[Filmkritika] Virsliparti

Amikor Chocho és Dzséjt megtorpedóztak engem a Virsliparti című, legújabb Seth Rogen-vígjáték (például az Itt a vége vagy a 22 Jump Street köthetők a komikushoz) sajtóvetítésének időpontjával, őszintén szólva elszörnyedtem már a plakát láttán is, amelyen egy női idomokkal ellátott CGI-hot dog kifli és egy virslifiú ölelkeznek. Na jó, gondoltam, nézzük meg az előzetesét. Ezt látva még inkább leizzadtam, mert abban „kiváló” magyar szinkronnal becsomagolt virslik udvarolnak a másik polcon álló, vaginaformájú buciknak, természetesen alpári szexuális poénok kíséretében.

Viszont mégis megfogott ebben a jelenetben valami: akkora baromságnak tűnt ez így, mozgásban, hogy az agyam azonnal katapultálni akart a koponyámból. „Miért ne?” alapon elmentem a „bulira”, és magamba toltam a Seth Rogen főszakács által megálmodott, Conrad Vernon és Greg Tiernan közreműködésével elkészített, agykárosító hot dogot. És láss csodát, a trailer csak ízelítő volt abból a nyilvánvalóan kicsit idegesítően bugyuta és ízléstelen őrültségből, amiben valójából van egy kis rendszer és jó nagy adag szórakoztató jelenet is. Avagy kivételesen pozitívan csalódtam, habár azért a Virslipartit remek filmnek távolról sem nevezném.

Nem tudom, mennyien láttátok vagy legalábbis ismeritek a magyar Manieggs című animációs paródiát, Miklósy Zoltán és Herkó Attila két éve bemutatott tojásos akciófilmjét. Nos, aki hallott a nyolcvanas évek akcióklasszikusait tojáskalanddá gyúró vígjátékról, az hasonló mókára számíthat a Virsliparti esetében is, csak kicsit azért pörgősebb formában, magasabb színvonalon (már, ha az ízléstelen poénokkal dolgozó komédiák között van ilyen). Seth Rogenék Virslipartija ugyanúgy felnőtteknek szóló animációs film, mint a Manieggs volt, szóval irgum-burgum, a 18 év alattiak most szépen „lapozzanak tovább” (nehogy, csak viccelek!).

Komolyra fordítva a szót: a Virsliparti jórészt egy hatalmas áruházban játszódik, és direkt egy nagyon ismerős sztorit mesél el, amely egyaránt megidézi a Mátrixot, az Avatart vagy a Majmok bolygóját. A főszerepben természetesen egy virslit és egy bucit láthatunk, név szerint Franket és Brendát. Mint a hipermarket minden terméke, ők is arra vágynak, hogy az „istenek” (avagy mi, vásárlók) egy napon leemeljék őket a polcról, hazacipeljék, és amolyan kis házi kedvencként majd boldogan éljenek gazdájukkal az örökkévalóságig. Frankért és barátaiért hamarosan el is jön a „megváltó” egy unott háziasszony képében, ám a virslik és bucik boldogságába a kitaszított Mézes Mustár rondít bele, akit egy Tüzesvíz nevű romlatlan, örökéletű alkohol felvilágosított arról, hogy bizony az istenek nem babusgatni, hanem megenni viszik haza az élelmiszereket. Frank és a többiek persze nem hisznek neki, de nincs is sok idejük töprengeni, mert a mustár öngyilkosságot követ el, a kosár kiborul, és egy narcisztikus intimzuhany (igen, jól olvastátok) is elszabadul, aki „férfiasságának” megsérülése miatt természetesen az öngyilkos mustár segítségére siető, a balesetet okozó Franket vádolja. A célok így világosak, mint egy akció-kalandfilmben: Franknek és kedvesének vissza kell jutniuk a polcra, illetve meg kell tudniuk az igazságot a külvilágról, miközben a magát gyümölcslével és tequilával teleszívó Intimzuhany a nyomukban van, hogy felzabálja őket bosszúból.

