Neked mi jut eszedbe, ha valaki azt mondja, nyolcvanas évek? Attól függ persze, mikor születtél. Én pont az évtized közepén, így csak az utóhatását fogtam fel. Számomra ez az évtized pont azért kedves, amiért gyűlölni is lehet: túl sok. A hollywoodi filmek a végsőkig pörgetik cselekményüket, legyen szó akciófilmekről, horrorokról, sci-fikről vagy musicalekről. Aztán ott vannak a legendás metal bandák, a heavy metal nagyjai, és persze a glam metal, a hair metal, a maga giccsességével, kifestett, metorszexuális, bőrdzsekis, bedobott hajú férfiakkal, és persze a tüskés dzsekis kemény csajokkal, a metal queenekkel (Doro, Wendy O Williams, valaki?). De a punk is nagy volt ekkor még, az „új hullám” keretében virágkorát élte, és valódi lázadást jelentett a társadalmi normák és a fogyasztói kapitalizmus ellen. Különös jelentősége volt a brit irányzatnak (Sex Pistols, Joy Division) a konzervatív Thatcher-érában, mikor a neokonzervatív szociálpolitika és neoliberális gazdaságpolitika melléfogásai miatt újfent az elit gazdagodott, akik pedig eddig szívtak, még jobban megszívták.
A nyolcvanas évek tehát káosz, düh, póz, csillogás, ordítás, erő és érzékiség bizarr egyvelege, mely engem olyan csodálattal tölt el, hogy még az általam amúgy nem túlzottan preferált pop- és hip-hop zene nyolcvanas változatát is szívesen meghallgatom. És nagyon szívesen hallgattam a kicsit Bon Jovisan vagy Van Halenesen túlcsordult rockszámait a Sing Street című ír zenés nosztalgiafilmnek is, mellyel John Carney nemcsak az 1980-as évek közepének írországi vággyal teli, de jövőkép nélküli fiataljainak állít emléket, hanem – mint a stáblista után is megvallja – „minden testvérnek”, azaz a mai ifjúság hasonló cipőben járó tagjainak is ajánlja művét. S bár nem mentes a sablonoktól és suta hibáktól, de összességében én is merem ajánlani nektek a Sing Streetet.
A Sing Street történetének alapjául szolgáló valós történelmi korszak, az 1980-as évek hasonlóan sötét periódusa volt az ír történelemnek, mint a 2000-2010-es évek Magyarország számára. A hetvenes évek végi energiaválságot nagyon megsínylette a független Írország, így a munkalehetőségek hiánya, az alacsony bérek és a fiatalság perspektívátlansága arra késztetett sokakat, hogy lelépjenek Londonba, illetve Nagy-Britanniába. A bajt tetézi, hogy a 15 éves, még épp, hogy csak öntudatra ébredő Conor szüleinek házassága válságban van (nem is meglepő egy olyan férj mellett, akit a Trónok harcából ismerős Aidan Gillen, azaz a sunyi Baelish Littlefinger megformálója alakít), ezért két másik testvérével próbál összetartani. Anyagi gondjaik miatt pedig Conor új iskolába kerül, amin meg is látszik az „olcsóság”, mivel katolikus iskola ellenére a Syng Street (igen, ez a suli neve) maga a pokol. Szegény Conort be is találja egy bullyzó rögtön az első napon, és az igazgató, egy szadista pap is ott szívatja a szerencsétlen kis nerdnek kinéző Conort, ahol csak tudja. Azonban a külső nem minden, Conorban nagyon is sok rejlik, s ezt ki is hozza belőle természetesen egy lány, Raphina. Aki miatt pár hasonló, potenciális lúzer társával egy rockbandát alapít Conor, hogy elnyerje a szeretett nő szívét. Amiért persze a Londonba vágyó Raphina érzelmeivel és a barátzóna rémével is meg kell küzdenie.
Ha valami sokakat elijeszthet a Sing Streettől, az a műfaji besorolása. Igen, azzal fogtok találkozni a film promóciójában, kritikáiban, hogy ez egy musical. Ami, ha ismerjük a műfajt, elrettentő lehet, hiszen nem szeretjük általában azokat a sztorikat, melyek alapvetően izgalmasak lennének, de kötelezően megszakítják a cselekményt 3-4-5 perces zenés-táncos jelenetek.
Ez azonban John Carney művében nagyon nem így van! A Sing Street a zenét indokoltan használja, és nem művi musicalbetétekkel fáraszt minket. A zene itt valóban az érzelmek kifejezése végett van benne a sztoriban, mely végig főszerepet játszik. Azért persze azt sem írnám, hogy a Sing Streetben a zene csak aláfestő szerepet tölt be. Inkább úgy fogalmaznék, hogy tökéletes az audio-vizuális szimbiózis Carney nosztalgiafilmjében.
