Könnyű helyzetben van az ember, gondolja előzetesen, amikor a Teddy mackó karácsonyát választja a moziban. Klasszikus családi mesének, ünnepet felvezető filmnek tűnik a norvég a produkció. A vetítést követően mégis nagyon nehéz helyzetbe kerülünk, ha nyilatkozni kell a filmről. Vannak gyenge kivitelezésű művek és feledhető munkák, ilyen sótlan, jellegtelen, szinte láthatatlan élményben viszont talán egyszer sem volt részünk idén. Címével ellentétben nem aranyos és nem is gagyi, hanem élettelen történetet kínál a mindössze nyolcvan perces opusz. Mintha mesterséges intelligencia állna a háttérben, annyira szervetlenül és átfogó koncepció nélkül illeszkednek egymáshoz a forgatókönyv egyes részei. Egyik sem használhatatlan ötlet – eleinte mutatkozik némi remény, hogy a megszokottól eltérő, önző és hideg maci pálfordulását látjuk majd –, érzelmet viszont legfeljebb pillanatokra képesek kiváltani az alkotók. Kétségkívül leforgatták a filmet, ennél többet viszont sem pozitív, sem negatív irányban nem tettek hozzá munkájukhoz. Az egyetlen üdítő pont az édesanyát és a gyerekeket alakító színészek többé-kevésbé autentikus alakítása, amennyire azt szerepük engedte.
(A kép forrása: ADS Service)
A konfliktus és cél nélküli film
Objektíven nem állíthatjuk, hogy ne volna konfliktus a cselekmény során, valójában azonban képtelenség érzelmileg csatlakozni a film sodrásához. Megvannak a szokásos dramaturgiai alkatrészek, amik izgalmassá tehetnek egy sztorit, ám ezek jelen esetben képtelen és rosszul tálalt szituációk. Egyszerűen nincs feszültség a látottakban, ami hajtaná előre az eseményeket. A történet akármelyik pillanatában gördülne le a függöny és búcsúznánk el hőseinktől, semmivel sem lennénk szegényebbek, mint a teljes játékidő letelte után. A saját maga által felvázolt konfliktushelyzetekben nem erül el a film, egyszer csak megoldódik minden, ráadásul a forgatókönyv a legelső pillanattól kezdve centire kiszámítható íven halad végig. A legfőbb probléma, hogy nem éri a közönséget olyan érzelmi behatás, ami a moziban tartaná őt az egyébként nem kifejezetten hosszú, kevesebb mint másfél órás vetítés alatt. Nem keverednek olyan helyzetbe hőseink, még a rokonszenves gyerkőcök sem, hogy igazán átérezzük rezdüléseiket. Teljesen megdöbbentő, hogy egy karácsonyi mesében a kisgyerekek és a nagyszülők, az édességek, a gőzölgő tejbegríz és a plüss állatkák sem képesek bevonni a nézőt az élménybe. Olyan üres, szeretetre és utálatra egyaránt méltatlan mackót mint a címszereplő valószínűleg nehezebb megálmodni, mint a világ legcukibb plüss figuráját. Legalább giccses, romantikus megoldásokkal kelthetnének valamilyen rezgést a készítők, ám az szinte érzelmek nélkül kísérjük végig a képsorokat.
Mivel nem találni fogást, kapaszkodót a történeten, a néző óhatatlanul más dolgokra kezd figyelni. Így maradhat emlékezetes pillanat a jól ismert hangeffekt, amikor a cukrászda pultosa némi erőlködést követően kiszabadítja kezét az édességet rejtő üvegből. Máskor a cél nélküli snittek abszurdba hajlanak: az ember a legegyszerűbb illusztratív képek láttán fantáziálni kezd, hogy milyen groteszk szituációk kerekedhetnének a bumfordi apuka és a hozzá csöppet sem illő intelligens anya meghitt érintkezéseiből. Aligha szánták kétértelmű kiszólásnak ezeket az alkotók, de annyira steril a legtöbb jelenet, hogy nem lehet nem a sorok között megbúvó abszurd üzenetet keresni bennük. Aztán a fináléban szürreális éneklős vonatozásba kezd a család, amit ráadásul nem is azonos kamerával rögzítettek (vagy digitális effektekkel roncsolták a minőségét), tehát szinte felkínálja magát az ominózus rész a parodisztikus értelmezésnek. Tíz éves kor fölött csak unni lehet ezt a filmet, pár kivételes pillanatban pedig fantáziálni a látottakon, esetleg fogni a fejünket a dolgok érthetetlenségén. Szomorú, hogy kedvesnek ígérkező karácsonyi mackós mese ilyen felszínes élményként képes elsuhanni az ember mellett, mintha nyomot se hagyna benne. Pedig biztosan sok kisgyerekes család örült volna egy igényes nyelvezetű európai filmnek év végére.
