[Filmkritika] Inferno

Játékosként elég rutinosak vagyunk már az összeesküvés-elméletek megfejtésében és ősi relikviák felderítésében, hiszen biztosan mind próbáltuk a Tomb Raider vagy az Uncharted valamelyik epizódját. De Ron Howard legújabb filmjének helyszínei és témája ismerősek lesznek az Assassin’s Creed második részét kedvelőknek vagy a Dante’s Inferno játékosainak is. Ugyanis a Dan Brown 2013-as regényéből készült Infernóban Robert Langdon professzornak a híres költő, Dante Alighieri Isteni színjátékának Pokol című fejezete és Sandro Botticelli Dante elbeszélő költeménye alapján festett képe, A Pokol térképe segítségével kell megállítania a földi pokol bekövetkeztét.

Gondolom, sokan emlékeztek még a botrányokat és tüntetéseket generáló A Da Vinci-kódra, a Robert Langdon-sorozat második könyvére (az első az Angyalok és démonok volt, melyet később vittek filmre) és az első Ron Howard-filmre, melyről nekem is igen intenzív emlékeim vannak. Annak idején, mikor a regény a film miatt betört Magyarországra is, zsenge korú egyetemistaként nemcsak esztétikai elemzés végett lestem a huszonéves lánykákat a metrón, hanem mert Dan Brown vaskos könyvét szorították keblüknek. Ha nem is volt akkora tömeghisztéria Brown munkája, mint a Harry Potter, de tekintélyes rajongótábornak örvendett, melyet a 10 éve bemutatott filmadaptáció megpróbált kihasználni több-kevesebb sikerrel.

Jómagam a filmeket láttam csak, a tartalomleírások alapján – ezer bocs a rajongóktól – nem volt túl sok kedvem túlárazott összeesküvés-elméleteket olvasni. Mindenesetre a Ron Howard-féle filmre úgy gondolok vissza, hogy… igazából sehogy. Különösebb bajom nem volt A Da Vinci-kóddal, Tom Hankst bírtam, és a történelmi vonatkozású thrillereket sem vetem meg, de a templomosokkal kapcsolatos konteókat kitéve-betéve ismertem (az Assassin’s Creedeknek is a remek játékmenet és hangulat miatt nézem csak el az elcsépelt alapsztorit), és azért voltak problémáim a fordulatokkal, meghökkentő csavarokkal túlterhelt cselekménnyel is. Egyszer azért nézhető volt. Miként az Angyalok és démonok is, mely árnyalatnyival érdekfeszítőbb volt számomra, viszont elődjéhez hasonlóan kiszámítható volt.

Nincs ez sajnos másképp az Infernóval sem, mely bizonyos tekintetben jobb, más téren viszont rosszabb felmenőinél, mivel Olaszország, a Reneszánsz és Dante érdekes alapanyagok, ám a sztori ezúttal is túlgondolt, túlcsavart, túlbonyolított, melybe olykor még maguk a készítők is belegabalyodnak.

Az Inferno akár a „Bourne-pokol” címet is kaphatta volna, mivel kísértetiesen úgy kezdődik, mint egy Jason Borune- vagy James Bond-film. Üldözés, flash forward, majd egy amnéziás főhős. Igen, Robert Langdon prof. ezúttal részleges emlékezetkieséssel ébred egy firenzei kórházi ágyon, jókora sebbel a fején, infúzióra kötve, 160-as pulzussal. De ez még semmi, mivel az igazán nagy probléma, hogy utolsó emléke szerint ő egy egyetemi padon ült. Szerencsére van egy nagyon kedves és az ifjú Felicity Jones-nak köszönhetően igencsak szemrevaló ápolónő, Dr. Sienna Brooks, aki megpróbálja elmagyarázni Langdonnak, mi is a helyzet. Illetve próbálná, mivel egy fapofa, terminátorszerű olasz egyenruhás nő fegyverrel támad a kórházi személyzetre, és feltehetőleg Langdonért jött. Sienna segít neki megszökni, miközben a professzor durva látomásokkal küzd, melyben a Pokol lényei rombolják porig Firenzét. Ugyanez fog hamarosan megtörténni, ha a fanatikus szónok-terrorista, Bertrand Zobrist terve sikerül, és szabadjára enged egy vírust, mely Zobrist szerint megoldaná a túlnépesedés problémáját.

