[Filmkritika] Legendás állatok és megfigyelésük

Ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Harry Potter-márkanév olyan nagy popkulturális ikonok közé férkőzött be az évek során, mint a Star Wars vagy a Gyűrűk Ura. Habár engem valamiért nem tudott elkapni a HP-láz, azt el kell ismernem, hogy amikor J. K. Rowling írónő kötetei végre megjelentek Magyarországon, a korombeli tizenévesek meglepő módon a buszon vagy még az iskolában is a Harry Potter-könyvekhez voltak tapadva. Míg pár évvel azelőtt ki lettem cikizve, hogy olvasok (oké, én nem fantasy-ponyvát, hanem történelmi regényeket és könyveket forgattam), a roxforti varázslóiskola története újra megszerettette az irodalmat a már akkor is filmek és videojátékok bűvkörében élő fiatalokkal.

Hogy a kamaszok és a huszonévesek miért kattantak így rá Harry Potter kalandjaira? A sztori vonzerejét nem pusztán a fantasy jelentette, a huszonegyedik század küszöbén álló tinédzserek nemzedéki közérzetét ragadta meg. A dögunalmas és szürke hétköznapokból kitörő, magánéletében nem egy nagy szám Harry sorstársaival kiválasztott lesz, és nemcsak felnőtté érnek, de életük részévé válik a mágia. Volt tehát valami ismerős a tízen-huszonéves olvasók számára a főhős fiúkban-lányokban, amely miatt könnyű volt beleélni magukat a történetbe, ugyanakkor pedig el is emelte a fiatalokat generációs konfliktusaiktól és kríziseiktől. Tehát J. K. Rowling könyve valamennyire eggyé kovácsolta a 2000-es évek ifjú nemzedékét.

A hét fő könyv és a nyolc elkészült, a rajongók egy jelentős hányada szerint meglehetősen hullámzó minőségű film mellett természetesen a Harry Potter-világában is léteznek mellékvágányok. Különösen ötletes húzás volt az írónő részéről, hogy több, a regények fiktív univerzumában elérhető (tan)könyvet is megírt, ennek eredménye lett a csak Göthe Salmander (vagy eredeti változatában: Newt Scamander) néven kiadott Legendás állatok és megfigyelésük is, amely írás már a legelső kötetben, A bölcsek kövében is feltűnik a roxforti akadémia tananyagaként.

J. K. Rowling 2001-ben alkotta meg ezt a szörnyhatározót, s ugyanolyan jó ütőkártyának bizonyult Hollywood számára, mint a Gyűrűk Ura-trilógia esetében A hobbit. Azaz a fő történetszál lezárása után, az utolsó filmet követően pár év elteltével van ürügy feleleveníteni a Harry Potter-univerzumot, jóllehet akár A hobbit, úgy a Legendás allatok is igen sok kiegészítésre szorult ahhoz, hogy tényleg nézhető filmet kreáljanak belőle. Főleg, hogy Rowling, illetve Göthe könyve még csak nem is történetmesélő mű, hanem egy fiktív rendszertan.

Ám mivel a Warner Bros. felkérésére maga az írónő vállalta a produceri és a forgatókönyvírói feladatokat, a rajongók bizakodhattak, s J. K. Rowling mellett az utolsó négy Harry Potter-film rendezője, David Yates is visszatért a stábhoz (hogy ez jó vagy rossz, az attól függ, mennyire szerettük vagy utáltuk A Főnix Rendjét vagy A Halál ereklyéit). A végeredmény felemás, sajnos a Legendás állatok is „Hobbit-szindrómában” szenved, azaz olyan alapanyagból dolgozik, amelyből csak izzadtságszagú kaland-drámát tudtak kreálni. De azért, mint Peter Jackson rétestésztajellegű előzmény-trilógiájában, úgy bizonyos szempontból jelen film alkotói is sikerrel jártak. Lássuk, miért!

J. K. Rowling sztorija szerint a Legendás állatok és megfigyelésük címében szereplő könyvet 1927-ben írta Göthe Salmander – így a film sztorija is ebbe a korszakba (pontosabban 1926-ba) repíti vissza minket. Rögtön a nyitó képsorokon megismerjük a kicsit fura és zárkózott magizoológus Göthét, amint behajózik New York City kikötőjébe. Amerikában aztán hamar elszabadulni látszik a pokol, mert rejtélyes módon dőlnek össze épületek, valami felszántja az útburkolatot, s nem, nem a városvezetés készül renoválni New Yorkot. Ráadásul a rejtőzködő mágusok helyi politikai intézménye, a MACUSA (Az Amerikai Egyesült Államok Máguskongresszusa) körül is kezd szorulni a hurok, mert egy vallási fanatikus ellenszervezet, az Új Salemi Filantróp Közösség New York különös katasztrófáinak hátterében boszorkányságot sejt, és emiatt a vészjósló nevű „Második Szálem” projektért lobbizik a vezetőknél és a lakosságnál.

