Történetünk azzal kezdődik, hogy főhősünk, Fusaishi Haruaki, fejét vakargatva bámul térképére, miután sikerült menthetetlenül eltévednie motoros utazása közben a hegyekben, végül aztán kiköt egy igen sajátságos és elszigetelt kis faluban. Ami nem épp egy barátságos hely, a hiedelmek és ősi vallások még ma is teljesen meghatározzák itt az életet, és a helyiek sem éppen kedvelik a kívülállókat. Hősünknek már éppen sikerülne lelépnie, amikor a falut rejtélyes köd lepi el, többeket is brutálisan meggyilkolnak és vérfarkasok kezdik el portyázni az éjszakát. Ha ez nem lenne elég, a helyiek egy eszement rituáléba kezdenek, ami gyakorlatilag egy halálig tartó játék, aminek alapvetése, hogy a falu lakosaiból néhány „farkas” lett, ezek az árulók, vagy imposztorok meg akarnak ölni mindenkit, míg mindenki más, egy naponta ismétlődő tanácskozáson próbálja meg az árulók kilétét felfedni. (Ha valaki ismerős az Among Us játék mibenlétével, akkor a lényeg ugyanaz.) Na nem mintha főhősünk ebből bármit is megérne, ugyanis szerencsétlen már az első éjszakán a vérfarkasok martalékává lesz. Azonban hősünk nem a túlvilágon találja magát, hanem megint térképére bámulva elveszve, egy nappal korábban. A természetfeletti rejtélyeket ezen a ponton még egy időhurok is bonyolítja.
Ekkor pedig egy kulcs kerül feloldásra a játékosnak, mely egyfajta nyomként szolgál, és felnyit számunkra egy új választási lehetőséget, mely lehetővé teszi számunkra, hogy túléljük az első éjszakánkat. Nagyjából pedig erről is fog szólni a játék, ahogy olvassuk a történetet, egyre több nyomra lelünk rá, mely új választási lehetőségeket nyitnak meg, melyek pedig segítenek nekünk egyre közelebb jutni az igazsághoz, vagy épp csak a túléléshez. Mert nem ez az egyetlen alakalom lesz, amikor hősünknek a biztos halállal kell szembenéznie.
Maga a történet lebilincselő a novella során. Mindig izgalmas, mindig meglepő, helyenként megborzongató, de mindig olvastatja magát az emberrel. Akár a természetfeletti szálat próbáljuk felgöngyölíteni, akár csak a szociális interakciókat próbáljuk túlélni. A fentebb említett tanácskozások, ahol a falu népe gyűl össze, próbálja meg felfedni az árulók kilétét, majd a tanácskozás végeztével szavazással dönt valakinek a felakasztásáról, a cselekmény legizgalmasabb és legjobb része. Főleg azok miatt a mentális játszmák miatt, amik alatta zajlanak. Legyél túl okos, és a farkasok legközelebb téged vesznek célba, legyél túl passzív, és a falu lakosai kezdenek rád gyanakodni, majd akasztanak fel, próbáld életben tartani a kulcsfontosságú szereplőket, hogy legyen esélyed hosszú távon is a győzelemre. Baromira jóra sikeredtek ezek a részek. Főleg annak tükrében, hogy Fusaishi Haruaki képében egy kifejezetten intelligens és talpraesett főhőst kapunk.
Namármost, ugyan a fentieket úgy írtam le, mintha te, a játkos csinálná ezt, azonban ez nem igaz. Ez a szerep a cselekménybeli hősünkké. A helyzet az, hogy a történet teljesen lineáris. Ugyan vannak döntéshelyzetek, meg olyan választások, amikre eleinte nem tudunk rákattintani, mert még nincs meg hozzá a megfelelő nyomunk, de ezek eleinte a szabadság hamis érzetét keltheti az olvasóban. A feloldható döntések szinte biztosan kelleni fognak a továbbjutáshoz, míg a többi döntés inkább arról szól, hogy megtaláld a megfelelőt, míg az összes többi gyorsan zsákutcában, és hősünk kegyetlen halálában végződik. Az írók sosem engedik el a játékos, vagy épp a cselekmény kezét. Ami, főleg a végeredményét tekintve, nem rossz, de érdemes tisztában lenni vele.
Az egyetlen viszonylag kellemetlenebb meglepetés a szinkron volt. Ugyan nem beszélem a japánt, de hallottam már eleget ahhoz, hogy itt elsőre is feltűnjön, hogy valami más. Valami nem az igazi. Valahogy hiányzott belőle az az energia, amihez a japán szinkrontól már hozzászoktam. Valahogy visszafogottabb volt, nem volt meg benne az a, jobb szó híján, teátrálisabb vonal (nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg, nem vagyok nagy szakértő a témában), ami jellemző az animékre és hasonló japán produktumokra, és ami sajátságos karaktert ad a szereplőinek. Elsőre arra gondoltam, hogy direkt egy ilyen természetesebb hangszínt akartak megütni benne, de rákeresve sem találtam semmi konkrétat a szinkron mibenlétével kapcsolatban. Annyit viszont igen, hogy a VNDB oldala alapján a színészekre rákeresve igen érdekes dolgot vettem észre. Gyakorlatilag mindegyiküknek csak a Raging Loop van feltüntetve, mint szerep, tehát az is elképzelhető, hogy a teljes szinkronszínészi gárda kezdőkből, amatőrökből áll, ami azért megmagyarázna egy-két dolgot. Persze lehet, hogy ennek is jó oka van, mert azt azért el kell mondanom, hogy az igazságot nem tudom, csak spekulálok az okokat illetően, hogy miért hangzik a japán szinkron úgy, ahogy. Egyeseknek talán fel sem fog tűnni, nekem azonban elsőre is feltűnt, nem is nagyon szerettem, és mindenképpen idő kellett, hogy hozzászokjak.
A szinkronnal kapcsolatos bajaimtól eltekintve összességében elmondhatom, hogy a Raging Loop egy kifejezetten jó vizuális novella. Szinte egész végig érdekfeszítő, és még azt is el tudnám mondani, hogy viszonylag nyugatbarát, mert ezt még a japán megközelítéshez kevésbé szokott embernek is tudnám ajánlani.