Ebben a WHO és egy rejtélyes, az Assassin’s Creed bérgyilkosaira emlékeztető szervezet, a Zobristot kezdetben támogató Konzorcium emberei is igencsak biztosak, akik szerint csak Robert Langdon képes megtalálni és megakadályozni a vírus elszabadulását egy rejtjelezett, Dante Pokol-vízióját ábrázoló térkép segítségével, mely a professzornál és Siennánál van. Megindul tehát a hajtóvadászat és a versenyfutás: a WHO és az Konzorcium üldözik Langdonékat, Langdon és társa pedig nyomoznak a vírus után Firenzében, Velencében és Isztambulban. Közben pedig kiderül, hogy senki és semmi sem az, aminek látszik, főleg hogy Langdon emlékezete is kezd vissza-visszatérni.

Az Infernón nagyon érződik, hogy regényadaptáció, mert szinte roskadozik a történetszálaktól, karakterektől, titkoktól és titkos szervezetektől. Persze Dan Brown, illetve Ron Howard misztikus thrillerjei eddig is a csavaros, összetett cselekményükről voltak híresek, ám mint mindig, úgy most is rezeg a léc, mivel szó szerint végigvágtatunk a főszereplőkkel Olaszországon és Dél-Európán, hacsak közben meg nem botlunk egy logikai buktatóban.

Kérdés, hogy jó-e nekünk ez a folyamatos vágtatás, és hogy mi van emögött valójából. Nem palástoltam soha, hogy számomra a Christopher Nolan-féle Batmanek közül is a kevésbé túlpörgetett, letisztultabb, a címszereplőre koncentráló első rész, a Batman: Kezdődik! a kedvencem, és bár bírom a Sötét Lovagokat is, de ezek már roskadoznak a szálaktól és karakterektől, mely néha-néha már az épkézláb, követhető történet és karakterdrámák rovására megy.

Az Infernóban sem nyugszik a cselekmény pillanatra sem, nincs lélegzetvételnyi időnk, így képtelenség kettőnél több dimenziót adni a hősöknek. Ami egy 3-400 oldalas regényben lehet, működőképes, az a moziban nem mindig (vagy csak 3-4 órás játékidővel – lásd a Gyűrűk Ura példáját). Egy regényben a leírások lehetnek fárasztóak, de jut is idő a karakterek gondolatainak, jellemének kibontására – mert a sztori lehet akármilyen csavaros, ha nincs egy karizmatikus, érdekes hős, akivel elindulhat a néző, hamar érdektelenné válik az egész hajcihő. A filmekben csak a kép konkrétsága marad, és egy regényadaptáció óhatatlanul akciószekvenciák láncolatává alakulhat, ha vászonra viszik. Ezért szokás azt mondani filmes berkekben, hogy a rövidebb, kevésbé komplex sztorikat (inkább novellákat, drámákat, semmint regényeket) érdemes adaptálni, mivel a kevés szál és karakter jobban passzol a vizuális történetmeséléshez, mint egy terjengős, sok szereplőt mozgató regény (bár a Hobbit esetében láthattuk, hogy egy rövid mesét is el lehet nyújtani háromórás részeket tartalmazó filmtrilógiává). Oliver Stone forgatókönyvíró-rendező állítása a legtalálóbb, miszerint nyolcnál több központi hőssel játékfilmben nem érdemes dolgozni.

Emellett a fordulatokat tekintve az Inferno alkotói ismét átestek a ló túlsó oldalára, és azok csak halmozódnak és halmozódnak. Ebből ered az is, hogy az cselekmény vágtat, a vágás extrém gyors, a kamera nem nyugszik még a pár másodperces beállításoknál sem, nincs idő a tökölésre. Komolyan mondom, olyan érzésem volt, mintha egy maratoni futáson lennék, s Tom Hanks és társai fognák a kezemet, hogy „gyerünk, gyerünk, meg tudod csinálni!”. Rendesen elfáradtam a film nézése közben, és azt hittem, legalább 3 órás alkotást láttam – jóllehet, a játékidő csupán kétórás.

Így Ron Howard és társai megszegik azt a tanácsot, melyet a forgatókönyvírók adni szoktak: a „csökkenő hozadék” elvét tartsuk szem előtt. Azaz minél több fordulat tolul egymásra, a néző annál inkább elfárad, szinte megfullad a hatásvadász csavarok tengerében, és egy idő után a sztori érdektelenné válik számára. A sajtóvetítésen pedig nemcsak én éreztem így, kritikustársaim mozgolódásából arra következtetek, hogy egy idő után ők is megadták magukat az Infernónak.

Pedig amúgy az egész nem bonyolult, csak túl van bonyolítva, már-már komikus módon sok benne a pálfordulás. Ugyanis az Inferno rendkívüli módon kiszámítható. Az okoskodó, már-már betegesen rendmániás Siennával kezdettől nincs valami rendben, és a WHO fejeséről, a Langdonhoz korábban gyengéd érzelmi szálakkal kötődő Elizabeth Sinskey-vel kapcsolatban is sejthető, hogy mik a valódi szándékai a proffal.

