Sziasztok, kedves PC Guru olvasók, Shad vagyok! Nyugodtan szólítsatok csak így, hiszen a haverok, barátok, közeli és távoli ismerősök is csak így hívnak online – sőt, még a való életben is. Eléggé introvertált személyiség vagyok, tehát az idő nagy részében magamba zárkózva álmodozom – gyakran arról, hogy még többet álmodhassak. Igen, én vagyok az az arc, akinek sosincs kilométerhiánya, holott jó, ha szökőévente egyszer elhagyja a megyét, és akkor is csak egy rövidke váratlan utazás erejéig. Fontos infó továbbá, hogy ha megszólalok egy társaságban, arra fixen mindenki felkapja a fejét, pedig nem vagyok valami karizmatikus egyéniség. Viszont körülbelül annyiszor van erre példa, mint mély growlra egy Britney Spears koncerten – így már érthető a csodálkozás, ugye? A mainstream közönségtől kezdve az underground szubkultúrákig mindenhol én vagyok a legfurább tag és a legnagyobb különc, pedig hiába álmodozom sokat, mellette azért egy csomó olyasmit csinálok a szabadidőmben, ami amúgy átlagosnak mondható. Mondjuk a művészfilmek iránti rajongás és a kézműves sörök tesztelése (értsd: kóstolása) pont nem ez a kategória, de a videójátékozás, mint hobbi ma már egyáltalán nem számít réteg-elfoglaltságnak – márpedig a gaming elég fontos része az életemnek.
Már kisgyerekként is nagyon érdekelt a téma, így aztán bőven volt idő arra, hogy kialakuljon a saját ízlésvilágom – ennek kapcsán elmondható, hogy eléggé szelektív játékosnak tartom magam, aki fintorogva válogat a műfajok között. Persze így is megvan a magam kis szentháromsága, melynek csúcsán a versenyjátékok és szimulátorok állnak: ebben a kategóriában az arcade címektől kezdve a hardcore darabokig jöhet lényegében bármi, a lényeg, hogy legyen benne valami, ami képes akár órákra is a képernyő elé szögezni. Az egyik ilyen dolog a hangulat, hiszen annak köszönhetően ragadott magával például a 2005-ös Most Wanted is, aminél ütősebb és stílusosabb Need For Speedet (vagy arcade autóversenyzős játékot) szerintem azóta sem nagyon csináltak – mondom ezt úgy, hogy nekem a Heat is eléggé bejött. Ha a másik végletet nézzük, az én listámon a jó öreg Assetto Corsa csücsül az első helyen, melynek fizikája a mai napig a 10/10-es kategóriába esik, a lelkes modder közösségnek hála pedig még mindig végtelen mennyiségű tartalom érkezik hozzá. A Kunos Simulazioni alkotása egy valóra vált álom az autóőrültnek, hiszen a pályaversenyzéstől kezdve a togen át az éjszakai, tokiói száguldozásig minden megtalálható benne. A kettő között, egészen pontosan az arany középúton pedig ott van a Wreckfest, aminek a vezetési modellje már hajlik ugyan a realisztikus felé, de mégis a könnyed szórakozásra és a többjátékos mókára van kihegyezve – multiplayer terén azóta sem találtam ennél szórakoztatóbb darabot.
Persze nem csak a tizedmásodperceket kergetem a pályákon, hiszen az FPS műfaj is részét képezi az imént említett szentháromságomnak. Ezen a téren viszont már csak a könnyedebb vonalat preferálom, az ArmA-szerű szimulátorokat inkább meghagynám másnak. Lényegében a klasszikus Call of Duty-epizódokon nőttem fel, és bár a Modern Warfare 3 után elfordultam a franchise-tól a ’19-es Modern Warfare-nek sikerült visszarántania nemrég, szóval, ha többjátékos lövöldéről van szó, akkor nálam még mindig az Activision adrenalinpumpáló szériája a befutó. De hogy az egyjátékos módra kihegyezett programok se maradjanak ki, íme a három kedvencem ebből a kategóriából: Star Wars: Republic Commando, F.E.A.R., Bioshock Infinite. Ugyan egyik sem egy mai darab, de éppen ezért tekintem őket időtlen klasszikusoknak.
A rangsor legalsó fokán nálam a sztoriközpontú- és a stratégiai játékok osztoznak, bár ez utóbbiak inkább csak a nosztalgia miatt fontosak számomra, gyerekként (valamint kamaszként) ugyanis elég sok órát öltem beléjük – leginkább a Total War-szériába. Mostanra viszont eléggé elvesztettem az érdeklődésemet a műfaj iránt, bár a Frostpunkot azért végigjátszottam, valamint a Rome újrakiadását is beszereztem, hogy Daciával hódíthassam meg az akkor ismert világot. A bronzérmet tehát inkább a narratívára épülő programoknak adnám, mert ez a zsáner képes a leginkább bizonyítani, hogy a videójátékok igenis alkalmasak a komoly és művészi történetek átadására, plusz a döntéseink által befolyásolható cselekmény is egy olyan egyedi elem, amit a többi médium (az ilyen-olyan interaktív filmeket leszámítva) nem tud felmutatni. Talán klisé, de az én kedvenc videójátékos sztorimat a Life is Strange, valamint annak kiegészítője, a Before The Storm szolgáltatta. Igen, a kettő együtt, mert úgy érzem, hogy az előzmény és az alapjáték története együtt képez egy kerek egészet.
Kérték, hogy írjak a PC Guruval való kapcsolatomról, szóval természetesen meg is teszem, mégpedig egy kifejezetten gamer hasonlattal élve. Nem tudom, voltatok-e már úgy valamelyik Twitch streamerrel, hogy rendszeresen néztétek az adásait, de mindig csak csendben követtétek az eseményeket, sose szóltatok hozzá a chaten folyó csevegéshez. No, én több tartalomgyártóval is így vagyok, ebbe a kategóriába pedig a Guru is beletartozik: sosem voltam igazán aktív az oldalon, nem fűz a magazinhoz szoros kapcsolat, viszont már évek óta követem a híreket az online felületen, valamint olvasom az azokkal a játékokkal kapcsolatos cikkeket, amelyek érdekelnek. Ettől függetlenül nagyon örültem, mikor megláttam, hogy külsős cikkírókat keresnek, mert az írás és a gaming egyaránt nagy szenvedélyem. Szóval ezúton is köszönöm, hogy itt lehetek, és publikálhatok a PC Guru Online virtuális lapjain!
