Legnagyobb meglepetésemre azonban a játék várakozáson felül teljesített, talán az egyik legpozitívabb meglepetés, amit az évben (mármint a 2018-asban) videojátékos fronton ért, bár igaz, ennek nagyrészt az volt az oka, hogy eléggé tartottam tőle.
Ennek leginkábbis két oka van. Az első az, ahogyan valójában a harcrendszer működik. Alapjaiban véve a szokásos Jrpg-s körökre osztott, felállunk egymással szembe és addig bombázzuk egymást mágikus és fizikai csapásokkal, amíg a másik ki nem dől. Ráadásul mivel a legtöbb Jrpg-vel ellentétben itt nem 3 vagy 4 csapattagod van, hanem 6, így az egész a szokásosnál lassabb is. Az elején a játéknak azt hittem, hogy be fogok golyózni a rengeteg random csatától, egészen addig, amíg ki nem próbáltam a „auto” csata és az elmenekülés lehetőségét. A Suikodenben az elmenekülés azonnali, nincs visszaszámlálás vagy valami kis elfutó animáció, amire várni kellene, rányomsz az elmenekül gombra és BUMM, már kint is vagy, el nem tudom mondani mennyire kényelmes is ez a funkció. Persze, van amikor nem tudsz elfutni, de ezek viszonylag ritkák. Ráadásul ha az ellenfelek jóval alattad vannak szintben, akkor a „run away” felirat átvált „let go”-ra, azaz nem is te menekülsz el, hanem az ellenfelet hagyod futni, ilyenkor pedig biztosan véget ér a harc egyetlen gombnyomásra. Az automatikus harc pedig azt jelenti, hogy minden kör elején rábízhatod az AI-ra a harcot, ami valójában nem csinál mást, mint alaptámadásokkal írtja ki az ellenséget. Ez azért nagyon jó mert a játékban található harcok 90%-a nem kifejezetten nehéz, és pusztán alaptámadásokkal is véget ér akár 1, max 2 körön belül. Neked igazából csak akkor kel harcba szállnod, ha kedved van hozzá, illetve a keményebb csatákban (bossharcokkor is természetesen).
Ezekkel a funkciókkal hiába van viszonylag sok random csata, nagyon jó tempóban lehet végighaladni a játékon. Ugyan talán érdekesen hangozhat, hogy a harcrendszerben az a legjobb, hogy elkerülheted használatát, de ha elég 50+ órás rpg-vel játszottál már (nem feltétlenül csak a japán fajtából), főleg olyannal amiben random encounter-ek is vannak, akkor sejtheted, hogy valójában hatalmas pozitívum, hogy a játék legrepetitívebb részét automatizálni lehet, vagy akár egy az egyben kihagyni.
A másik ok, ami miatt kifejezetten jó élmény volt a Suikoden I, az az, hogy a játék rövid, a maga max 30 órás futamidejével igazi ritkaságszámba megy a jóval combosabb Jrpg-k között. Gyakorlatilag már a játék első 5 órájában te leszel a birodalom elleni lázadás vezére, és egész seregeket vezetsz csatába. Ez a tempó és a viszonylagos rövidség kifejezetten a játék javára válik, mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a történet nem egy nagy eresztés, kifejezetten sablonos és nem tartogat igazán nagy meglepetéseket. Azonban az a nyaktörő sebesség, amivel a sztori halad, egyszerűen egy pillanatra sem lassít, így egyszerűsége ellenére sincs idő unatkozni.
Viszont, hogy ne csak pozitívumokról beszéljek, meg kell említenem az inventory menedzsmentet, tárgyink és felszereléseink kezelése valami borzalmas lett. Más Rpgk-kel ellentétben nincsenek végtelenül mély zsebeid, vagy egy bizonyos limit a tárgyakon. Úgy működik, hogy minden egyes karakternek van 10 db szabad helye, ami az általános 6 fős csapat mellett 60 foglalatot jelent. Igen ám, de ebből valójában lejön a minden páncél és felszerelés, amit magadra aggatsz, így gyakorlatilag megfelezve a tárhelyünket. Ehhez még hozzájön, hogy mindenféle gyógy és egyéb fogyasztható dolgot is magaddal kéne vinni, és gyakorlatilag kevesebb, mint 20 helyed van arra, hogy feltöltsd akármilyen tárgyakkal. Ami, mondanom sem kell, nem kifejezetten sok egy Rpg-ben.
Ez pedig többször ahhoz vezetett, hogy a dungeon kellős közepén kellett nekiállnom kiszortírozni, hogy mit akarok megtartani és mit kell örökre kidobnom. Ehhez a problémához még hozzájön a különböző árusok túlvariáltsága. Külön kell kovácshoz menni a rúnakövek felhasználásához, és külön mágushoz, hogyha a karakterekhez való rúnákat akarsz használni, és külön csak erre célra létrehozott boltosok vannak a fel nem ismerhető tárgyak azonosításához. Ami talán önmagában nem is lenne akkora probléma, de az a baj, hogy nem minden városban van mindegyik. Hol a fegyverkovács, hol a rúnamágus, vagy épp az tárgyazonosító boltos hiányzik, így nemcsak, hogy alapból tele van a hátizsákod mindenfélével, a felével nem is tudsz általában mit kezdeni, mert pont az az árus hiányzik mindig, aki neked kéne. A tárgylistáddal és a különböző árusokkal való zsonglőrködés pedig ilyen módon nagyon frusztráló tudott lenni.
A másik dolog meg, ami nekem személy szerint kevésbé jött be, de ez nem annyira a játék hibája, hanem inkább egyéni ízlés kérdése, az a karakterek. A Suikoden sorozat egyik ismertetőjegye a 108 betoborozható karakterből álló gárda, ez pedig egy másik félelmem volt a játékkal kapcsolatban. Jobb szeretem a kisebb, de jobban kidolgozott szerepgárdákat, minőség a mennyiség felett ugye. Mert képzelhetitek mennyire is volt jól kifejtve mind a 108 karakternek a jelleme, mint mondjuk a liftes feltalálóé, aki beszerelt egy liftet a bázisodba, majd a játék maradékát lift mellett töltötte, arról beszélve milyen mesés találmány is, vagy a fürdőházas emberé, akinek egyetlen szerepe az volt, hogy egy fürdőt üzemeltessen a bázisodon. Szóval a Suikoden I nem kifejezetten a mélyebb jellemektől volt emlékezetes. Remélem ezen valamit javítanak majd sorozat következő részei, de hát ez már inkább az én problémám. Amit itt viszont még érdemes megemlíteni, és nagyon tetszett, az az, hogy a nem használt csapattagokat nagyon könnyen fel lehet húzni a megfelelő szintre. Én ugyanis nem nagyon szoktam variálni az aktív csapatban lévő társaimat, csak azért, hogy felhúzzam őket. A Suikoden első részében azonban villámgyorsan a megfelelő szintre fejlődnek akár a 30 szinttel lemaradt karakterek is, így nyugodtan lehet variálni a csapattagjaidat. Mondjuk ez talán el is várható egy olyan játéktól, amely 70+ játszható karaktert (a 108-ból nem mindegyiket lehet csatába vinni) biztosít.
Röviden összefoglalva igen kellemeset csalódtam a Suikoden első részében, ami nagyrészt harcrendszer folyékonysága, a sztori rövidsége és annak tempójának volt köszönhető. Bár azért a folytatástól valami combosabb történetet várnék.
