A Hitman-játékok annak idején több szempontból is üdítően hatottak a harmadik személyű akciójátékok masszájában, hiszen egyfelől nem is akciózni kellett bennük, hanem taktikázni, lopakodni (voltak pályák, amelyeket egyetlen lövés, de még vérontás nélkül is végig lehetett játszani). Másfelől pedig főhősük, a 47-es ügynök bár érzelemmentes gyilkosnak lett nevelve, de részről részre mégis felébredt benne valami emberi. A legszemélyesebb második részben még morális fejtegetésekbe is belekezdett a kopasz, hideg profi, és az őt „vendégül látó” pap iránt felpattant benne az atyai szeretet szikrája.
Azért emlegetem a Hitmant, mert Gavin O’Connor A könyvelő című thriller-drámája is egy hasonlóan zárkózott, látszólag emócióktól mentes, hűvös profit követ, Chris Wolffot, akit Ben „Géza” Affleck formál meg rendkívül hitelesen. Csak éppen Ben Affleck karaktere nem (teljes mértékben) kitenyésztett gyilkológép, hanem gyerekkorától súlyos, gyakori mentális betegségben (autizmus) szenved, amely meggátolja, vagy legalábbis nehézzé teszi az egészséges emberi kapcsolatok kialakítását a férfi számára.
Az autizmusról persze tudni kell A könyvelő befogadása szempontjából, hogy olykor elszenvedője hasznára is válhat. Ugyanis vannak, akik – főleg törődés nélkül, mint a filmben is elhangzik – megmaradnak egy fejletlen kisgyerek szintjén idősebb korukban is, ám vannak olyanok – mint Chris Wolff, a főhős –, akiknek zárkózottsága kivételes képességekkel, fixációkkal párosul (a zeneszerző Mozart vagy az író Lewis Carroll állítólag mindketten ebben a mentális betegségben szenvedtek). Azaz képesek bonyolult matematikai számításokat vagy komplikált feladatokat megoldani, esetleg valamilyen művészeti ágban válnak kiemelkedővé. Ezeknél az embereknél mintegy „szupererőként” működik az autizmus, és bár szociális kapcsolataik érzelemmentességük, ingerszegény kommunikációjuk miatt általában sivárak, de szakmai életükben kiemelkedő teljesítményt érhetnek el.
Ezt a betegséget fordítja saját javára Ben Affleck hőse, és amíg a felszínen a könyvelők dögunalmas papírmunkáját végzi, a színfalak mögött veszélyes gengszterekkel, terroristákkal és vezetőkkel üzletel, pénzmosást végez, amelyet börtönben töltött évei alatt sajátított el egy hírhedt maffiózótól.
Kár, hogy erre idővel a Pénzügyminisztérium is felfigyel. Az egyik ügynök, Raymond King (J. K. Simmons) beszervez egy feltörekvő, profi fiatal kollégát, Marybeth Medinát (Cynthia Addai-Robbnson), akinek egy hónapot ad, hogy kézre kerítse az elfogott bűnözőkkel egy képen szereplő „könyvelőt”. Közben egy másik csapat is a nyomába ered a címszereplőnek, miután egy nagyvállalat vezetője elhalálozik, kinek kérésére Chris Wolff elkezdte felfejteni a könyvelésekből kiolvasható vállalati sikkasztásokat. Vagyis a klasszikus thrillerforma lép működésbe (A szökevény, Jason Bourne), és Chrisnek el kell tüntetnie a nyomokat, ugyanakkor rá kell akadnia a megbízóra, aki nem szeretné, ha kiderülne a sikkasztás a vállalatnál, és Chris életére tör.
Persze mindezt Gavin O’Connor a Warrioréhoz hasonló alapszituációval dobja fel, másfelől pedig azért nem válik A könyvelő konvencionális thrillerré, mert szinte végig a szokatlan főhősre, Chris Wolffra koncentrál. Vagyis olyan, mintha O’Connor vette volna a Harrison Ford-féle A szökevény klasszikus „menekülő ember” cselekményét, és összegyúrta volna Ron Howard Egy csodálatos elme című 2001-es Russel Crowe-pszichodrámájával, valamint saját sportdrámájával, a Warriorral.