Közben pedig Göthe néhány, varázstáskájában lapuló jószága is elszabadul, így élen a MACUSA elnökének jobb kezével, a rejtélyes Percival Graves-szel a Máguskongresszus azzal vádolja a kutatót, hogy ő hozta a bajt a varázslókra. Így a MACUSA egyik naiv, szintén meggyanúsított ügynökével, Tina Goldsteinnel, egy baleset folytán az eseményekbe belekeveredett lúzer muglival (illetve Amerikában No-Majnak nevezik a nem-varázsló humanoidokat), Jacob Kowalskival és Tina húgával, az erotikus kisugárzású Queenie-vel az oldalán az üldözött Goethiusnak ki kell derítenie, hogy mi és ki miatt szabadult el a mágusok és az emberek világa közti békét veszélyeztető pusztító erő.

Ismét hangsúlyozom, hogy a Legendás állatok hasonló kategória, mint A hobbit-trilógia: kapcsolódik is az eredeti sztorihoz, meg nem is. Harry Potter-film is, meg nem is. Nyilvánvaló, hogy J. K. Rowling jelenléte és az előzményfilm-jelleg miatt egyfelől rengeteg az utalás a könyvekre és a HP-filmekre (még én is felfedeztem jónéhányat, pedig enyhén szólva sem vagyok szakavatott), másfelől viszont már csak az 1926-os évszámból következően is csupán egy-két ismerős arc tűnik majd fel (ha elárulnám, kik, már hatalmasat spoilereznék – bár sajnos az imdb adatlapja amúgy is lelövi a poént). Így nem volt könnyű az alkotók feladata, hiszen az ismerős világot új, szerethető karakterekkel kellett megtöltenie.

A Legendás állatokkal kapcsolatos problémák pedig pont e kettős küldetés (a Harry Potterekéhez hasonló atmoszféra megalkotása eleddig ismeretlen szereplőkkel) mentén választhatók szét a film tagadhatatlan erényeitől. Nézzük is mindjárt utóbbiakat! Rowling és David Yates alkotása ugyanolyan varázslatos hangulatú, mint a Harry Potterek voltak. Ha a mágusok rejtőzködnek is, az ő köreikben a mágia teljesen természetes dolognak számít, és az írói fantázia ezúttal sem ismert határt a vicces vagy áll-leejtő varázslókütyük vagy trükkök tekintetében. Például Göthe táskája, amiről már a nyitó képsorokban is sejthető, hogy nem átlagos bőrönd, de később aztán még inkább meglepődünk, mi lapul az ingek-gatyák között.

Emellett nagyon izgalmas a Legendás állatok történelmi-fantasy szintézise. Szokatlan és éppen ezért remek a „viharos húszas évek” párosítása a Harry Potter-univerzummal. Gyönyörűen alakul ki egy alternatív mikrotörténelem. Minden megfeleltethető az általunk ismert amerikai 1926-nak, csak apró, de jelentős eltérések vannak. A New Yorkot olykor szétdúló varázslények mellett ilyen a már említett Salemi fanatikusok köre, akiket látva konstatálhatjuk, hogy ebben az Amerikában nem az alkoholtilalom, hanem a boszorkányság a puritánok legnagyobb problémája. (Aki nem tudná: az 1910-20-as éveket uraló szesztilalom nem pusztán a kormányzat fantazmagóriája volt, jelentős, konzervatív-vallásos társadalmi bázissal bírt, akár a Legendás állatokban a „boszorkányüldözők”.) És a mindennapi életet is sikeresen ötvözik a fantasy-világgal: a varázslók lebujaiban koboldszerű gengszterek szivaroznak, és furcsa lények énekelnek dzsesszt és blues-t.

Zseniálisan bizarr és mulattató tehát a Legendás állatok atmoszférája, amelyben csak a naiv Jacob csodálkozik rá a mágiára és a párhuzamosan létező világra, amúgy mindenki a legnagyobb természetességgel mozog benne. Végig olyan érzésem volt, mintha Robert Zemeckis klasszikusában, a Roger nyúl a pácban című filmben járnék. S ez igaz Rowlingék művének hangnemére is, hiszen a Legendás állatok olykor mesés, máskor groteszk, és tud igencsak sötét, komor is lenni. Az alkotók rendkívül jól fésülték össze ezeket az elemeket, a gonosz, a jó, és az emberi egy térben léteznek.

