Namármost, gyakorlatilag szinte semmit nem tudtam a Subnauticáról mielőtt elindítottam volna. Két dolgot kivéve, hogy valamiféle túlélős játék, illetve, hogy a víz alatt játszódik. Úgy gondoltam, hogy ha valami olyasmi lesz, mint hasonszőrű társai, akkor max elszórakoztat pár órára, mielőtt elunnám magam. Ehhez képest igencsak nagy meglepetésben volt részem, mert a Subnautica egyszerűen levett a lábamról.
Pozitív csalódásom igen nagy része a túlélőjátékokkal kapcsolatos korábbi tapasztalataimból fakad, amiért valójában inkább kerülöm a műfajt. Mert ugyan én kifejezetten élvezném ezt a fajta játékmenetet, a probléma csak az, hogy amint szert tettem az alapvető készletekre, létrehoztam az első funkcionális bázisomat, és legyártottam a túléléshez szükséges alapvető eszközöket és fejlesztéseket, ezek a játékok számomra rögtön kifogynak a naftából. Egyszerűen nincs több motivációm tovább játszani, nincs végcél, ami felé menni lehetne, hacsak nem valami extraszuper endgame fejlesztés, amit csak istentelen mennyiségű grinddal lehetne elérni, és megszerzésének értelme is igencsak kérdőjeles. Ezen pedig nem segít a multiközpontú játékmenet, a procedurálisan legyártott játéktér, és a végtelenített játékmenet, amelynek valójában akkor van csak vége, amikor megunod az egészet.
Nem meglepő ezek után, hogy annyira bejött a Subnautica, ugyanis játék mindezeknek az ellentétje. A játék a single-playerre fókuszál, egy, az utolsó korallzátonyig kézzel készített játéktérrel bír, a játéknak van története, ami ráadásul kifejezetten érdekes is, sőt, a játéknak konkrét befejezése is van, ami után legördül a stáblista. Minden, amit egy ilyen játéktól akarhatok, és ami miatt eddig távol maradtam műfaji társaitól.
Mielőtt azonban rátérnék a lényegre, egy-két szót a negatívumokról is ejtenék, bár nem lesz sok. Először is, a játék szerintem nem használja ki rendesen a rendelkezésére álló teljes játékteret. Rengeteg remekbeszabott helyszín található a Subnauticában és a játék meg is próbál minél többe elvezetni, de még így is a különböző zónák majd egyharmadába el se jutottam, főleg azokba, amik a térkép szélén vannak. Ez elég sok kihasználatlan terület, ami főleg azért sajnálatos, mert mint említettem, a játék megpróbál minél több zónába a sztori során elvezetni téged. A másik probléma a technikaiak. A játék nem a legjobban optimalizált, szinten folyton a szemem láttára épült fel és rajzolódott ki a játék. Ami, mivel kifejezetten jó lenne látni, hogy mi is van előtted, elég zavaró tud lenni. Továbbá a játék valami érthetetlen okokból nagyon rosszul teljesít zárt helyeken, valahogy nehezebben kezeli azt, amikor négy fal között vagy, mint amikor egy teljes tengeri világot kell betöltenie. A legérdekesebb pillanat a játékban az volt, amikor egy huszárvágással majdnem a játékidő felénél befejeztem a játékot. Ugyanis valahogy sikerült a tengerfeneket gyorsabban megközelítenem, mint azt szerencsétlen képes lett volna betölteni, így nemes egyszerűséggel átesetem a padlón. Azonban ahelyett, ami ilyenkor szokott történni, hogy a végtelenségig süllyedsz és meghalsz, a játéknak valahogy sikerült betölteni az egyébként pont az „elsüllyedési” helyem alatt elhelyezkedő területet. Nem akárhol landoltam, hanem konkrétan a játék legutolsó szobájában, ahonnan az utolsó feladataidat megkapod. Visszatöltöttem a korábbi állásomat, de ez azért érdekes volt.
Itt viszont ki kell tennem egy SPOILER figyelmeztető jelzést (pontosabban a következő bekezdéstől). Ugyanis innentől kicsit mélyebbre ások abban, hogy szerintem mitől is működik olyan jól a Subnautica. Ezt pedig mindenképpen érdemes lenne első kézből megtapasztalni. Tehát ha csak egy ajánlásra vagy kíváncsi, azt most megkaptad. A Subnautica egy kiváló játék, tehát ha eddig gondolkodtál a vételen, esetleg neked is ott „porosodik” a játék az Epic launcheren, akkor mindenképpen javaslom végigjátszását. Innentől kezdve viszont csak saját felelősségre.
Túlélni az első pár napodat, először lemerülni a víz alá, legyártani az első eszközeidet, analizálni a teljes flórát és faunát, kb. mindent, amivel szembejössz a kis kézi szkennereddel, egyre több tervrajzot beszerezni és azokat elkészíteni, majdnem szomjan halni a tenger kellős közepén. Ezek mind kifejezetten szórakoztató részei a játéknak, de ami tényleg elvitte a hátán az élményt, az az atmoszféra, a felfedezés, és az, ahogy a játék végigvezet az egészen. Mely elemek össze is függnek.
