Stephen, avagy Doctor Strange története egy egészen üde színfolt a Marvel szerteágazó és változatos univerzumában, éppen ezért nem meglepő, hogy a mozifilm is kiemelt figyelmet kapott a stúdiótól, erőteljes látványvilággal, technikai megoldásokkal, kifejezetten korrekt szereplőgárdával, feltörekvő rendezővel, és miegymással, ami kicsit is dobhat a megszokott összképen. Ráadásul ez egy eredettörténet, olyan, ami a jól ismert szupergonosztevőkön, a pizsamás héroszokon alapvetően mutat túl egyrészről az intellektualitás, másfelől a szupererők használata helyett a mágia hangsúlyos jelenléte miatt. Mielőtt pedig nekiállnánk a film részletezésének és értékelésének, könnyítve a kedves olvasó helyzetét, támpontként megjegyzem, hogy a Polgárháború előtt a 2008-as A sötét lovag volt az utolsó szuperhősös mozi, amit kiemelkedőnek éreztem (sőt ha a kettőt egymásnak kell ereszteni, természetesen utóbbit, Denevérember kalandját tartom jobbnak). Így már talán egyszerűbb lesz beazonosítani az alábbi kritikát is, illetve mindenki jobban a helyén tudja majd kezelni azt. 

doctor-strange-poster.jpg

Alapjában ritka egyszerű tanmesét próbálnak előadni nekünk az álomgyár alkotói, melyben a gyarló, egocentrikus főszereplő fejlődésen megy keresztül, majd feledve múltját hérosszá válik. Történetesen ugye arról van szó, hogy Stephen Strange doki, méghozzá az egyik legjobb, aki nem ismer lehetetlent, emiatt pedig rendesen el is száll az úriember. A karakter egyébiránt olyan, mintha Starkot (Vasember) kereszteznénk a zseniális House dokival, így létrehozva egy arrogáns, önző, sznob alakot, aki talán nem annyira bunkó, mint említett társai, de képes szélsőségesen reagálni, ha úgy alakul a helyzet. Aztán egy autóbaleset miatt mindent elveszít (na meg viselkedése is közrejátszik ebben), kezei teljesen tönkremennek, gyógymód pedig nincs a sérülésekre, ezért végső elkeseredésében titkos tanokhoz nyúl, oktatása során azonban szembe kell néznie az abszolút gonosszal, a bolygókat felfaló pokoli entitással.  

Ha bárki várna még valamit, ami kicsit is feldobná a sztorit, hát lehűtöm a kedélyeket. A helyzet az, hogy a Doctor Strange egy hihetetlenül egydimenziós eredettörténet, ami alapvetően a legismertebb panelekből építkezik, avagy jön a gonosz, miközben pedig néha találkozunk vele, a hős megerősödik és jellemmé válik, hogy végül győzedelmeskedjen. Manapság pedig ez már talán kevés a történet felépítésénél, pláne akkor, mikor egy érdekesebb és különlegesebb, kimondottan okos karakter kerül terítékre. Persze ott van a háttérben több kemény és ingoványos téma, terület, így például a lélek létezése is, nem utolsó sorban azon is el lehet ám gondolkodni, hogy egocentrikus világunk jó irány-e, avagy tényleg a személy számít, ahogyan azt a többség egyre inkább képzeli, foggal és körömmel kapaszkodva a saját jogaihoz, sárba tiporva közben másokét. Mégis, mialatt el-elkalandozunk a kevéske üresjáratban, a film végére nem marad más emlékünk, csak az, hogy jött a pandafestéses figura, aki morcosan nézett, mindent elpusztított volna, de Strange túljárt az eszén, ahogyan az a gyermekkori mesékben is meg lett írva.

benedict-cumberbatch-doctor-strange.jpg

Pedig ennél azért több volt a sztoriban. Mintha Benedict Cumberbatch erre a szerepre született volna, kifejezetten illik rá Strange karaktere, Tilda Swinton pedig a megszokott minőséget hozza a tanító szerepében. Chiwetel Ejiofor még felkeltené az érdeklődésünket, de nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy a későbbi Mordo Bárónak köze nincs képregényes eredetijéhez, és ez minden szempontból elmondható a harcos karakterről. Éppen így fájó a gyengéd érzelmi szálat képviselő Christine Palmer semmilyen jelenléte – Rachel McAdams többek között már az Éjszakai járatban is megmutatta, mire képes, így szomorú volt látni azt a párszor párperces valamit, ami semmiképpen nem nevezhető karakterépítésnek vagy akár -bemutatásnak. De a mélypont tényleg Mads „Hannibal” Mikkelsen, aki a black metálos arcfestést megkapva valóban baromi gonosz és sátáni, már csak hörögnie és kárognia kéne, na meg az ördögről üvöltöznie, ahhoz, hogy igazán pokolivá, sablonossá váljon. A csúnyán nézés azért megvan, ha mást nem is sikerült összehoznia.

Méghozzá amellett, hogy a rendezésért olyan ember felel, aki az Ördögűzés Emily Rose üdvéért és a Sinister esetében megmutatta azt, hogyan lehet úgy lefesteni a gonoszt, amitől még az erősebb lelkületűek is megragadják a fotel karfáját. Félreértés ne essék, egy-egy téma meglebegtetésével, egy-két sötétebb pillanattal sikerül kicsit elszakadni a rózsaszín felhővel tarkított világtól, ami a családi mozis meghatározást legitimálja, de az ilyen jeleneteket és helyzeteket rendre a kínossá váló banális dialógusok teszik tönkre. Mert nem, ha a gonosz megjelenik a képernyőn, nem kell 30 másodpercenként egy erőltetett poén, amivel egyensúlyozni lehet a történéseket, ezeknek a momentumoknak a szentségét igenis meg kéne hagyni úgy, amilyen alapjában, bár tudom, ez nehéz akkor, mikor mindenáron a besorolás és a korhatár a legfőbb szempont a moziverzum építése közben.

doctor-strange.jpg

Mindezekkel együtt azonban kellemes kikapcsolódás volt a Doctor Strange, bármennyire is fura lehet ez a leírtak tükrében – Scott Derrickson direktor rajongója a képregénynek, ez pedig időnként meglátszódik a mozis feldolgozáson. Csalódottságom egy-két kimondottan légies karakternek tudható be, na és az elfuseráltan egyszerű felépítésnek, amiért nagyon kár. Strange-ből többet is ki lehetett volna hozni, sőt klasszikust lehetett volna teremteni, ha sikerül megragadni az intellektusát, ami az egész lényéből árad, már azon a pár erkölcsi tanmesén túl, ami fellelhető a koncepcióban. Az önálló döntésekkel bíró palásttal összemelegedő hős mintha csak a képregényekből lépett volna elő, ehhez a Nolan Eredetéhez hasonló látványvilág ad hozzá rengeteget (tényleg, káprázatos a mozi képi világa, az akció pedig remekül fest a folyamatosan változó világban), plusz ezúttal a zenei aláfestést sem lehet leszólni. Még most sincsenek jelen azok a felidézhető taktusok, amik korábban a DC karaktereit részben felejthetetlenné tették, de látni az igyekezetet a soundtrack terén is – külön köszönet a csembalóért, aminek használata manapság mintha feledésbe merült volna. De úgy egyébként, a Doctor Strange kicsit útkeresgélő lett, ami egyébként nem baj. Egyszer-egyszer elgondolkozunk rajta (már ez nagy szó), látványos és szórakoztató, de még nem az a megváltás, amit sokan vártak volna a karakter megjelenésétől.

7/10 – JÓ