Noha most sem nevezném magam egy kifejezetten ügyes játékosnak (sőt), a legelső PC-m megvételekor, tehát úgy 2004 környékén még halvány fogalmam sem volt arról, mi fán terem a skill. A rengeteg elfogyasztott (nem úgy!) PC Guru magazinnak köszönhetően azonban tudtam, hogy ez a nekem való hobbi, így aztán igyekeztem apait-anyait beleadni a fejlődésbe. Az értékelhető teljesítményig vezető út viszont annak ellenére is tele volt bukkanóval, hogy olyan alkotások segítségével próbáltam meg elsajátítani a „mesterséget” a barátoknál, ismerősöknél, mint a DOOM, a Tomb Raider, a Quake és a Heroes of Might and Magic 3. Mivel az említett évben még nem számított teljesen idejemúltnak a masinámban duruzsoló (bár az esetek többségében inkább süvítő) GeForce4 MX 440, lehetőségem volt arra, hogy modernebb címekkel pallérozzam a reflexeimet és az ügyességemet, a tanulási folyamat során pedig számos olyan pályával (vagy pályaszakasszal) és küldetéssel találkoztam, melyek teljesítése mai szemmel nézve már egyáltalán nem tűnik nehéznek, akkoriban viszont leértékelt Ethan Huntként szenvedtem a teljesítésük során. A The Gamer nevezetű portál hívta fel a figyelmet arra, hogy néhány nappal ezelőtt kialakult egy eszmecsere a világ legidegesítőbb pályáival kapcsolatban, ennek apropóján pedig úgy gondoltam, megosztom veletek az első, immár saját PC-men tett szárnypróbálgatásaimat. Íme tehát egy kis ízelítő a személyes videójátékos „poklomból”.
A kép forrása: IGN
The Library (Halo: Combat Evolved)
Akkoriban még fogalmam sem volt arról, hogy a Halo: Combat Evolved meghatározó szerepet játszott az FPS műfaj fejlődésében (pláne konzolon), annak mindenesetre örültem, hogy sikerült eljutnom a stáblistáig, hiszen kezdő FPS imádóként bizony meggyűlt a bajom néhány szekvenciával – különös tekintettel az időre menő epilógusra. A hírhedt The Library nevezetű terep ugyanakkor nem a frusztráló nehézségével vagy a teljesíthetetlennek tűnő kihívásaival okozott maradandó traumákat, hanem azzal, hogy azzal, hogy az egyhangúsága már-már egészségkárósító hatással bírt. Nem elég ugyanis, hogy a kelleténél sokkal (úgy értem SOKKAL) hosszabbra sikeredett ez a terep, az összes rész teljesen ugyanúgy nézett ki, így egy idő után már fogalmam sem volt arról, merre van arccal előre. A The Library lényegében az iskolapéldájává vált annak, hogyan NE készítsen valaki pályát egy videójátékban, amit szerencsére a Bungie is megtanult, mivel Master Chief későbbi kalandjaiban már nyoma sincs az ilyen jellegű fércmunkának.
Hell (DOOM 3)
A DOOM 2 volt az a program, amit végtelenül sokat nyüstöltünk a legjobb haveromnál, szóval érthető, miért vártam tűkön ülve a világmegváltóként beharangozott folytatás megjelenését, amiről a magazin hasábjain is rengeteget olvastam anno. A DOOM 3 telepítése és indítása után azonban hamar legörbült a szám széle, kiderült ugyanis, hogy a fent említett videókártya és a 256 MB RAM párosa édeskevés az id Software technológiai mérföldkőjének a futtatásához, ám akkoriban még nem igazán zavartak a 15-20 felé konvergáló képkockák, így diavetítés ide vagy oda, belevetettem magam a marsi pokoljárásba. Apropó pokol: már a tényleges alvilágot megelőző Delta Labs Level 4 dupla dinamitja, avagy a zsebkendőnyi területen az életemre törő Hell Knightok is sok fejfájást okoztak (ugye említettem, hogy nagyon szaggatott a játék?), a bicskám viszont csak az azt követő helyszínbe törött bele igazán. Az még csak hagyján, hogy a pokolban már a két kezem is elég volt az fps számolgatásához, de arra is sokáig tartott rájönnöm, miként tegyem hidegre a Soul Cube-ot őrző főellenfelet (Guardian of Hell) – anno ’76-ban ugyebár luxuscikknek számított az internet, a telefonos segítség pedig csak a Legyen Ön is milliomosban működött. A legutóbbi, Xbox Series X-en történt újrázás során persze már úgy szaladtam végig a rúnákkal borított köveken (meg úgy az egész programon), mint kés a vajon, ám két évtizeddel ezelőtt szinte szó szerint vért izzadtam minden egyes megtett méterért.