No, velem vagytok még? Tehát a Virsliparti sztorija arról szól, hogy egy virslit, egy bucit, valamint a csapathoz később csatlakozó örmény lavasht, afro-amerikai sütit és mexikói tacót üldöz egy intimzuhany. Agyhalál. És bizony az az intimzuhany be fog kerülni a cselekmény során egy nagyon intim helyre, Seth Rogen nem hagyja ki ezt a ziccert. South Park? Family Guy? Na, jó, talán a Family Guyon nem tesz túl a Virsliparti, de bizony a virsli és a buci már eleve félreérthetetlenül nemiszerv formájúra lettek rajzolva, illetve végső soron az a karakterek legfőbb motivációja, hogy behatoljanak valamilyen (test)üregbe. Hiszen az élelmiszerek a torkon csúsznak le, az intimzuhany pedig… nos, kitaláljátok, mire való.

Tehát a Virsliparti nem kertel, a legkendőzetlenebb módon tolja arcunkba a nemiséget és a szexualitást, viszont érdekes módon mégsem válik azért annyira alpárian direktté. Seth Rogen megmarad a metaforikus ábrázolásnál, és bár lesznek direkt utalások a nemi aktusokra, az alkotók nagyrészt elkerülik a közvetlen obszcenitást. Ettől függetlenül persze lájtosnak semmiképp sem nevezném a Virslipartit, de ha manapság még léteznek ilyenek, akkor ez az animációs film minden tabut felrúg. Akár a South Park vagy a Family Guy, Seth Rogen és a Vernon-Tiernan páros műve is szabadszájú és bizonyos tekintetben politikailag inkorrekt.

Jómagam egyébként magyar szinkronos verziót láttam, így sajnos nem az eredeti színészek (Seth Rogen, James Franco, Edward Norton, Salma Hayek, David Krumholtz, Jonah Hill) marhaságait hallhattam, hanem a magyar verzió szokásos módon szlengesen túltolt és káromkodásoktól roskadozó mondatait. Ami engem már az első perctől idegesíteni kezdett, de később szerencsére megszoktam, és nem volt annyira zavaró. De azt tanácsolom, hogy azért ha tehetitek, inkább feliratos változatot nézzetek.

Azonban nemcsak primer szinten lehet befogadni a Virslipartit. Sőt, ha csak egy szimpla, bugyuta vígjáték lenne, nem biztos, hogy szórakoztatónak neveztem volna. A Virsliparti rengeteg ötlettől duzzad, és persze jó néhány filmes, zenés és egyéb kulturális utalást elrejtettek benne az alkotók. Még szegény Stephen Hawking is kap egy nagy tockost: a történetben feltűnő, okoskodó, megszáradt, tolókocsis, gégemikrofonnal kommunikáló rágógumit egyértelműen az elismert tudósról mintázták. De nem hagyták ki a készítők a húsos témából adódó ziccert sem, mivel feltűnik Meat Loaf (illetve a legendás rocker élelmiszerverziója), és elénekli egyik leghíresebb dalát („I’d do anything for love”). Így szerencsére a Manieggs tojásparádéjához hasonlón Seth Rogenék hot-dogja is majd szétreped a nosztalgikus tölteléktől.

Emellett el kell ismerni, hogy a Virsliparti cselekménye, alapötlete is nagyon kreatív, az alkotók remekül kihasználják az áruházi közeget és a termékeket az akció-vígjátékba kódolt társadalomkritika megfogalmazásához. A hipermarket tulajdonképpen felfogható világunk, vagy szűkebb értelemben az Egyesült Államok modelljeként. Hiszen egy bevásárlóközpontban megtalálhatunk mindenféle élelmiszert és fogyasztási cikket, s vannak itt nemzeti különlegességek is: kínai kaja, mexikói finomságok, görög és török specialitások. Mustár, ketchup, alkoholok, WC papír és intim dolgok egy nagy térben sorakoznak egymás mellett. Ám itt mindenkinek egy a „nemzetisége” a sokféleség ellenére, mindet az a közös identitás köti össze, hogy emberi fogyasztásra állították elő őket. Létezésük egyetlen értelme az, amit eltitkolnak előlük az áruházban, hogy vagy az emberi emésztőrendszeren menjenek keresztül, vagy az embert szolgálva előbb-utóbb eldobják őket, és ugyanúgy az emésztőgödörben, a szennyvíztárolóban végezzék.

Hogy a fogyasztói kapitalizmusnak is ez a lényege nagyban, azt talán nem is kell ecsetelni különösebben, minthogy mindannyian „élelmiszerek” vagyunk, akiket a gazdasági-politikai rendszer ideológiája azzal áltat, hogy a becsületes és kemény munkát arányosan bérekkel jutalmazzák, melyek révén az emberek jólétben és boldogságban élhetnek. A valóságban azonban a rendszer mint fogyasztó a kisfogyasztókat saját testének korlátlan és mértéktelen felduzzasztására használja, a kevesek luxuskörülményeinek a sokaság nyomora és mindennapi robotja lesz a záloga. Az élő-gondolkodó élelmiszerektől annyira nincs is távol a munkaerőpiac napjainkban nem is annyira metaforikus fogalma.

