A képregényesként is ismert Mike Carey sokadik regénye nem véletlenül vált közkedveltté, sőt az sem meglepő, hogy a The Girl with All the Gifts, avagy a Kiéhezettek két év eltelte után már a mozivásznon köszön vissza. Mivel pedig a Colm McCarthy rendezésében elkészült filmalkotás forgatókönyvéért is a szerző felel, mialatt a színészgárda a karakterszínészek és feltörekvő titánok mellett igazi legendákkal is bír, semmi okunk nem volt a kételkedésre és gyanakvásra. Persze mantrázhatnánk a megszokottakat, miszerint regényként minden jobb, ami részben igaz is, ám a Kiéhezettek mozgóképként is megállja a helyét drámai történetével, horrorisztikus és apokaliptikus stílusával, ami főként a zombifilmekből eredeztethető.
A történet egy jól védett bázison indul, ahol bár az első húsz percben még nem tudja a néző, mi folyik a háttérben, azért az gyanakodásra ad okot, hogy mindenhol katonák vannak, akik nagyon óvatosan bánnak a külön cellákban elhelyezett gyermekekkel. Közöttük kap kiemelt szerepet Melanie, a rendkívül okos kislány, aki fejből sorolja az óvintézkedéseket, szabályzati előírásokat, miközben nagy figyelmet fordít a tanulmányokra, valamint a kis csapatnak rendszeresen mesélő Helen Justineau-ra. Persze hamar kiderül, mi a gond a lurkókkal – az emberi bőr kipárolgásait megérezve csattogó fogú, agresszív vadállatokká válnak, akiknek egyetlen cél lebeg a szemük előtt: megenni az élő áldozatot. A Földön ugyanis egy, a testnedvekkel fertőző gombafajta szinte teljesen kipusztította az emberiséget, így a hadsereg különböző támaszpontokon húzta meg magát, miközben az orvosok az ellenszer előállításán dolgoznak.
Persze beüt a ménkű, mind mindig, a kis létszámban lévő túlélők pedig útra kelnek, hogy átjussanak egy másik bázisra. Melanie és Justineau kapcsolata így még jobban elmélyül, miközben a hideg és gyakorlatias Park őrmesternek is el kell fogadnia, hogy „egy olyan izé, korcs” is a csapat részévé válik. Plusz nem elhanyagolható a doktornő, Caroline jelenléte sem, aki meg a gombaölő vakcinán dolgozna, ha engednék, ehhez ugyanis laboratórium, na meg egy értékelhető alany, ebben az esetben Melanie szükséges. Így alakul ki a furcsa helyzet, hogy az eltérő vérmérsékletű és célok által mozgatott tagokból álló brigád London felé veszi az irányt, ahol sok problémával kell megküzdeniük, miközben meg kell tanulniuk megbízni egymásban, hiszen mindenfelé kiéhezettek kószálnak – a fertőzés miatt emberhúsra éhes, zombiszerű teremtmények.
Azon meg sem lepődünk, hogy az Egyesült Királyságból érkezik megint egy olyan zombifilm, ami lényegében nem is az, csak megvalósítása miatt illik be szinte hibátlanul a műfajba – Danny Boyle ugye ezt már 2002-ben összehozta a 28 nappal később képében. A recept pedig itt is kiválóan működik, mondom ezt úgy, hogy egy hete volt szerencsém látni a koreai Train to Busant (Busanhaeng) a miskolci Jameson Cinefesten, ami köröket vert a közelmúlt hollywoodi próbálkozásaira. A vonatos zombi-apokalipszis után alapvetően magasak voltak az elvárásaim, ám a Kiéhezettek szerencsére nemcsak elérte az így elhelyezett minőségi mércét, hanem felül is múlta azt drámai és okos felépítésével.
Tegyük hozzá: Mike Carey sztorija kicsit vesz innen is és onnan is. A kezdés erősen Romero munkásságát eleveníti fel (Holtak napja), majd jön némi 28 nappal később és The Last of Us, hogy egy kis Mad Max után a Testrablók inváziója is becsatlakozzon az illusztris eredetbrigádba. Mégis végig egyedi tud maradni a lassan adagolt információknak és a remek színészeknek hála. Kiemelten kell kezelni Sennia Nanuát, aki úgy parádézik a kislány bőrében, mintha egész életében blockbusterek főszerepét kapta volna, holott egyáltalán nincs így, tulajdonképpen Melanie képében ez a bemutatkozása a nagyvásznon. Helen szerepében Gemma Arterton tündököl (Byzantium és A titánok harca), Park őrmesterként az Edgar Wright filmjeiből ismert Paddy Considine remekel (Világvége és Vaskabátok), miközben a doktornőt Glenn Close alakítja.
Persze nem minden a színészi gárda, sőt a film sem mindenben hű (legalábbis száz százalékosan) a regényhez, összességében nézve mégis egy messze kiemelkedő moziról beszélhetünk. A hangulata és képi világa abszolút rendben van, a kezdőnek is mondható Cristobal Tapia de Veer rendkívül egyedi és hangsúlyos zenét komponált a Kiéhezettek alá, a történet pedig tényleg van annyira erős, hogy már önmagában elvigye a hátán az egész produkciót. Mivel pedig minden a helyén van, minden stimmel, egyik összetevőnek sem kell felesleges terheket átvállalnia a másiktól, mindez azt eredményezi, hogy a teljes mozi tökéletesen működik és elgondolkodtatóvá válik a végére, hibákat pedig leginkább akkor találunk benne, ha mindenképpen azok keresését tesszük elsődleges célunkká a szórakozás helyett. Meglepően érett és kiforrott film ez, nyugodtan ajánlható.
9/10 – Kiváló
