Őszintén, nem szeretem a random encountereket, elviselem őket, mint szükséges rosszat, ami a régi Jrpg-k játszásával jár, de csak egy bizonyos pontig. Amit az FF VI átlépett, ami azért érdekes, mert a 7-edik és 8-adik részben (kicsit fordított a sorrend, először játszottam a 7-es és 8-as résszel, mint a 6-al) nem volt velük ekkora gondom, azonban itt konkrétan volt, hogy 2 random csata között mindössze 3 lépést (!) tudtam megtenni. Ez pedig kegyetlenül idegölővé vált, nagyon rövid idő alatt. Amin nem segített az sem, hogy a dungeonok labirintusszerűek voltak, tele rejtett járatokkal és kincsekkel, amik a felfedezést lettek volna hivatottak ösztönözni, de a random encounterek ilyen sűrűsége mellett, csak a fogamat szívtam miatta.
Magával a harcrendszerrel sok bajom nem volt, annyi kivétellel, hogy nagyon későn tárulkozik ki teljes valójában. Szinte a játék egyharmadáig, csak a legalapvetőbb körökre osztott harcrendszert vagyunk kénytelenek játszani, ami elég hamar unalmassá válik. Ugyan minden karakternek van egy speciális képessége (Edgár fegyvermester, vagy Sabin harcművész képességei), de a játék e korai szakaszában még ezen képességek nagy része sem nyílt meg. Az esperek megjelenésével persze végre elkezdhetünk mágiát tanítani a karaktereinknek, ez az extra réteg igencsak kellett a harcrendszernek, ami viszont ahogy említettem, egy kicsit későn jelenik meg, addig pedig eléggé lapos az egész.
A történetről összességében annyit mondanék, hogy oké volt, erről sok mindent nem tudok mondani, kivéve a sztori elejéről.
Az FF 6 története egy komolyabb darab, tele drámai és tragikus jelenetekkel, amik komorra festik az alaphangulatot. Azonban nem egészen így kezdődik a sztori, hanem sokkal vidámabban és kalandosabban. A játék elején inkább érződik az egész egy nagy kalandnak, ahol ugyan egy zsarnoki birodalommal vesszük fel a kesztyűt, de nem sok minden utal arra, hogy túl komoly lenne a helyzet. Nem feltétlenül bánom, hogyha egy játék több különböző tónust próbál megütni, sőt igazából kedvelem is őket, a japán „termékek” amúgyis szeretnek a drámával és a komédiával zsonglőrködni, nem is nagyon jut eszembe olyan Jrpg, ami ne csinálna valami hasonlót. Az FF 6-ban található hangulatváltás azonban talán az egyik legbizarrabb és legrosszabbul kivitelezett amivel találkoztam. Bár nem is tudom, hogy éppen a legrosszabb kifejezés-e a megfelelő, leginkábbis nevetséges volt. A semmiből jön és akkorát vált a hangulaton, hogy csak néztem. Azonban, hogy konkrétabb legyek, egyben spoileresebbnek is kell lennem. Így a következő bekezdésekben röviden összefoglalom a játék első negyedének történéseit, hogy érzékeltessem a problémámat, ez a játék egészére nézve annyira nem spoileres, de azért egy-két drámaiba jelenetet lelövök benne, szóval ugorjátok egy kicsit és keressétek a spoiler vége kiírást, ha zavarna.
Spoiler!
Ugyan a játék valamivel melankolikusabb hangulatot üt meg a cselekmény elején, a hóban menetelő mechekkel, azonban ez csak addig tart, amíg el nem érjük Figaró kastélyt. Ugyanis itt találkozunk először a játék főgonoszával, Kefkával, akiről, ezeréves játék lévén, tudtam, hogy komolyabb veszélyt fog jelenteni, de itteni megjelenése nem éppen festette egy különösebben veszélyes rosszfiú látszatát. Ugyan rátámadt a kastélyra, de hőseink elmenekültek, méghozzá úgy, hogy a várfalról leugorva, pont az alattuk lévő (előre odakészített) chochobók hátára érkezve, majd miután helybenhagyták Kefka katonáit, hátasaikkal egyszerűen legázolják a szerencsétlen főgonoszt, aki a sivatag homokjába fejjel lefelé fúródva marad ott. Ezután veszi kezdetét küldetésük, hogy a lázadókhoz csatlakozva megdöntsék a gonosz birodalom uralmát. Eddig nem hangzik véresen komolynak ugye? Egy darabig pedig nem is lesz sokkal komorabb a dolog, egészen addig, amíg el nem érkezünk a Doma vár ostromához, ahol a birodalom katonáinak első hulláma már a falakat támadja… Mármint támadná, ha lennének ostromeszközei (amik egyébként vannak is, szóval…), így a katonák csak tanácstalanul ténferegnek a várfalak alatt, néhányuk megpróbál felmászni, de azonnal visszapottyan, vagy egyszerűen csak a várfal előtt hasztalanul ugrálnak. Ekkor egy eddig még ismeretlen karakternek az irányítását adja a kezünkbe a játék, aki a vár egyik védője, és hősiesen kinyitja a kapukat, hogy egy szál maga kimasírozva és az ellenséges tiszt baját ellátva, megfutamítsa a teljes ellenséges osztagot. Nem a legkomolyabb kép ugye?