Magával a sztorival viszont már vannak gondok. Mint írtam, a különböző hangnemváltások és hangnemkeverések gördülékenyen működnek, ám a film nézése közben végig az volt a benyomásom, hogy a történetszálak csak nagy erőlködések árán érnek össze. Azaz a Legendás állatok kisebb-nagyobb mértékben szétesik hangulatos epizódokra, amelyek az alig-alig létező fő történetszálat és konfliktust nem viszik előre. S azt például értjük, hogy az alapkönyv egy fiktív szörnyhatározó, de még ehhez képest is kicsit sok a „szörnybefogós-rácsodálkozós” jelenet, hiszen elvileg egy jó sztoriért és jó karakterek miatt ülünk be ilyen filmekre.

Továbbá nagyon sok az expozíció, azaz a Legendás állatok bevezető része meglehetősen hosszúra nyúlt (sőt, ha rosszmájú akarok lenni, akkor az egész mű egy kétórás bemelegítés). Mire megismerjük a főszereplőket, kattanásaikat, a világ működését stb., már a bonyodalomnál kellene tartanunk, de a főgonoszról és a pusztító erőről alig tudunk valamit még 45-60 perc után is (a nettó játékidő kb. 2 óra 10 perc).

De amúgy a „fősztori” (ami, mint írtam, nem is nagyon létezik) különösen nagy kihagyott ziccernek tűnik az utolsó, összecsapott konfrontáció felől visszatekintve, mert J. K. Rowlingék sem a Salemi fanatikusoknak, sem a MACUSA-nak nem engednek elég teret, és viszonylag későn, de hirtelen iktatják ki a szervezetek közti konfliktust a cselekményből. Pedig amúgy ez a boszorkányüldöző csoport megfelelően őrültnek és befolyásosnak, veszélyesnek tűnt ahhoz, hogy egy igazán feszült háború robbanjon ki már ebben a filmben is a mágusok és az „ellendrukkerek” között.

De az alkotók koncentrálhattak volna erősebben a filmbe ténylegesen belekerült intrikára, a fanatikus Salemi vezető édesanyja által elnyomott furcsa fiú, Credence és a nagy játékos, Percival mester-tanítvány kapcsolatára. Mondjuk, ha két állatos-üldözős burleszkjelenetből kivágnak egyet, akkor jutott volna elég idő egy épkézláb, nem összecsapott, erős történet kibontására.

Ja, és még egy aránytalanság: a Legendás állatok lezárása legalább annyira túlnyújtott, mint a Gyűrűk Ura: A király visszatéré. Kötélidegek kellenek hozzá, ahogy az utolsó pár képsorban csilliószor elköszönnek egymástól a fő karakterek, ráadásul „legyen ilyen is” alapon beleerőltetnek két enervált szerelmi jelenetet a záró szekvenciákba. Pedig már kezdtem örülni, hogy ebbe a történetbe nem kell mindenáron beletuszkolni a romantikát, de sajnos az alkotók rácáfoltak erre az utolsó utáni pillanatokban. Ami amúgy még megdöbbentő is, mert olyan szereplők közt robban fel a szerelembomba, akik között amúgy nagyon nem működik a kémia.

Szóval a történettel vannak gondok, de ahogy mondani szokás, a gyengébb sztorit is elnézzük, ha a karakterek érdekesek. Sajnos e téren is akad bőven probléma a Legendás állatokkal. Itt van mindjárt az Eddie Redmayne által megformált Göthe, aki annyira jellegtelen és egydimenziós figura lett, hogy az már művészi értékkel bír. Eddie Redmayne amúgy nagyon nem rossz színész, sőt a Fekete halálban, A mindenség elméletében vagy A dán lányban megcsillogtatta tehetségét (most a Jupiter felemelkedését szolidan felejtsük el neki). S kétségtelenül jól állna Redmayne-nek ez a szerep is, ha a karakternek lenne bármilyen jelleme vagy egyénisége. De azon kívül, hogy introvertáltságán kesereg néha, és elhint pár sablonos, lazázós beszólást, tényleg csak egy CGI-algoritmusnak tűnik.

A többi „jó” sem annyira jó, bár Tinának és Queenie legalább valamilyenek, igaz, mindkettőt a hollywoodi mozik tipikus női sztereotípiáiból építették fel (Tina amolyan Bridget Jones-féle bolondos lány, míg Queenie a femme fatale-bőrbe bújt bárány). Talán a Dan Fogler által megformált testes, örökvesztes Jacob tudja belopni magát a néző szívébe, hiszen ő tényleg emberi problémákkal küzd (pékséget akar nyitni, hogy kitörjön a lélekölő gyári munkás szerepkörből, de nem megy neki), sajnálható figura. Ám végső soron azért Jacob is csupán egy archetípus, a „mackós komikus”, aki a húszas-harmincas évek burleszkjeinek sztárja lehetett volna.

