzetes vámpírfilmjei, a Penge és az Underworld is, melyekben egyaránt vannak jószéndékú és önző, hataloméhes vérszívók.

A kilencvenes-kétezres években persze megjelentek olyan alkotások is, mint az Alkonyattól pirkadatig, melyekben a vámpír „megsokszorozódik” és ismét állatias szörnyeteggé válik, ám a kortárs tömegfilmben inkább a szintézis jelelmző. Avagy a vérszívó „jámbor” és „gonosz” vámpírok közt lavírozó pozitív hős, mint Pengében, a Nosferatu-mítoszt zseniálisan kiforgató A vámpír árnyékában és a vegyes fogadtatású Alkonyatban (sőt még Drakula is majdnem főhős lesz Francis Ford Coppola 1992-es feldolgozásában, melyben Coppola gyönyörűen összehozza a vámpírt és a mozit egy korai némafilmes vetítési jelenet keretében).

Személy szerint én mindig is inkább a Pengét preferáltam, ha már akció-vámpírfilmet kellett választanom, emlékszem, volt egy osztálykirándulás, amikor egymás után háromszor (igen, háromszor!) megnéztük egy nap alatt (de szar osztálykirándulás lehetett, mi?). Az első résznek volt stílusa, és bár az alkotók túltolták sokszor, nyilván a képregény hangulatát nem sikerült visszaadnia, és csak animék közül ezerszer jobb vámpírvadászos cuccot tudunk felsorakoztatni (Hellsing, D, a vámpírvadász), ám mégis élvezhető volt 1998-ban. Kb. ekkor kezdett divatba jönni a bullet time és a napszemüveg-bőrdzseki a hollywoodi fősodorban, melyhez a Mátrix és a Penge együtt járultak hozzá.

Számomra az Underworld mindig csak másodhegedűs volt, magyar helyszínek ide, Görög Zita oda, Kate Beckinsale sötét szemei amoda. Az első film nagyjából tűrhető kategória volt számomra, habár annak idején, 16 évesen még inkább figyeltem az akciókra, melyekre nem lehetett panasz az Underworldökben sem. De azért na, hiába nem volt túl kifinomult a filmes ízlésem a 2000-es évek elején, valahogy éreztem, hogy sem a Penge 2-3, sem az Underworld későbbi részei (Evolúció, A vérfarkasok lázadása, Az ébredés) nem voltak már olyan élvezhetők, mint a legelsők. Érezhetően kezdett kifáradni a vámpírmítosz efféle megközelítése, hiába hoztak be vérfarkasokat és hibrid lényeket ebbe az univerzumba is. Meg amúgy is jöttek az olyan tévésorozatok, mint a True Blood vagy a Vámpírnaplók, melyek tévészériák lévén sokkal több időt tudtak fordítani a karakterek és a világ kidolgozására, mint egy másfél-kétórás mozifilm.

Mára pedig oda jutottunk az Alkonyat-féle érzelgős megközelítés után (egyébként én magam nem vagyok nagy Alkonyat-ellendrukker, volt potenciál abban a mitológiában is, csak elszúrták), hogy az önironikus, hedonista vérszívók menőbbek a komolykodó, keményöklű, karatéjozós-ezüst pisztolygolyós magányos vadászoknál: a Jim Jarmusch-féle Halhatatlan szeretők, az új-zélandi Hétköznapi vámpírok vagy az iráni Csadoros vérszívó is üdítően hatottak.

Hogy ezek után van-e létjogosultsága egy régi vágású, 2000-es éveket idéző vámpírmozinak? Akár még lehetne is, ha képviselne bármilyen színvonalat, minőséget. Azonban az Underworld legújabb része, a Vérözön meg sem próbál többnek látszani annál, ami, egy ujjal sem nyúl sem a vámpírmítoszhoz, sem pedig a 2000-es évek CGI-effektjeihez – minden jól van úgy, ahogy megszoktuk 10 évvel ezelőtt. Legalábbis az elsőfilmes Anne Foerester és a film többi alkotója szerint.

Pedig én próbáltam pozitívan állni a trailer alapján amúgy elborzasztóan Film+-kategóriás Vérözönhöz, hiszen, ha eddig nem derült volna ki, akkor most megvallom nyíltan, rajongok a vámpírokért: az említett Nosferatu-filmek díszkoporsóban vannak meg nekem, olvastam Bram Stokert és Anne Rice-t, s játékok közül is kiváltképp élveztem a Vampire: The Masquarade – Bloodlines-t minden hibája ellenére, és a Morrowindben és az Oblivionban is kipróbáltam a vámpírlétet (nem voltak kellemesek a nappalok). De azt is leszögezem, hogy pont ezért én egy olyan sztorira vagy világra vágyok, amelyben nemcsak azért vonultatnak fel vámpírokat, mert „coolak” és „darkosak”, hanem mert valami érdekességük van ezen kívül Jarmusch filmjét lehet szapulni, de mégis tök jól megragadta a vámpírlét tragikomikumát történetnélküli történetében. Vagy legalább, ha már nem képesek magasztos gondolatok szolgálatába állítani a vérszopó-sztorit, akkor tegyék oda magukat az alkotók az akciók terén, mint a Pengében vagy az Underworld első részében.