Itt jön viszont a csavar, Kefka tisztes ostrom helyett, egyszerűen meg akarja mérgezni a vár védőit, mérget öntve a folyóba. Amit meg is tesz, a víz elszineződik, majd nem sokkal ezután, annak ellenére, hogy az egyik védő meg is jegyzi, hogy furán néz ki a víz, a vár védői egymás után kezdenek kidőlni. Pontosabban úgy zajlik le ez az egész, hogy a víz elszinéződik, majd fél másodperc múlva mindenki hanyatt vágódik a kastélyban, majdnem felröhögtem. Elhiszem, hogy itt most egy kicsit a fantáziámra kellett volna hagyatkoznom, de a kivitelezés, főleg az előzmények tekintetében, nagyon komikus volt. Azonban úgy látszik maga a király is megmérgeződött, szóval úgy tűnik még se olyan vicces a helyzet, majd a korábban említett karakter, akit irányítottunk, rossz sejtéstől vezérelve beront a lakosztályába, hogy feleségét és kisfiát holtan találja…
Wait, what?
Nem teljes 20 perc alatt a játék teljes komédiából kegyetlen tragédiába ment át. Méghozzá az utóbbi az, ami a játék egészét jellemzi. Ezután pedig már inkább a sötétebb, komorabb hangulat lesz az uralkodó. Ahogy viszont ezt a helyzetsort kezelték az valami egészen más volt… nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, ezt pedig ebben az esetben lehet szószerinti és átvitt értelemben is érteni.
Spoiler vége.
Utolsóként pedig a játék végét említeném, pontosabban a játék utolsó harmadát. Amivel szintén nem voltam kibékülve. Ugyanis az FF 6 a játék végére kevésbé lineáris formát ölt, ahol konkrétan akkor megyünk leverni a főgonoszt, amikor akarjuk. Azonban ez a történet rovására megy, ugyan a karakterek egy részének története itt zárul le, de ez eléggé szétszórt történetrészeltekként jelenik meg, és maga a főcselekmény már nem megy sehová. Talán egyeseknek jobban bejött, hogy a játék jobban kinyílt, de szerintem ez inkább csak háttérbe szorította a történetet, csak az eléggé szétszórt karaktersztorikat hagyva hátra.
Ami viszont ezen felül további fejfájásra adott okot az az utolsó küldetés, bár ezt inkább hajtépésként kéne leírnom. Az utolsó küldetés igen egyedi felépítéssel bír, ugyanis nem egy, nem kettő, hanem három csapatot is irányítanunk kell alatta. A három csapat különböző utakon, egymás útjából akadályokat elgördítve küzdi végig az utolsó dungeont. A probléma annyi, hogy azon csapattagjaid, amelyek nem voltak az aktív partiban, nem kaptak xp-t, én például pedig amúgy sem szoktam nagyon cserélgetni a csapattagjaimat. A probléma? A karaktereim fele a főcsapattól 10-15 szinttel le van maradva, méghozzá hamarosan a játék legkeményebb bossait kell legyőzniük. A megoldás? Addig grindolok 8 szereplővel, amíg megfelelő szinten nem lesznek, persze a hozzájuk tartozó felszerelésről se feledkezzünk meg, azt is vegyük bele a grindba…
Azt hittem átfejelem a falat, amikor megtudtam, hogy mit is kell tennem ahhoz, hogy végigvigyem a játékot. Oké, aránylag szerencsésen megúsztam, mert sikerült ilyen xp duplázó tárgyakat szereznem, de annál 3-5 órányi grindnál kellemesebb elfoglaltságot is tudtam volna találni.
Nem mondom, önmagában azért nem lett volna annyira rossz a Final Fantasy VI, azonban amilyen gyengén indított a játék első harmada, játékmenet szempontjából sekélyesen, sztori szempontjából meg inkonzisztensen, és amennyire nem tetszett az az irány, amit az utolsó harmadban követett, a legutolsó dungeonról nem is beszélve, úgy mindössze csak egyetlen harmadot hagyott a játék nekem élvezni. Ez pedig összességében kevés volt.
