Ismét eljött Halloween napja, az amerikai mítosz pedig mára hazánkba is begyűrűzött. Nálunk az ünnep a beöltözős bulik mellett alkalmi horror filmklubok szervezésével párosul. Segítve ilyen jellegű összejöveteleiteket tavaly felsoroltuk a legkiválóbb alkotásokat, amik részben vagy teljes egészében Halloween éjszakáján játszódnak. Idén viszont más típusú listával készültünk nektek: öt nagyszerű, ám kevésbé ismert horrort porolunk le, amik garantáltan segítik az esti szórakozást.
Cat People
Kezdjük a listát Klasszikus Hollywood egyik gyöngyszemével, ami a fekete-fehér filmek többségéhez hasonlóan kissé feledésbe merült a XXI. századra. Többen emlékezhetnek a David Bowie kiváló zenéjével remake-elt 1982-es opuszra, pedig igazán átütő sikert az eredeti változat aratott 1942-ben. A történet csak félig-meddig tekinthető állatos horrornak, inkább egy ősi átok sorsszerű beteljesedését láthatjuk egy ártatlan lány hétköznapja során. Az alapszituáció önmagában is megállja a helyét, a hősnővel szemben állított femme fatale karakter viszont még élesebbé, a nyilvánvaló társadalmi utalások pedig súlyosabbá teszik a filmet (a történet értelmezhető például a kelet-európai bevándorlók sanyarú sorsának metaforájaként). Ami miatt a modern szem számára is tökéletesen befogadható Jacques Tourneur és Val Lewton munkája, és ez a film igazi bravúrja, hogy nem mutatja az ominózus szörnyet, mégis átütő hatást kelt. Kisköltségvetésből gazdálkodó filmkészítők számára különösen ajánlott az eredeti Cat People, ami pusztán sejtetések, fény-árnyék effektusok és hanghatások által érzékelteti a fenevad jelenlétét és ébreszt félelmet a nézőben. Az alkotókat nem korlátozta a korszak technikai színvonala, kreatív megoldásaikkal kortalanná tették művüket.
A lakó
Nagyot ugorva az időben, vegyük elő minden idők egyik legsikeresebb és legkiválóbb rendezőjének méltatlanul elhanyagolt munkáját. A Párizsban játszódó, csontig hatoló házas pszichothriller/-horror főhőse a Cat People Irenájához hasonló bevándorló, akit kivet magából a nyugati nagyvárosi közeg. Aki lakott már leselkedő vagy pedáns szomszédok szorításában, esetleg vált magányossá egy apró külvárosi albérletben, vagy őrölte fel a mindennapos monoton ügyintéző munka, pontosan átérezheti a burleszkbe hajlóan esetlen és kiszolgáltatott Trelkovsky helyzetét. Az okkult megoldások, az abszurd szituációk és a bizarr körforgásba hajló sztori David Lynch stílusát idézik, bár ennek a filmnek a humora, szorongató hangulata és bús zenéje csakis Polanski keze alatt születhetett meg. Igazán borzongatóvá az teszi a filmet, hogy maga a direktor játssza a főszerepet, igen autentikus módon, aki közismerten szereti saját életeseményeihez illeszteni a forgatókönyveket. A lakónál kevés nyomasztóbb élmény érheti az embert a filmvászonról.
Alice, édes Alice
Ne hiányozzon a listáról a giallo/slasher műfaja sem. Alfred Sole rendezése talán a „legolaszosabb” amerikai rémtörténet, egy kifejezetten intelligens slasher, ami ugyanakkor bemutatja azt az önmaga mocskában tobzódó, nyers és céltalan külvárosi koszt is, ahová a giallok általában már nem merészkednek. A bigott vallásosság, a félreértelmezett, destruktív hit, a pedofília, a gyerekgyilkosság és a testvéri ellentét toposzát viszi vászonra az 1976-os mű. Elegáns megoldásai, a drámai közjátékok és az előtérbe helyezett nyomozás szál miatt halad más úton Sole rendezése, mint a hasonszőrű korabeli amerikai darabok, például A texasi láncfűrészes mészárlás. A bántalmazó szexualitás, a különféle aberrációk bemutatása és a véres-késelős jelenetek viszont éppoly nyíltsággal jelennek jelen alkotásban, mint a később ünnepelt slasherökben.
Henry – egy sorozatgyilkos portréja
Mielőtt elkoptatnánk a jelzőket, annyit tárgyilagosan leszögezhetünk, hogy a listán szereplő művek közül egyértelműen az 1986-os slasher a legkevésbé ismert opusz. Annak tükrében, hogy valószínűleg kevesen láttunk romlottabb figurákat és realisztikusabb képet a pszichopata gyilkosok világáról, mint amit John McNaughton direktor kínál nekünk ebben a pokolszerűen sötét történetben, meglepő is lehetne a fenti tény. A Henry viszont ténylegesen olyan morális és szellemi gödörbe kalauzolja nézőit, aminek esetében a 18-as karika enyhe csupán figyelmeztetésnek számít. Az alkotók dokumentarista jellegű felvételekkel szándékosan rájátszanak erre az érzetre. Végül pedig kétféleképpen értelmezhető jelenettel zárják le a másfél órás „horror rapszódiát”, hogy a néző fejében lehetőleg még sokáig ott motoszkáljon a kínzó kérdés hőseink sorsát illetően.
Engedj be!
Zárjuk mai ajánlónkat egy viszonylag új alkotással, amiből európai sikerei után természetesen elkészült a hollywoodi feldolgozás is, jóllehet az eredeti film tónusát képtelenség visszaadni tengerentúli környezetben. Az Engedj be! sok tekintetben vérbeli skandináv horror. Szürkés képei, téli fagyban játszódó cselekménye, nehezen kommunikáló hősei és deprimáló közegábrázolása alapján lehetne tipikus északi mű is. Ennél azonban sokkal többet nyújt Tomas Alfredson rendezése: a valaha volt legbájosabb vámpírtörténetet, az ember-természetfeletti szerelem és általában a halhatatlan lét sorskérdéseinek parodisztikus ábrázolását láthatjuk. A készítők ügyesen illesztik egymás mellé a humoros és sötét jeleneteket, nem oltja ki egymást a két ellentétes előjelű stílus. A skandináv filmek kedvelői, a horror vizuális műfaji elemeire érzékeny nézők és a borzongani vágyók egyaránt megtalálják számításukat az Engedj be! láttán.
Hányat ismertek a felsorolt művek közül? Szerintetek melyek a leginkább alulértékelt vagy indokolatlanul ismeretlen horrorfilmek? Vannak esetleg kedvenc halloweeni történeteitek? Kommentben írjátok meg saját választásaitokat!
(A kép forrása: Cinapse)