A Vérözön azonban vagy hülyének néz minket, vagy egyáltalán nem is veszi a fáradságot arra, hogy jobb legyen egy X-kategóriás tévéfilmnél. Meséljek egyáltalán valamit a papírvékony sztoriról vagy az összecsapott, logikátlanságokkal teli, alig másfél óra alatt lezavart cselekményről? Na, jó, legyen: adott ezúttal is a vámpírok közössége és a farkasemberek (vagy ahogy itt nevezik őket: likánok) csoportja, akik nagyon utálják egymást. És persze köztük félúton lavírozik Kate Beckinsale Selene-je, aki az előző részben megölt likán-vámpír Michael Corvin szeretője és elrejtett gyermeke, a hibrid Eve miatt depizik, de erőt vesz magán, kitör a likánok fogságából, és folytatja a harcot mindkét csoport, a vámpírok és a vérfarkasok rá vadászó tagjai ellen. Természetesen az ő és gyermeke különleges vérére éhezik mindkét fél: a vámpírok oldalán a hatalomra törő domina, Semira (a gyönyörű Lara Pulver formálja meg) és a farkasembereknél a köpönyegforgató Marius (Tobias Menzies alias Lord Edmure a Trónok harcából). Miután a vámpírközösség tőrbe csalja Selene-t, társa, az előző részekből ismerős trónörökös David és annak édesapja, Thomas (Charles Dance avagy Tywin Lannister) segítségével megszökik, hogy az Északon élő, fehér hajú vámpírklán tudását felhasználva leszámoljon a gonosz farkasemberekkel és megtisztítsa, illetve megszabadítsa Semira-tól a vámpírtanácsot.

Mindez a „sztori” színtiszta felszín, és nem is kapunk mást a játékidő folyamán, csak üres, unalmas és végtelenül sablonos dialógusokat (ennyi idióta, modoros gonosz kacajjal és túljátszott gesztussal régóta nem találkoztam mozifilmben – az ócska mozicsatornákon igen), melyek alibiként szolgálnak arra, hogy ne kelljen összevágni 40-50 percnyi, megszakítás nélküli akciójelenetet.

Az akciókkal egyébként nincs baj, rendben vannak, bár a CGI-effektusok, mint írtam, nem valami áll-leejtőek. Sőt, a film nézése közben a társammal néhány jelenetnél azt beszéltük, hogy talán a kilencvenes évek végén láttunk utoljára ilyen animációt és modelleket. Ám végső soron el lehet szórakozni a kaszabolásokon. Habár a vérrel és a harci koreográfiával meglehetősen spórolósak voltak az alkotók, mert leginkább karddobálásról és lövöldözésről van szó „akciójelenetek” címszó alatt, túl sok kidolgozott párbajra ne nagyon számítsunk.

A 3D-re ne is pazaroljunk túl sok szót – nem éri meg így megtekinteni a filmet, már, ha egyáltalán van hozzá ingerenciátok. Főleg, hogy a 3D-vel ezúttal is együtt jár a silány szinkron, amit jobb elkerülni. Direkt levettem egyébként a szemüveget, és megnyugodhatunk, az Underworld: Vérözön is csak átverés, néhány „torzított” objektumot és karaktert leszámítva simán nézhető lett volna 3D-szemüveg nélkül is ez a „remekmű”.

Amúgy a színészi gárda nem is lenne annyira rossz, kvázi a True Bloodból és a Trónok harcából „leselejtezett” színészek tűnnek fel a főbb szerepekben: a Lord Edmure-t alakító Tobias Menzies formálja meg a vérfarkasok vezetőjét, s a szebb napokat látott, amúgy kétségtelenül igencsak vámpíros Charles Dance pedig David apját alakítja – egyikőjük sem tud túl sokat nyújtani, mivel Marius egy ordítozós-vicsorgós sablongonosz, míg Thomas viszonylag kevés ideig van a vásznon.

Kate Beckinsale amúgy hozza a kötelezőt, vele sincs különösebb baj, de kicsit sem izgalmas figura, legfeljebb izgató, hiszen a színésznő továbbra is mutatós. De pont azért sem tudtam izgulni érte, mert egyfelől úgyis tudjuk, hogy legyőzhetetlen (habár az alkotók megpróbálnak élni az olcsó videojátékos húzással, hogy egy balesetnek köszönhetően elveszti képességeit egy ideig), másfelől pedig még annál is kevésbé árnyaltabb figura, mint eddig volt. Az előző részekben legalább volt valamilyen drámai konfliktus Selene életében Michael miatt, hiszen kvázi az ellenségbe volt szerelmes. Most viszont nincs Michael (illetve van, de nem úgy, ahogy gondolnánk), Eve, Selene lánya is csak villanásnyi szerepet kap, így pár sablonos könnyezős momentumon kívül nem nagyon mutat „emberi” érzelmeket Selene.