Remek klipeket láthatunk ugyanis a cselekmény során, melyek részint a lúzer banda vicces felvételeiből állnak össze, részint pedig Conor alias Cosmo (ez lesz később a srác művészneve) vágyképei terebélyesednek videoklippé. Ami jutalom a rock, illetve a punk-rock kedvelői számára, minthogy pár ismert, a nyolcvanas évek emblémájává vált előadó mellett (Duran Duran, Motörhead, Genesis) eredeti, a kort imitáló, nem ritkán John Carney által írt szerzemények hangzanak el a sztoriban, melyek valami irtózatosan jó hangulatot teremtenek. Kiemelkedik a meglehetősen jól sikerült „Riddle of the Model” című szám, mely a banda első, ügyetlenségekkel teli, de Conor lecsúszott rocker bátyja, Brendan szerint is végre ütős alkotása. Így e téren a Sing Street legalább olyan kiváló és magába szippantó, mint a dzsessznek szobrot állító zseniális Whiplash.
Hogy maga a sztori milyen? Azzal van 1-2 kisebb-nagyobb gond. Aki látott már nosztalgiafilmeket – Megáll az idő, Süvölvényévek, Csinibaba, Jampecok stb. –, az tudja, mire számíthat. Főleg, ha találkozott tipikus nyolcvanas évekbeli tinédzserfilmekkel, mint John Hughes örökzöld klasszikusai (Tizenhat szál gyertya, Nulladik óra) vagy a Vissza a jövőbe első része, amire egyébként a Sing Street rengeteg utalást tesz, sőt kulcsfontosságú fordulatait is Robert Zemeckis legendás sci-fijére építi fel (nagyon frappáns például a cselekmény lezárása ilyen szempontból). Így sokaknak nem okoz meglepetést, hogy mi lesz a végkifejlet, illetve milyen buktatókon kell átesnie Conornak, illetve Conor és a wannabe Raphine kapcsolatának. Én például már akkor tudtam, mi lesz ebből az egészből, mikor Conor először meglátta a nevelőotthon előtt a punknak öltözött, eleddig senkivel sem beszélő lányt.
S jóllehet, persze egy erősen nosztalgikus, inkább a korhangulatot, mint magát a kor valóságát megragadó, a zenei és videoklipes mítoszokat ironikusan újraértelmező alkotásról van szó, azért mégis meglehetősen irreális, hogy Conor ilyen radikális jellemfejlődésen megy keresztül. Persze vannak csodák, s bevallom, én magam is egy kis visszahúzódó gyík voltam 15 évesen, nagyjából csak 18 éves koromra bontakoztam ki. Ez a fejlődés Conornál túl gyors tekintve, hogy honnan indul és hová jut el milyen rövid időn belül. Oké, a filmek erről szólnak, hogy 1,5-2 órában valaki megváltozik valamilyen szempontból, de még ezen a nosztalgiával felépített világon belül is elképesztő az ugrás, nemcsak Conor jellemét, hanem a banda többi lúzer tagját tekintve is. Úgy látszik, a zene csodákra képes – vagy csak az alkotók voltak túl buzgók.
Szerencsére a Sing Street nem veszi túl komolyan magát, csupán annyira, amennyire egy szerelmi történetnek lennie kell. John Carney remek érzékkel gúnyolja ki a romantikus vígjátékok, az iskolafilmek és a nosztalgiafilmek kliséit. Az egyik ilyen jelenet például, mikor a bully először próbál szórakozni Conorral, és fenyegeti veréssel a kamaszfőhőst, ám az egyszerűen faképnél hagyja, amire a kopasz, neonáciszerű buta tök nem tud mit reagálni. S ez jellemző a Conor és Raphine közti kapcsolatra is: tengernyi, teljesen nyálasnak tűnő momentumot fordít át Carney kreatívan vicces, sőt szatirikus gegbe.
Nagy kár, hogy ezt a kiváló egyensúlyt az amerikai vígjátékokhoz hasonlóan rúgja fel a Sing Street a cselekmény utolsó harmadára. Vagyis ahogy egyre komolyabbá válik Conor és Raphine kapcsolata, úgy komolyodik el túlságosan is a Sing Street. Így a frappáns hangnemkeverésből a konvencionális és kiszámítható románc marad meg, mely annyira nem magas színvonalú, ha lefejtjük róla a humort.
Ettől függetlenül összességében a Sing Street egy újabb Whiplash. Igaz, annyira nem nagy szám, mint Damien Chazelle műve volt, minthogy néha-néha elég csöpögős, a színészek sem olyan kiválóak, mint Miles Teller és J. K. Simmons voltak, de a hangulat elsőrangú, a koridézés szintúgy, és a komédia / melodráma felszíne mögött azért komoly drámákat is találhatunk még a mellékszereplők életútjában is. Például Brendan, Conor bátyja igazi tragikus hős, aki felett eljárt már az idő, mivel kicsapták az egyetemről és zenei karrierje is zsákutcába futott. Ezért irigységgel vegyes testvéri szeretettel fordul a kibontakozó Conor felé. Persze nem kell félni, nem lesz itt szappanoperás testvéri rivalizálás, John Carney finoman érzékelteti Brendan melankóliáját, aki egyébként egy egész társadalom lelki állapotának tökéletes leképzése.
Így, ha valaki pesszimista magyarként valami igen erős löketre vágyik, mely kilendíti a sötét jelen válságos állapotából, az mindenképpen tekintse meg a Sing Streetet, mert sutaságai ellenére inspiráló, pozitív töltetű útravaló.
Majdnem remek – 8.5/10
