Heyho, kedves PC Guru olvasók! Abból is látszik, milyen gyorsan telik az idő, hogy már több mint egy éve annak, hogy leadtam a rövid bemutatkozó szösszenetemet a magazin 30. évfordulója alkalmából kiadott nyomtatott újságba. Ennek a cikksorozatnak köszönhetően pedig most megragadnám az alkalmat, hogy egy kicsit hosszabban is kifejthessem a saját, ide vágó történetemet. Norinn vagyok, 28 éves, átlagos videójáték-függ…élvező. Ha éppen nem játszom, akkor valószínűleg olvasok, a virtuális térben vásárolok mindenféle webshopokban (szigorúan csak szemmel!), vagy esetleg animét nézek, bár ez utóbbi hobbim mostanában sajnos eléggé háttérbe szorult. Annyira viszont nem bánkódom miatta, hiszen így a különböző indie címek megismerésére tudom fordítani a szabadidőm nagy részét.
Hogy honnan kezdődött a videójátékok szeretete? Sokatokhoz hasonlóan nálam is egészen nagy szerepe volt benne a Gurunak. Még nagyon kicsi voltam, amikor apukám hordta haza az újságot, melynek mindig nagy örömmel lapozgattam az oldalait – először csak puszta kíváncsiságból, majd később már lelkesen olvasva a különböző cikkeket. (Az pedig még csak meg sem fordult a fejemben, hogy valaha a saját soraimat fogom viszontlátni a magazin online hasábjain.) Sok-sok olyan, ma már retrónak számító „alapmű” van, amivel a teszteken keresztül ismerkedtem meg, ezeket pedig feltett szándékom valamikor bepótolni. A régi motorosokkal ellentétben nekem a magazin korai internetes éveinek egy része, valamint az ezzel járó fórumozás teljesen kimaradt, amit – a beszámolók és élmények alapján – már kicsit bánok (bár amilyen introvertált szoktam lenni, nem is tudom, mihez szóltam volna hozzá). Nagyjából a gimnázium kezdetéig voltam elkötelezett olvasó, aztán rá pár évre szinte teljesen háttérbe szorultak a videójátékok, mivel addigra már sem konzolom, sem pedig ilyen célokra használható PC-m nem volt.
Szülőatyámnak azonban nemcsak az újságot köszönhetem, hanem a jó öreg „sárga kazettás” gépet is. Ezekben az időkben még csak óvodába jártam, így a programokról természetesen nem maradt meg túl sok emlékem, a játékimádatomat viszont (a Guru mellett) kétség kívül a Nintendo másolata indította el – érdemleges kezdetét azonban inkább az első PlayStationömhöz kötöm. Sok fogalmam még ekkor sem volt arról, hogy mit és miért csinálok, de ezekben az időkben találkoztam először például Crash Bandicoottal, Spyróval és Xiaoyuval (Tekken), akik a mai napig meghatározzák az ízlésemet. Lehetőségeimhez mérten viszont igyekszem változatos műfajokat fogyasztani, legyen az soulslike, vizuális novella, RPG, puzzle, FPS, vagy ezek végtelen keveréke (az egyetlen kivételt a stratégiai játékok képezik, azokat kifejezetten kerülöm). Ezeken belül is jöhet bármi, a horrortól kezdve – bár azokat szigorúan csak a takaró alól! – a legelborultabb és legaranyosabb, rózsaszín, habosbabos japán agymenésig. Általában viszont hamar visszahúz a szívem a jó öreg platformerekhez és metroidvaniákhoz, egy-két gyors összecsapás idejére pedig a Vasököl Viadalra is szívesen beugrom.
A már említett, játék nélkül telt évek alatt nem gondoltam volna, hogy valaha újra ekkora prioritást fog élvezni ez a hobbi, de miután 2012-ben kezeim közé került az Alice: Madness Returns, majd valamivel később a Lollipop Chainsaw, már nem is volt kérdés. Hozzá kell azonban tennem, hogy a masinám akkoriban csak a League of Legends-et volt képes akadás nélkül elfuttatni, ennek eredményeképp pedig hatalmas LoL-élv…függő vált belőlem. Évekig rohangáltam fejvesztve az Idézők Szurdokában, mire beláttam, hogy az egyjátékos élményre kihegyezett programok sokkal jobban kikapcsolnak (nem mellesleg a mentális egészségemre is jobb hatással vannak). Visszarázódás gyanánt igyekeztem összekapcsolni két kedvencemet, tehát a különböző, anime dizájnnal rendelkező játékok felkutatása lett a célom. Akkoriban még Steamen is elég szegényes volt ezekből a felhozatal, számításaimat így a nem túl kiskorú-barát puzzle-ök sötét világában találtam meg, ám őszintén szólva ezek nem voltak túl izgalmasak és szórakoztatóak – legalábbis az esetek többségében.
Azonban részben ennek a fura kis kitérőmnek köszönhetem, hogy a HuniePop 2 révén a magazinhoz kerülhettem, és mindenféle érdekes indie címekről pötyöghetek, ezért pedig nem lehetek eléggé hálás Böjtinek és a többieknek, akik ezt lehetővé teszik. Az pedig külön örömmel tölt el, hogy rövid ittlétem alatt már rengeteg anime stílusú játékkal ismerkedhettem meg, melyek messze túlmutatnak az említett puzzle-ökön, és a tesztek nélkül valószínűleg jó darabig elkerülték volna a figyelmemet.