S amúgy a Virslipartiban az emberek egyáltalán nem szimpatikus figurák. Az áruház életunt, bunkó személyzete Magyarországon is ismerős lehet sokunk számára, a vásárolók pedig leginkább agyatlan, ügyeskedő, komikus karakterek, akiknek egyetlen célja a fogyasztás és vásárlás. És még azt is szégyellik néha, mint az intimzuhanyt választó nő. Egyetlen pozitívabb emberi figura egy drogos junkie, és ezzel talán mindent el is mondtam arról, hogy Seth Rogen és társai mit gondolnak az amerikaiakról, a fogyasztókról. Avagy a South Parkhoz és a Family Guyhoz hasonló, közérthető, nyers társadalomkritika a Virsliparti, amely így alantas komédiából lassan viszonylag okos szatírává vedlik át.

Azt persze amúgy nem mondanám, hogy a film nem politikailag korrekt. Abban az értelemben nem az, hogy szabadszájú és a társadalom arcába vágja, hogy az emberek egyetlen tevékenységre (fogyasztásra) redukált, egydimenziós lények, és egyáltalán nem tisztelik azokat az árucikkeket, amelyek a polcokon vannak. Mert bár az alkotói túlzás, hogy az áruk „érző lények”, ám a Virslipartinak annyi igazságtartalma van, hogy a fogyasztó a túlfogyasztás korszakában nem az alapszükségleteit elégíti ki, hanem luxuskalóriákat visz be szervezetébe, túlköltekezik. Sokunk ezt bizonyára meg is tapasztalta, ha máshol nem, hát a Steam Holiday Sale-eken, amelyek alkalmával rengeteg felesleges, de olcsó játékra csesszük el pénzünket. (Tegye fel a kezét, aki az összes Steames játékát végigjátszotta!)

Ám, mint írtam, amúgy megőrzi politikai korrektségét a Virsliparti, mert a fogyasztói társadalom kritikája mellett az elfogadásról, a multikulturalizmus ünnepléséről is szól. Azaz kötelezően feltűnnek benne olyan társadalmi csoportok, etnikumok, melyeknek a hollywoodi / fősodorbeli tömegfilmekben szinte parancsra fel kell tűnnie. A nemzeti jellegű ételeken keresztül a mexikóiak, amerikaiak, arabok és afro-amerikaiak ellentéte pattan ki a filmben, lesznek itt gonosz nácik is természetesen, és a homoszexuális kapcsolatok is helyet kapnak a Virsliparti cselekményében. Mindez szép és jó, és szerencsére Seth Rogenék azért sokszor didaktikus dialógusok nélkül, perverz poénokkal forgatják ki a „píszí” kliséket is.

Szóval horribile dictu, a Virsliparti egy meglepően szórakoztató, sőt kategóriájához képest összetett, intelligens film, amely bár sablonos kalandfilmes sztorit ad el nekünk, de azt szabadszájúan, sokszor persze túl alpári módon teszi. Aki nem bírja az állandó káromkodást, az altesti és szexuálisan túlfűtött poénokat (sőt a cselekmény vége felé az obszcenitást), az valószínűleg úgy vonul ki a moziból zavartan, mint a sajtóvetítésen az egyik idős úr. Aki viszont türelmes, az nosztalgikus poénokkal, kulturális referenciákkal találkozik majd, felfejtheti az öncélúnak tűnő polgárpukkasztás mögött a társadalomkritikát. Sőt a kiszámítható kalandfilmes klisék ellenére az utolsó jelenet tartogat egy olyan csavart, ami miatt erősen elgondolkodtam a 7-es pontszámon, mivel annyira frappánsra és agyerőszakolóan fifikásra sikerült. (Talán, ha nem magyarul kell néznem, meg is adom azt a fránya 7-est.) Ezzel a húzással még egy csipetnyi horrort is sikerült becsempészni ebbe a kommersz, de ízletes hot dogba, és azt hiszem, a Virsliparti megtekintése után egy darabig ti is félve haraptok majd bele bármilyen ételbe.

6.5/10 – egynek jó