Nosza, ha a gyermek nem megy a vaskos tankönyvekhez, akkor vigyünk nekik egy kis ízelítőt, mondjuk, játék formájában. Nos, erre remek példa a Mars Horizon. Ráadásul nemcsak űrjárgány-heftelést, hanem történelmet is tanít. Érdekesen, guglizhatóan. Az alapkoncepció szerint ugyanis három „csapatból” lehet választani: az amerikai NASA, az európai ESA és a szovjet/orosz űripar juttatható a játék során (több-kevesebb sikerrel) a csillagok közé. Természetesen mindegyiknek vannak rájuk jellemző „extrái”: az amúgy is együttműködésre kihegyezett európaiak duplázzák a közös missziókból származó jutalakat, míg az oroszoknál a balul elsült (értsd: menet közben felrobbant rakétás) feladatoknál nincs büntetés.
A kezdőpont a hidegháború közepe, 1957 januárja, ahonnan egy hónapos körökre osztva kell a történelmi feladatokat megoldani (első műhold, holdraszállás, Mars-felderítés, Föld feltérképezése és így tovább), méghozzá – és ezért nagy pirospont – valóban létező rakétákkal és űrjárművekkel. Saturn V for the Masses!!!
A kutatások, fejlesztések „tudáspontokba”, az építések (rakéták, épületek) igen sok pénzbe kerülnek, utóbbit pedig a kormányok adják. Évente felülvizsgálva persze, ahol értékelik az elmúlt 12 kör, azaz hónap sikereit és az elért tudományos eredményeket. Siker = még több pénz. Márpedig ebből sok kell…
A bétatesztelés során is már érezhető volt: teljesen más taktikát igényel a három, választható csapat. Eleve komoly dilemmát okoz, hogy nem lehet minden területen egyszerre vezetni: ja, ha eddig nem említettem volna, a három „nemzet” versenyez is egymással, s ebben, ha ügyesen veszünk részt, a propagandával okosan bánva, sokat lehet kaszálni. Megjegyzem, ez valóban így történt, érdemes mondjuk, a szovjet Szputnyik fellövése körüli nyugati hisztériára (mely egyben a mai NASA születéséhez is vezetett) vagy az amerikai holdra szállást övező sajtó- és politikai kampányra rákeresni a neten. Tanulságos. Szóval javasolt arra ráfeküdni, amiben az adott csapat jobb, majd ott, egy-egy nagyobb, távoli feladatot kiszemelve, ügyesen és türelmesen építkezni.
Vannak a játékban kifejezetten ötletes elemek is: ilyen például az űrbe juttatott műholdak kezelése. Van négy keringésnyi időnk arra, hogy a meghatározott célokat elérjük, azaz, a WiFi-jelre erősen hajazó, jellemzően a kommunikációval kapcsolatos „vörös izéket” és a mintákat jelképező kék hordócskákat megfelelő számban szerezzük be. Minden elektromos energiába kerül, ami ugye az űrben erősen korlátozottan áll rendelkezésünkre. (Mellékszál: néha elmegy az áram „csillagvárosunkban” is, tetemes kutatási károkat okozva. A tartalék Diesel-generátor kötelező építmény!) Ezzel nagyon óvatosan bánjunk, hiszen egy elfuserált mérési feladatot is meg lehet például menteni egy kis extra árammal…
Ritkán van olyan érzésem, hogy egy játék úgy igazán át van gondolva és az elejétől a végéig össze van rakva. Nos, itt ez a helyzet. Igaz, a szakmai háttér adott volt: az Európai Űrügynökség állt a stúdió mellé ahhoz, hogy minden apróság (mondjuk az 550 tonnát emelni képes, már emlegetett Saturn V első fokozat) a helyén legyen.
A tudás menő, s ha ezt egy játékon keresztül (plusz persze a további kíváncsiskodással, hozzáolvasással) szeded össze, az még menőbb. Úgyhogy én megyek is vissza egy újrakezdésre, mert halálosan idegesít, hogy a nyavajás Mars-expedíció elsőségét mindig elbukom. De tényleg, ennyi alvállalkozóval, mint amit a NASA-nál összeszedek, hogy nem én vagyok a leggyorsabb?!?!