S persze Ben Affleck miatt akarva-akaratlan is beugrik Bruce Wayne sztorija, aki azért nyilván másfajta démonokkal küzd, mint Chris Wolff, de abban nagyon hasonlít a két hérosz, hogy lelki problémájukból kovácsolnak maguknak hasznot egy kiváló kiképző segítségével. A film roppant érdekes részei Chris visszaemlékezései. Ezekben az autista profi „eredettörténete” tárul fel (ezért is járt a fejemben végig a Batman: Kezdődik!), amelynek során megismerjük, hogyan jutott el a totálisan bezárkózott kisgyerek a gengszterek és terroristák pénze közelébe. Gavin O’Connor ezekben a részekben remekül elkerüli a kliséket, még akkor is, ha lesz itt bully-zás és a nyolcvanas évek akciófilmjeiből ismerős távol-keleti harcművészeti kiképzőjelenet.
S ez igaz amúgy a film egészére: fel-feltűnnek sematikusnak látszó epizódok, de O’Connor mindig egy kicsit csavar a dolgokon. Chris múltjában például fontos szerepet játszik az édesapa karaktere. Ám ő nem az a jóságos, joviális figura, mint Patrcik Wayne a Batman-univerzumból, hanem pont ellenkezőleg: egy igazi kiállhatatlan, bár fiát nagyon szerető katonatiszt, aki mondhatni maga is bír autisztikus vonásokkal, hiszen feleségét elüldözi, és kizárólag a hivatásának él. De fiainak rendkívül jó kiképzője lesz (igen, amúgy Chrisnek van egy Braxton nevű testvére, akihez A könyvelő egyik legsokkolóbb fordulata kapcsolódik), még ha igen sajátos módon képzeli is el a pszichoterápia fogalmát. Például Chriséket egy harcművész mesterrel vereti laposra, hogy megtanuljanak felállni és küzdeni a végsőkig (no, mi is volt a Warrior, Gavin O’Connor előző küzdősportfilmjének a témája és magyar címe?). Ugyanis a „kedves” apuka önjelölt pszichoterapeuta, és szerinte nem az ingerektől kell védeni az autista fiút, hanem pont, hogy ingerekkel kell bombázni őt a gyógyulás érdekében. Ha nem is teljes mértékben, de terve működik.
Az egyik legkatartikusabb jelenet a film második felében látható, amelyről simán az olyan emlékezetes, epikus tömegfilmes momentumok ugranak be, mint a Kill Bill Pai Mei-féle kiképzése, a Batman: Kezdődik! tréning- és vizsgajelenete, illetve az X-Men: Az elsők „Magneto felemeli a tengeralattjárót” akciója. A könyvelő említett képsorain a szigorú apa nem kel fiai védelmére, miután az iskola tipikus rosszarcai megverték Christ, hanem felveszi a fiúkat autójával, és megvárja velük a bullyzókat, hogy nekik küldje fiait. Ez így leírva persze lehet, nem olyan ütős, de vizuálisan és a fafej, de keménytökű apa szigorú monológjával hátborzongatóan zseniális és inspiráló. Nem akarok Oravecz Nóra babérjaira törni, de az élet tényleg pont ilyen: ha levernek, nem szabad összehúzni magad, és elfogadni az áldozati pozíciót, hanem bele kell vágni az öklünket az ellenségeinkbe, avagy talpra kell állni, és meg kell mutatni, hogy nem győzhetnek le minket olyan könnyen. Ez pedig bár nyers, de kiváltképp fontos taktika a mai magyar valóságban.
Vagyis az apafigura remek, összetett szimbólum A könyvelőben Chris fejlődését tekintve. Mert ismét hangsúlyozni kell, hogy ez a sztori valójából nem egy klasszikus thriller, a műfaj csak álca. Ez a sztori az autizmus kérdésköréről szól, és ugyanazt mutatja be, mint a Warrior a ketrecharcosok karrierjében: kemény küzdelmek árán el lehet jutni a csúcsra – hogy persze a csúcson, vérprofiként időben meg tudjunk állni. Szóval az apa nem jó ember, nem mintaapa, nagyon is sok mindent elcsesz, akár a Warrior Nick Nolte által megformált karaktere, de Chris az ellene és miatta folytatott küzdelemben válik élet-halál urává. Mint Gavin O’Connor sportdrámájában, úgy itt is ellentmondásos a viszony apa és fiú között, viszont a sztori itt is arról szól, hogy a lelki konfliktust, illetve a pszichés defektust, mint különleges képességet, tudást miként lehet az ember javára fordítani, miként lehet elkerülni az élethosszig tartó kórházat és katatóniát. A Warrior mellett tehát az Egy csodálatos elme is a szellemi elődje Gavin O’Connor művének.
