Tőgyeim és nyu... Akarom mondani, hölgyeim és uraim! Skiyoker vagyok – de ha az anyakönyvi kivonatomat kérdezitek, Kormány Balázs. Mesterségem címere(i) fél-profi képregény-honosító, kezdő/amatőr képregény-alkotó, gyakorlott közmunkás (nem dicsekszem, tényeket közlök), és ami jelen pillanatban a legfontosabb: a PC Guru amatőr tesztírója (Azt írtam már, hogy szerény is?). Ha röviden akarnám kifejezni magam, azt is mondhatnám, hogy egy valódi életművész vagyok, de ezt most nem fejteném ki bővebben, különben nagyon hosszú lenne a cikk.
Azon kevesek közé tartozom, akik digitális formában találkoztak először a Guruval, még valamikor a 2000-es évek eleje-közepe táján (akkorra lett internetünk). A nyomtatott verzió létezéséről persze én is tudtam, de – anyagi okokból kifolyólag – a printtel való kapcsolatom a posta újságos részlegénél kezdődött, és ott is ért véget (Drága Gyermekkor!). Ám az online változattal való megismerkedés után gyakorlatilag egyből viszonyítási alap lett számomra a magazin, többek között az itt olvasottak alapján határoztam meg (még ha csendben, az árnyékból figyelve is), hogy milyen játékokkal érdemes foglalkozni, miket kerüljek messziről, és melyek azok az alkotások, amik valószínűleg csak a vágyaim tárgyai lehetnek.
Ha már a játékokra terelődött a szó, nos, az egy nagyon régi rege. Ha a monokróm, bazári Tetriseket nem számítjuk, akkor legelőször a jó öreg „sárgakazis”, kínai Nintendo-kopik keveredtek az életembe, még valamikor a kilencvenes évek közepén – itt jegyezném meg, hogy a legutolsó ilyen masinám még mindig megvan, sőt mi több, működőképes (legalábbis három évvel ezelőtt még az volt). Ezt követte egy rövid PS1-es korszak, ami után jött az azóta is tartó PC-s éra, váltott vasakkal, de változatlan, bár manapság már némileg apadó lendülettel (ez van akkor, ha kevés a szabadidőd).
Az elmúlt évek során szinte minden műfajjal összefutottam már (a túlélőhorrort leszámítva, mert én még a Mass Effect húsbábjaitól is képes voltam frászt kapni), legyen az a MySims gyermekbarát építgetése vagy a japán randiszimulátorok +18-as tartalmai. Ebből a sokszínűségből kifolyólag nincs kedvenc zsánerem, vannak viszont különböző korszakaim. Egy időben például rengeteg GTA-szerű programot toltam (annak ellenére, hogy maga az „anyaprogram” nekem mindig is túl sok volt), aztán fejest ugrottam a Total War-játékok világába és így tovább. Az a legviccesebb az egészben, hogy még ennek ellenére is egy rakás klasszikus maradt ki az életemből, bár ezeket azért igyekszem pótolni, lásd az évértékelőm Wolfenstein 3D-hez kötődő részeit.
Ettől függetlenül pályafutásom során sikerült belefutnom pár olyan játékba, melyek a meghatározó kategóriába esnek. A Marvel: Ultimate Alliance-ön kívül (értekeztem már róla eleget) fontos mérföldkőnek tartom még a Fable: The Lost Chapters-t (a Lionhead RPG-je volt az első program, amit végigjátszottam), a Mass Effect-trilógiát, a Test Drive Unlimitedet (bár ennek helyét az Assetto Corsa szép lassan átvette) és a Brothers In Arms-trilógiát (azóta sem nagyon nyúltam világháborús FPS-hez) is, a sort pedig hosszasan tudnám folytatni. Én szóltam előre, hogy igazán színes a felhozatal (és most jutott eszembe, hogy a Car Mechanic Simulator 2018-at, valamint a FIFA 07-et nem is említettem!).
A játékokon és a képregényeken túl (a honosító-blogomat, meg a többi hasonló dolgot most inkább hagyjuk, érzésem szerint ez nem a reklám helye) a zene és a mozgókép (direkt fogalmaztam így) az a két dolog, ami még fontos része az életemnek. Talán valamelyik tesztemben már említettem, hogy a zene számomra olyan, mint másnak a vallás: folyamatosan szól, ha más nem, a fejemben, viszont az ilyen jellegű ambícióimmal már réges-rég felhagytam. A mozgókép iránti rajongás-szerűségem nem feltétlenül csak a filmekre és sorozatokra terjed ki, hiszen az animáció szinte bármilyen fajtája szívesen látott vendég nálam – ez leginkább a rengeteg, rajzolással töltött évnek köszönhető (Az is, hogy abbamaradt! Kár érte.). De, még mielőtt elkapna a hév, és előcitálnám a mindenféle filmes listáimat, inkább gyorsan ideilleszteném azon véleményemet, ami a fentebb említett összes médiumra vonatkozik: attól, hogy valami új vagy közismert, még nem biztos, hogy jó is. Meglepően sok elfeledett gyöngyszem lapul ugyanis a sikercímek árnyékában, melyekről sokan még csak nem is hallottak. Remélhetőleg lesz alkalmam elétek tárni egyet-kettőt az általam ismert darabok közül – higgyétek el, rajtam egészen biztosan nem fog múlni.