Én magam ugyan nem vagyok épp a legnagyobb felfedező a videojátékokban. Persze engem is lenyűgöz, ha valami rendkívüli természeti jelenségbe ütközök, izgalommal tölt el, ha valami ősi romot találok. A különböző nyíltvilágú játékokban azonban, ha nem muszáj, nem térek le a kitaposott ösvényről. Mindig érdekesebbnek találtam egy adott történetet és annak célkitűzéseit követni, mint céltalanul bolyongani. A Subnautica világa viszont lenyűgözött, nagyon eltalált dizájnja van. Annak ellenére, hogy csak egy „kisebb” terület tengeréről van szó, minden zónája teljesen más, akár a kezdeti korallzátonyokról legyen szó, a fák módjára növő gombaerdőről, a világító gombákkal benőtt tengerfenékről, amely a mélység okán napsütéstől meg*****ztottsága ellenére is hangulatos kék fényben úszik, vagy akár a vörös fűszerűséggel benőtt pusztaságokról. Baromira eltalált élővilága van a játéknak és elképesztően is néz ki, nem is annyira a részletgazdagság miatt, hanem inkább, ahogy említettem, a dizájn miatt. Nameg persze a játék által alkalmazott fényeffektek miatt, a lemenő, vagy épp felkelő nap fénye másképp törik meg az víz felszínén, teljesen más színűre festve az óceánt. Elképesztően néz ki.
A színek változása egyúttal pedig figyelmezteti is a játékost, hogy a nap lemenőben van, ideje lenne hazatérni. Mert senki nem akar egyedül maradni a koromsötét óceán közepén. Nem azért, mert van valami odakinn, ami el fog kapni, hanem azért, mert LEHET, hogy van odakint valami, ami el fog kapni. Nem mondanám a Subnauticát horror játéknak, azonban helyenként kifejezetten nyomasztó atmoszférája tud lenni. Kevés ijesztőbb dolog van, mint hirtelen meglátni, ahogy a tengerfenék esni kezd, te pedig nem látod, hogy mi van a legalján, csak a fantáziádra maradva, hogy szörnyekkel pakolja teli azt. Illetve amikor kisebb tengeralattjáródat, vagy karakteredet váratlanul megtámadja egy ragadozó, az nem kis jumpscare szokott lenni, még úgy is, hogy ezek ritkán végzetes kimenetelőek. Az ismeretlentől, vagy épp a mélységtől való félelem olyasmi, amit, koncepciójának köszönhetően, a játék nagyon könnyen felébreszt az emberben. Én, és gondolom sokan mások is, nem nagyon mertek eleinte távolabb merészkedni a biztonságot jelentő mentőkapszulánktól. Sőt igazából a játék egy jó része csak arról szólt, hogy a játékos elég bátorságot gyűjtsön ahhoz, hogy egyre messzebbre, és egyre mélyebbre merüljön. Ez mind, amit most leírtam, a játék relatíve ijesztő és nyomasztó atmoszférája ellenére is, valójában nagy élmény, amikor végre elkezded „meghódítani” az óceánt.
Ehhez kapcsolódik pedig az, ahogy a játék vezet téged. Ugyanis a játék egész végig terelget téged, nem feltétlenül fogja a kezedet, de folyamatos iránymutatást ad, hogy nagyjából merre menj tovább. Ez tetszett pedig talán leginkább a Subnauticában, konkrétan a rádióüzenetek, amelyeket a játék során folyamatosan kapsz, és amely más túlélők utáni folyamatos kutatásra ösztönöz. Itt egy sérült mentőkapszula, amely mellett pont a Seaglider tervrajzait találhatod meg, itt egy másik mentőkapszula, ahol meg egy minitengeralattjáró terveit találhatod meg. Aztán pedig arra a felfedezésre is jutsz, hogy nem a te csapatod voltak az első hajótöröttek ezen a bolygón, így elkezded ezeknek a korábbi túlélőknek a nyomait is követni, ami mondjuk egy elhagyatott víz alatti bázishoz vezet, ahol hátrahagyott üzeneteknek hála nem csak a történetben haladsz előre, de egy másik bázis koordinátáira is találsz. Nem mellesleg ezek a helyek tele vannak hasznos tervrajzokkal is. A játék így, gyakorlatilag a történetet kenyérmorzsákként elszórva vezet téged végig az általa felépített világon, mindig hasznos fejlesztésekkel jutalmazva a felfedezést.
Szerintem pedig itt jön össze az atmoszféra, a felfedezés, és a játék általi terelgetés hármasa. Ugyan a kezdőterület a legtöbb alapvető szükségletet kielégíti, azonban a játékos nem maradhat örökre ott, de nem is nagyon meri el elhagyni az ismerős és biztonságos vizeket. Ezért folyamatosan rádióüzeneteket kapsz más mentőkapszulák koordinátáiról, hogy az ember kénytelen legyen összeszorítani a fogát, és ismeretlen vizekre eveznie. Ahol aztán hasznos tervrajzokat talál, amik pedig még tovább bővítik a közlekedési lehetőségeket, még tovább tolják a felfedezés határait. Mert amennyire tart a játékos az ismeretlen mélységtől, legalább annyira kíváncsi is rá, márpedig a különböző üzenetek egyre mélyebbre terelik a játékost. Ha pedig az embernek sikerül összegyűjtenie lelki erejét, akkor egyre jobban felfedezi a Subnautica világát, ezáltal egyre jobban meg is ismeri azt. Ezzel az ismerettel pedig rá kell jönnie, hogy az eddig halálosnak hitt mélységek bőven túlélhető kategóriában vannak, az eddig messzire elkerült flóra és fauna messze nem annyira vészes, mint elsőre hitte. Ezen tudás, nameg az itt talált fejlesztések, pedig egyre csak növelik a játékos önbizalmát és bátorságát, hogy felülkerekedjen az óceánon, és egyre mélyebbre és mélyebbre merészkedjen világában.
Szerintem ettől a körforgástól lesz felejthetetlen élmény a Subnautica. Ugyanis ez a folyamat addig tart, amíg az ember le nem merészkedik a legnagyobb mélységekbe, végére nem jár minden rejtélynek, és végül, mégha nem is szó szerint, de le nem győzi az óceánt.