S amúgy Chris Wolff karaktere is nagyon érdekes és nagyon szerethető. Hogy őszinte legyek, eddig sokszor láttam a moziban A könyvelő előzetesét, és igencsak szkeptikus voltam a filmmel kapcsolatban. Gondoltam magamban, mekkora baromság ez, hogy egy autista könyvelő távcsöves puskával szaladgál, és a vitán felül borzalmasan klisés trailer alapján egy újabb Jason Bourne-rókabőrre számítottam. Azonban, ahogy a sztori halad előre, Gavin O’Connor úgy győz meg róla, hogy nyugi van, ez is legalább olyan jó lesz, mint a Warrior.
Chris pedig nagyon érdekes, egyáltalán nem Bourne-os karakter. O’Connor nem akarja tisztára mosni a nevét, nem akarja szépíteni, hogy ki ő. Nem kapunk rá egyértelmű magyarázatot, miért cimborál gengszterekkel vagy terroristákkal. Azaz nincs moralizálás: Chris egy szuperbűnöző, nem titkos ügynök. Emlékezzünk rá: attól, hogy apja hatására fel tudott állni a betegségéből, Ben Affleck karaktere még autista maradt. Azaz érzelmileg zárkózott, és egy fiatal naiva, Dana (Anna Kendrick) megérkezéséig tényleg nem érdekli más, csak a munkája és a matek. Ebben kiváló, és ezt eladja jó és rossz embereknek és célok szolgálatába egyaránt. A történet bonyodalmát elindító nagyvállalatnál sem azért kerül bajba, mert fontoskodni akar, hanem mert megszállottja a munkájának, a számoknak, és be akarja fejezni a számolást, amit elkezdett. Avagy nem a „rossz” felülkerekedése, hanem egyszerűen a matekfeladat megoldatlansága okoz Chris számára olyan frusztrációt, hogy bepörög, és puskát ragad.
Ráadásul az autista zseninek magánéletében, a négy fal között vannak bizarr szokásai és szenvedélyei. Nem, Chris nem csupán képregény- és műgyűjtő (szintén Affleck Bruce Wayne-jéhez köthető poén, hogy Batman-füzetek lapulnak fiókjában), hanem esténként 21:40-től 22:00-ig stroboszkóp vibrálására és hörgős metalra masszírozza a lábát egy bottal. Hogy mi van?! Igen, vele kell azonosulnunk.
Tehát Chris nem tipikus jófiú, nem is a szerencsétlen amnéziás, jó útra térő gyilkológép típusfigurája ő. A cselekmény során szinte rezdülésszerű a változása, a rendező szerencsére nem él ilyen klisékkel sem. Szerelmi szál persze van, de leheletnyi, nem tolakodó, és nem az történik ezen az érzelmi síkon sem, amit várunk.
Ja, de amúgy A könyvelő persze thriller is – úgy mellesleg. Természetesen e téren sem lehet panasz Gavin O’Connor művére. A rendező a thrillert és a drámát kéz a kézben futtatja mesterien, és bár van egy-két feleslegesebbnek tűnő szál, de összességében A könyvelő végig egyszerre feszült, katartikus és inspiratív alkotás. Igaz, a fő konfliktus ismét a „csúf, gonosz nagyvállalatok” mesterkedéséből fakad, és előkerül a mostanában filmekben igen gyakran előkerülő Amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) is. Az egyik titkos, háttérben álló csalóról sejtjük, hogy kicsoda, de ahogy a Batman: Kezdődik!-ben is meglepett, hogy ki mozgatja a szálakat valójából, úgy Gavin O’Connor is pofán ver minket az utolsó jelenetben.
Apropó utolsó jelenet: A könyvelő ennek környékén bukfencezik azért egyet-kettőt. Egyfelől a nagy pénzügyminisztérium nyomozás szinte lezáratlan marad, és túl egyszerű a sztori megoldása is. Kicsit olyan érzésem volt A könyvelő nagy leszámolása után, mintha Gavin O’Connor összecsapta volna a sztorit a végére vagy blöffölt volna, hogy az emberek megnézzék az „igazi filmet”, ami valójából egy autista drámája. Erről tanúskodik az is, hogy az „igazi gonosz”-t a másodperc tört része alatt sikerül kiiktatni, mintegy mellékesen.