Helyette a férfihősre, Davidre próbálták áthelyezni a készítők a drámát, minthogy Thomas fiaként nemcsak apjához kötődik érzelmi szálakkal, de politikai konfliktus feszül közte és Semira között. Azonban az alkotók ezt is szépen elnagyolták egyfelől azért, mert a karakter irtó gyenge, Theo James gyakorlatilag csak morcosan néz egész végig. Másfelől pedig nincs is túl sok idő azon tökölni, hogy Davidnek milyen gondolatai vannak apjáról és a vámpírokról, mert vagy a vérfarkasok jönnek, vagy Semira támad. Ennek ellenére viszont Davidet túl sokat is szerepeltetik, így kapunk egy dögunalmas gyilkológépet, aki illogikus módon jut szépen a „krémbe”, a hatalomba és a főszerepbe.

Aki meglepően szórakoztató volt számomra, az a „domina”, Semira alias Lara Pulver (a True Bloodból lehet ismerős), akinek nemcsak dekoltázsa rendkívül vérpezsdítő, de a gonoszkodó, hatalomra törő vámpírboszorkány szerep egész jól állt neki. (Akár Eva Green is játszhatta volna őt, de úgy látszik, a 300 egyelőre elég volt neki). Kár, hogy maga a karakter ugyanolyan sablonos és egydimenziós, mint a többi, ehhez pedig az amúgy tehetséges színésznő sem tud sokat hozzátenni.

S az Underworld: Vérözön mentségére legyen mondva, hogy a világ, az atmoszféra azért önmagában érdekes lenne, el tudnék képzelni pár értelmesebb vámpírsztorit ebben az univerzumban is (persze tudom, arra ott vannak a könyvek). Sőt feltűnnek potenciálisan jó cselekményszálak, melyekkel persze nem kezdenek semmit, hiszen csak elvenné a „drága időt” az akciótól. Pedig mint az előző részekben, úgy itt is érdekes a háttér, a likánok és a vámpírok egyenlőtlen kapcsolata magában hordozza a lehetőségét osztálykonfliktusok szimbolikus ábrázolására, és egy izgalmas, bizarr Rómeó és Júlia-sztorit is ki lehetett volna hozni ebből a sorozatból, hiszen nem egy példa volt már rá, hogy likán, ember vagy vámpír szeretett bele az ellenséges faj egyik tagjába. (Gondoljunk csak a Selene és Michael-románcra.)

Emellett a helyszínek is izgalmasak lennének, főleg a hegyekbe száműzött, elfszerű vámpírok közössége a Drakula-kastélyt idéző erődítményükkel. Csak hát rájuk sem jut túl sok idő, mert harcolni kell mindenáron azokkal a likánokkal, akik elvileg nem tudnának feljutni a jeges sziklákon.

Egyébként, mint említettem, az Underworld: Vérözön tele van logikai bakikkal és összecsapott dramaturgiai fordulatokkal, elvarratlan szálakkal, „túlmagyarázott semmi”-információkkal és klisés, unalmas sztorielemekkel. Hogy csak egyet emeljek ki a sok közül: Kate Beckinsale karakterét kétszer is halottnak hisszük, természetesen tök fölöslegesen. Bár állítólag a színésznő megunta, és több Underworld-filmben nem fog szerepelni, így végső soron az is mindegy, meghal-e a sztori végén vagy sem (persze kitalálható, mi lesz). De a kötelező „végső leszámolás” is meglehetősen nevetséges, túlzsúfolt, a drámainak szánt momentumoknak semmiféle hatása nincs, mivel a cselekmény csapong, több ellenfelet mozgat, mint amennyivel dramaturgiailag elbír. Így mindkét főellenfél, Semira és Marius súlytalanná válik, nincs igazi tétje a végső harcnak. A záró szekvenciát pedig úgy összecsapták, ahogy kell – csak egy másodpercre fordítottam el a fejem, hogy súgjak valamit a társamnak, de már ment is a stáblista.

Hogy kinek lehetne jó szívvel ajánlani ezt a filmet, az jó kérdés. Az Underworld: Vérözön a széria rajongóit talán becsábítja a mozikba, de ha az eddigi csapnivaló minőségű filmek nem tántorították el őket, akkor lehet, ez a minden korábbinál silányabb epizód megteszi. De tényleg, emberek, ha valaki jó vámpírsztorit szeretne, válogasson a filmtörténeti klasszikusok közül, olvasson regényeket vagy még akkor is jobban jár, ha a tengernyi javítással is eléggé instabil, de világában remek Vampire: The Masquarade – Bloodlines című szerepjátékot előveszi. Vagy leül a haverokkal játszani World of Darknesst. Mindegy, csak ne az Underworlddel próbálja meg kielégíteni vérszomját.

4/10 – harmatgyenge