Dam (Far Cry)
Mostanra bizonyára rájöttetek, hogy 2004 környékén az FPS-ek birodalmában töltöttem a legtöbb szabadidőmet (ez mondjuk most sincs másként), amihez nagyban hozzájárult a nemrégiben leépítésen átesett Crytek debütáló produkciója, a türkizkék égbolttal és buja dzsungelekkel hívogató Far Cry. Több olyan terep is található a techdemónak indult lövöldében, amely alaposan próbára tette a türelmemet és az idegrendszeremet, ám egyik sem okozott akkora mentális összeomlást (költői túlzásunkat olvasták), mint a 19. misszió, a Dam, ami eleve úgy kezdődik, hogy egy szál M4-gyel és 10 darab lőszerrel dobnak minket a szörnyek gyűrűjébe. Egy idő után már nem is számoltam, hányszor haltam meg azért, mert az elterelésként használt kő helyett inkább az életerőcsíkomra haraptak rá a monstrumok, de igazából a felszerelkezés után sem éreztem sokkal könnyebbnek a pályát, az azt követő fináléról már nem is beszélve, ami szintén gond nélkül felkerülhetett volna erre a listára.
Pilot School (GTA: San Andreas)
Ezúttal csalok egy picit, hiszen nem egy hagyományos értelemben vett fejezetről, hanem egy komplett küldetéssorozatról van szó, ám semmiképp sem akartam kihagyni az egyébként minden téren fantasztikus GTA: San Andreas repülőiskoláját, ami olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy érthetetlen, miért nincsenek még ősz hajszálaim. A Rockstar Games 2004-ben megjelent klasszikusa eleve nem szűkölködik az instant agyvérzést okozó missziókban (ne feledjük: itt még nem volt visszatöltés egy-egy elbukott fejezet után) a repülés elsajátításához köthető feladatok azonban még így is egy teljesen más szintet képviselnek – természetesen nem a jó értelemben. Emlékszem, az összes létező csalást bevetettem annak értekében, hogy átküzdjem magam ezeken a tutorialokon, a siker pedig legalább akkora elégedettséggel töltött el, mint egy-egy combosabb boss legyőzése valamelyik soulslike-ban.
Blighttown (Dark Souls)
És ha már szóba került az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő műfaj, zárjuk a cikket egy valamivel frissebb alkotással. A Dark Soulsszal való ismerkedésem eleve nem volt zökkenőmentes, hiszen amellett, hogy PC-n vágtam neki az utazásnak (aki szintén beleesett ebbe a hibába, az tudja, miért fontos ezt kiemelni), teljesen abban a hitben voltam, hogy egy hagyományos szerepjátékkal állok szemben – látatlanban egy Gothic- vagy The Elder Scrolls-szerű élményt vártam. Már az Asylum Demonnal való első találkozáskor tudatosult bennem, hogy óriásit tévedtem, Undead Burg szebb napokat is látott falai között járva pedig valósággal levakartam a hajamat a fejemről, miközben azon gondolkoztam, mi a fenét is kell ebben a játékban csinálni. Már épp kezdtem volna belerázódni a dolgokba, ám ekkor megérkeztem Blighttownba, és kezdetét vette a valódi tortúra. Nem elég, hogy menten sírhatnékom támadt a sebesség láttán, a pálya felépítése is maga volt a rémálom definíciója, a FromSoftware poklának utolsó bugyrában pedig ott várt a tűzről pattant menyecske, az arachnofóbiásokat az őrületbe kergető Quelaag, hogy napokig tartó gyötrelmet okozzon. Nem mondom, Anor Londo is elég sokszor elérte, hogy megkíséreljem a roncstelepre küldeni az egeremet és a billentyűzetemet (ha netán elfelejtettem volna említeni: nem kontrollerrel toltam az opuszt), de máig Blighttown az első dolog, ami eszembe jut a Dark Souls hallatán, szóval mindenképp ezt akartam kiemelni a rengeteg idegőrlő helyszín közül.
Ezzel pedig a végére is értem a rögtönzött kis múltidézésnek, amit persze rengeteg más játékkal ki tudnék még egészíteni – pláne akkor, ha rendeltetésszerűen funkcionálna a memóriám. És nektek mely pályák adták fel a leckét annyira, hogy majdnem orvosi segítségre szorultatok, mire sikerült őket teljesíteni?
A borítóképek forrása: Epic Games, Doom Master Wadazine