Na, meg van néhány logikátlanság is. Például az egész pénzügyi-nyomozós szál bűzlik, mivel J. K. Simmons karaktere olyan információkra kíváncsi, amelyek egyfelől érthetetlen módon kerülték el eddig a szervezet figyelmét (na nehogy már nekem azt próbálják beadni, hogy a profi Raymond majd pont egy könyvelőt nem tud lekapcsolni), másfelől pedig a főnök később felfedi, hogy valójából többet tud, mint fiatal kolléganője, akit belekényszerített a nyomozásba.
Ezenkívül problémás még Chris és testvére, Brax kapcsolata, amelyet később a thrillerszálba is belekever Gavin O’Connor. Nehéz eldöntenem, hogy szerettem vagy összecsapottnak éreztem-e inkább viszonyukat. A Warrior testvérpárosának drámájához viszonyítva mindenképp sekélyesebb az itteni családon belüli konfliktus, ugyanakkor pedig az ehhez kötődő fordulat első nézésre működött, sőt ütős volt.
Még szerencse, hogy amúgy a Chris Wolff-dráma rendben van, és egy ilyen fickótól simán el tudunk képzelni hirtelen, morális értelemben jónak nem éppen nevezhető cselekedeteket. Emellett pedig a záró képsorok megfelelő módon „mindfuck”-ra sikerültek, ha kicsit hatásvadásznak is tűnik az a pár csavar a végén.
Ja, és a színészek. Nos, egytől-egyig ismerős, remekül teljesítő arcokkal találkozhatunk a főbb szerepekben. Ben Affleck szerencsére úgy nemesedett a korral, mint a jó bor, vagy mint Leonardo Di Caprio, Brad Pitt és Colin Farrell, az egykoron „nyálgép”-nek kikiáltott, mára azért művészileg is elismert színészek. Reméljük, saját rendezésű Batmanjével is így fog bánni, mint amilyen hitelesen megformálta Chris karakterét.
Rajta kívül J. K. Simmons és társa, Cynthia Addai-Robinson is jól teljesítenek. S itt van a Walking Deadből ismerős Shane-t alakító Jon Bernthal is, aki viszont kicsit túltolja az amúgy elég klisésre sikerült bérgyilkos-figurát. Ez valószínűleg nem a színész hibája, hanem az alkotóé, aki sablonos rosszfiúként ábrázolta a karaktert. Akinek nevét amúgy szándékosan nem írom le, mivel a végső csavarban ennek fontos szerepe lesz, és az utolsó jelenetek egyikében szerencsére a karakter is változik. Kár, hogy addig meglehetősen tipikus gonosz volt.
Egyébként az akció minősége is kiemelkedő. Viszonylag kevés az összecsapás Gavin O’Connor művében, de ha beindul a pofon- és ólomzápor, akkor a Bourne-filmeket megszégyenítő csonttörő mutatványokban lesz részünk.
Az érdekes dráma és a húsbavágó akciórendezés mellett pedig természetesen az óvatos, ízléses humort sem nélkülözi A könyvelő. Persze a viráglelkűek tuti felháborodnak az autizmussal kapcsolatos poénokon, de Gavin O’Connor amúgy ezeket nem viszi túlzásba, és nem gúnyolja ki vele a betegeket – nem rajtuk, hanem velük nevet és nevettet. S a humor forrásai általában az autizmus pozitív hozományai, azaz Chris jelleméből és profizmusából fakadnak a poénok. Avagy mivel az autista főhős belső, érzelmi világa nem túl színes, így a gyilkolás nem jelent számára túl nagy lelki traumát, és olykor úgy iktatja ki a rosszarcokat, mintha legalábbis a reggeli kávéját inná vagy cipőjét kötné be: faarccal, gondolkodás nélkül. Tehát Chris nemcsak okos, de kiváló „hitman” is.
Ne is szaporítsuk tovább a szót: A könyvelőt bátran ajánlom mindenkinek, aki nemcsak egy izgalmas thrillerre, hanem ezzel mesterien összedolgozott karakterdrámára is vágyik. Gavin O’Connor sztorija, a remek színészek és az amúgy piszkosul jól kivitelezett akciójelenetek garantálják az intelligens, minőségi szórakozást. Azt hiszem, A könyvelő hosszú idő után egy olyan kortárs film, amit néhány problémája ellenére szívesen nézek majd újra később is.
8/10 – melegen ajánlott