A másik oldalon sem túl jó a helyzet. Colin Farrell-t tették meg az aktuális rosszfiúnak, azonban azon kívül, hogy gonosz tekintettel mered valakire vagy határozott, agresszív léptekkel tör előre, nem túl sok vizet zavar. Nyilván Voldemortot pótolni kell valakivel, de erre Percival Graves figurája nem bizonyult alkalmasnak.

Aki még érdekes lenne, az az Ezra Miller által alakított, lelkileg sérült Credence. Ezra Miller amúgy már kapcsolatba került a Harry Potterrel áttételesen, hiszen az Egy különc srác feljegyzéseiben együtt játszott Emma „Hermione” Watsonnal. És itt megmutathatta volna, hogy egy „majdnem Harry Potter”-filmben mit tud. Neki sem jutott túl nagy tér a kibontakozásra, mivel őt is sztereotípiák mentén tudták csak megjeleníteni az alkotók (leginkább a Carrie című horror címszereplőjére emlékeztet). Néhány érdekes jelenetben fel-felmerül a lehetősége annak, hogy Credence izgalmas karakterré nőjön, de sajnos amennyire fejlődése és a vele kapcsolatos fordulat viszonylag érdekfeszítő volt, a film végi jelenetei annyira összecsapottak lettek. Mindenesetre azért mindenképp megérte Credence-t mutogatni, hogy a rajongók megborzongjanak, mikor Percival Gravestől egy talizmánt kap, ami a Harry Potter-univerzum egyik főgonoszának nevéhez fűződik.

Szóval a Legendás állatok és megfigyelésük nem rossz film, a Harry Potter-rajongóknak biztosan okoz kellemes perceket, s a szériát nem nagyon ismerők számára is szolgálhat minőségi kikapcsolódásként bő két órára. Főleg, hogy a Legendás állatok látványos, a 3D-t viszonylag sikerült kihasználnia, de a CGI-jal spórolhattak volna. Azonban azt el kell ismerni, hogy J. K. Rowling és David Yates fantasy-je tele van kihagyott ziccerekkel, és végig azon gondolkodtam, hogy miként lehetne ezt korrigálni, vagy egyáltalán folytatni az amúgy tökéletesen lezárt történetet. Mert a folytatás lehetőségéről lehet hallani (sőt elvileg úgy volt, hogy két részre bontják a sztorit), de amúgy meg ugyanaz a helyzet, mint a klasszikus 1977-es, Egy új reménynek elkeresztelt Star Wars-filmmel, hogy akár ezzel vége is lehetne a dolognak. Ennek nem örülnénk, már csak azért sem, mert a Legendás állatok egy jó hosszúra nyúlt bevezetőnek tűnik, amely önmagában nem biztos, hogy kiállja majd az idő próbáját, ám egy esetleges második részben vagy trilógiában talán a sztorival kapcsolatos elszalasztott lehetőségeket is kiaknázzák az alkotók. Kár lenne ezért az izgalmas, alternatív 1920-as évekért, így csak remélhetjük, hogy J. K. Rowling nem fáradt még bele a Harry Potter-őrületbe.

7/10

Chocho másvéleménye

Tenebrával együtt láttam a filmet, és míg ő nem Harry Potter rajongó, addig én az vagyok, szóval a fenti, meglehetősen távolságtartó kritika után egy kicsit személyesebb, "rajongóibb" véleményt is közölnék. A Legendás állatok szórakoztató blockbuster, el lehet nézni egy unalmas hétvégén, és hála a folyamatosan pofánkba tolt CGI-csodalényeknek, még a kicsik sem fognak unatkozni rajta. A sztori hullámzó, akadnak jobb és rosszabb részei, de a szereplők hozzák a "potteres" jellegzetességeket, szóval akinek a könyvek bejöttek, nem fog panaszkodni miattuk. Ugyanakkor nagyon bosszantónak találom, hogy a cselekménynek nincs tétje, a befejezés nagyjából értelmetlenné teszi a moziban töltött több mint két órát. Emiatt már akkor aggódtam, amikor kijött az első nagyobb trailer, és lám, igazam lett, a Potter-világ szabályai betettek magának Rowlingnak is, még az időleges áthágásokkal sem képes kitörni belőlük (pedig ezekből akad pár, gondolok itt például a reparo varázsige elképesztő erejére). Nem szeretnék spoilerezni, aki rajongó, sejti, mire célzok. Így csak egy jótanácsot adok: úgy menjetek be a filmre, hogy egy színes-szagos-potteres két órát töltötök majd el egy olyan kalanddal, aminek az ég világon semmi értelme, leszámítva egyetlen egy dolgot -- azt, amire a többi érkező négy (!!!) előzményfilmet húzza fel a Warner. Ha ez nem zavar benneteket, akkor élvezni fogjátok a Legendás állatok megfigyelését.