Emellett pedig az Inferno roppantul buta logikátlanságokkal van tele az első képkockától kezdve. A nyitójelenetben a főgonosz, a hatalmas elmének tartott Bertrand Zobrist üldözői elől egy toronyba menekül; a Langdont a kórházban megtámadó egyenruhás nő sem az okosság megtestesülése, pedig rég elkaphatta volna a férfit, ha nem vét triviális hibákat; az egyik WHO ügynök hirtelen a főhősökre akad, pedig addig végig jelentős lépéshátrányban voltak stb. De Sienna és a titkos társaság, a Konzorcium fejese, Harry Sims is feleslegesen bonyolít túl dolgokat. Az összeesküvés pedig, amibe ezúttal Robert Langdon professzorunk belecsöppen, annyira gagyi, hogy a fejemet fogtam, mikor kiderült, mire ment ki a játék.

Langdonnal együtt tehát össze akarnak zavarni minket, nézőket is, azonban ez nem válik a cselekmény javára. Ahogy az sem, hogy a profnak vannak bizonyos látomásai a sztori elején, melyek hatalmas, véres csatát és apokaliptikus pusztítást ábrázolnak. Ezeket természetesen CGI-jal oldották meg – ami tovább ront a film színvonalán. Ugyanis mind ezeken, mind az olasz városok egyes számítógéppel „feljavított”, módosított részein nagyon látszik, hogy effektekkel valósították meg a díszleteket vagy a fényelést.

Továbbá maga a CGI néha annyira rossz minőségű volt, hogy a kilencvenes évek fantasy tévésorozatai (Lois és Clark, Herkules, Xéna, Conan) jutottak eszembe. Például az egyik jelenetben Langdon egy társát látja, amint egy kígyó megmarja, s a hüllő eszméletlenül művi; az egyik Reneszánsz épületből a vízióban kirobbanó vértenger is rendkívül irreális műanyaghatású, szinte látszanak a folyadékot kirajzoló pixelek. Stanley Kubrick Ragyogása 1980-as film, de a hasonló, valóban félelmetes és sokkoló vérözönös látomás Kubricknál mérföldekkel körözi le a Ron Howard 2016-os Infernójában látható verziót.

Persze amúgy az igazi Velence és Firenze csodálatosak, és Assassin’s Creedes élményeim miatt elég sok épületre ráismertem, illetve magamban felkiáltottam, hogy „jé, hát én ezt is megmásztam Ezióval!”.

S azt is el kell ismerni, hogy bár Tom Hanks már eléggé korosodik, nem is erőltetik annyira, hogy akciózzon (helyette a Konzorcium vezetőjét alakító Irrfan Khan végzi a „piszkos munkát” remek, csuklóból előhúzható tőrével), ám továbbra is jól áll neki Robert Langdon szerepe. És azért az utolsó, nagy, de a korábbi jelenetekhez hasonlóan túltolt leszámolásba Langdon is bekapcsolódik.

Amúgy az akciójelenetekkel sincs baj, és nem is olyan nagy gond, hogy ezúttal nem a furfangos, nagytudású főhős a mindenes, Langdon figuráját már így is túlságosan Jason Bourne-ösre hangszerelték az alkotók. Irrfan Khan pedig nagyon jó formában van, és karaktere is szimpatikussá vált a színész hűvös, profi gyilkosokhoz méltó alakításának köszönhetően.

Az Inferno tehát nem lett nagy eresztés, de talán sokunk nem is várt tőle mást, mivel Ron Howard korábbi Dan Brown-adaptáció sem váltak a filmművészet örökzöld remekműveivé. A sztori nem valami meglepő, bár meglepően túlbonyolított és hatásvadász, tele logikai bakikkal (melyeknek próbálnak az alkotók elébe menni ironikus beszólásokkal). Az Inferno társadalmi vonatkozása pedig alig tűnik fel a non-stop akció közben, így mondhatni, az alkotók sikeresen teszik totálisan érdektelenné az amúgy tényleg megoldatlan problémát, a túlnépesedést. Pedig például a Hotel Ruandának vagy a Véres gyémántnak egész jól ment a balansz megteremtése a társadalomkritika és az akciófilm között. Hans Zimmer zenéjére néha-néha felfigyelünk, de a zeneszerzőnek sem ez lesz a legemlékezetesebb kompozíciója.

Ha már nem bírunk magunkkal, és valami nyomozós-összeesküvős kalandfilmre vágyunk, akkor az Inferno egynek jó lesz, de én inkább választanám a helyetekben az Indiana Jones-trilógia újranézését vagy az Assassin’s Creed valamelyik jobban sikerült részének újrajátszását.

5/10 – középszer