Amikor elkezdtem ismerkedni a filmekkel, rögtön megtaláltam kedvenceimnek a generációs életérzést kínáló, nagyon friss filmnyelvvel dolgozó rendezőket. A lista elején sokáig Quentin Tarantino és Guy Ritchie állt, a Ponyvaregényt és a Blöfföt pedig annyiszor néztem vagy inkább csodáltam végig, hogy egy időre csömört is kaptam tőlük. Az évek során azonban az említett szerzők, és főként Ritchie munkássága egyre kiszámíthatóbbá, egyre fantáziátlanabbá, műveik pedig egyre zavarosabbá, néhol erőltetetté váltak (pl. Django elszabadul és Arthur király - A kard legendája). Voltak köztük egész jó filmek (pl. Sherlock Holmes), de azt a pályájuk hajnalán tanúsított átütő erőt alig-alig éreztem alkotásaikban. Talán a Becstelen brygantik és a Spíler esetében csapott meg utoljára a mindent elsöprő lendület, ám a rengeteg fantasztikus jelenet, a dübörgő ritmus, a menő karakterek és a dinamikus párbeszédek ellenére az összképet tekintve felemás műveknek éreztem ezeket.
Guy Ritchie-t – minden tiszteletem és szeretetem ellenére – egyre kevésbé számoltam a kedvenc rendezőim közé. Úgy gondoltam, hogy egy süvítő tehetségű író-rendező egyre kevésbé találja a mondanivalóját. Aztán befutott az Úriemberek előzetese. Újra gengszterfilm, újra London, újra vagány karakterek, újra nagy beszólások, én pedig újra elkezdtem reménykedni. Amikor beültem a vetítésre, szinte éreztem, hogy ez most újra nagy dobás lesz. Arra azonban nem számítottam, hogy Guy Ritchie bőven túllép korai rendezésein. Az Úriemberekkel ugyanis nemhogy sikerült visszatenni a Blöff nívójára a lécet, hanem jól sikerült nosztalgiamozi helyett teljesen új témákat bontott ki, új oldalát mutatta meg a brit filmkészítő.
Érdemes összevetni a szerintem jól sikerült, de sok tekintetben kétség kívül öncélú Volt egyszer egy… Hollywoodot az Úriemberekkel. Míg Tarantino éveken keresztül kereste a mélyebb és komolyabb témákat, az Aljas nyolcassal és a Volt egyszerrel végül saját magának és utóbbi esetben saját magáról készített filmet. Ezzel szemben Ritchie mélyebb megfontolás vagy átfogó koncepció híján adaptált történetekben (Sherlock Holmes, Excalibur-mese, Aladdin, Az U.N.C.L.E. emberei) próbálta felfedezni saját szerzői stíluselemeit, kevés sikerrel. Egészen mostanáig kellett várni, hogy eredeti forgatókönyvet tegyen le az asztalra és újra saját véleményt fogalmazzon meg Anglia és a világ helyzetéről. Az Úriemberekben végre nem pusztán látványelemként van jelen saját stílusa, hanem egy erős történet és kiforrott mondanivaló bemutatásának eszközévé teszi azt.
A Volt egyszerhez hasonlóan itt is számtalan utalással és rendezői önreflexióval találkozunk, csakhogy Tarantino saját magára és művészetére vezette vissza az utalások legjavát, míg Guy Ritchie fontos és aktuális (!) témák tömkelegéről beszél. Filmjében újra megjelennek London különböző nációjú érdekcsoportjai, méghozzá többféle nemzetiségű gang keresztezi egymás útjait, mint bármelyik korábbi munkájában. Ezzel párhuzamosan bemutatja, hogy hogyan csúszik ki a talaj egzisztenciális és kulturális értelemben egyaránt a hagyományos brit felsőrétegek alól. Sok utalást kapunk a média és a mainstream filmgyártás, elsősorban a köznyelvben gyakran csak Álomgyárnak becézett Hollywood manipulatív és szennyes működésmódjával kapcsolatban. (Pikáns megoldás, hogy utóbbi felvázolásában pont egy streamingszogáltató sikersorozatából átemelt szituációt hív segítségül.) Rendkívül szórakoztató, parodisztikus stílusban reflektál Ritchie az olcsó keménykedésre és a trash jellegű gengszterrap műfajára. Nem kerüli ki a politikai korrektség témakörét sem, sőt külön jelenetet szentel ezen modoros és korlátozó jellegű kódex kifigurázására. És ami a leginkább meglepő: morális ítéletet mond a drogbárók felett, a Trainspottingot idéző módon felfesti a kábítószer-függőség legsötétebb oldalát, ám közben kiáll a marihuána legalizálása mellett.
Műfaji elemzésnek is érdemes alávetni az Úriembereket, mert sok újdonságot hoz a zsáner szabályrendszerébe. Fentebb már említettem, hogy meglehetősen szórakoztató formában rántja le a leplet a vagánykodó gengszterrapről, illetve új szemüvegen keresztül vizsgálja a drogkereskedelem kérdését. Meglepő módon, és ez sem vall Guy Ritchie-re, ezúttal nem nagyon látunk loser gengsztereket, hanem valamennyi fontosabb karakter nagypályás maffiózó. Ráadásul kifejezetten a fehér galléros bűnözők világába nyerünk betekintést. A ravasz, az agyban és a Blöffben megismert néhány utcát uraló, illegális fogadásokat folytató figurák világa nagyon távol esik az egyetemeken cseperedő, felsőosztályos szalonokba járó big shotok közegétől. Talán ennek tudható be az a műfajtól rendkívül idegen vonás, hogy a főhős felesége kiemelt szerepet élvez, más gengszterfilmes nőkarakterekhez képest kifejezetten autonóm szereplő. A gengszter barátnője vagy felesége hagyományosan másodrangú figura szokott lenni. Jobb esetben súlytalan háttérkarakter, rosszabb esetben mutogatni való, azonnal eldobható zsákmány és státuszszimbólum. Jelen esetben azonban nem pusztán erőteljes személy, de a Matthew McConaughey alakította Mickey Pearson szerelme és egyenrangú szellemi partnere, aki mellett a pénz jelentéktelen, eldobható tényező csupán.
Régi vád a gengszterfilmekkel kapcsolatban, hogy – mivel nem ismerhetjük az alvilág igazi arcát – ezek a történetek puszta feltevések, kitalációk, sőt a popkultúra romantizálja a maffiózókat. Ritchie most sokkal árnyaltabban fogalmaz: míg egyeseket Keresztapa-módra igazságos gengszternek mutat (kellő rock and roll életérzéssel és jobbnál jobb zenékkel megtoldva aurájukat), másokat erkölcsi alapon elítél, de a popkultúra gengsztermítoszát is óvatosan kifigurázza. Végül pedig Hugh Grant újságíró karakterén keresztül saját magát mint a mesélőt is beépíti a cselekménybe. Jóllehet továbbra sem világos, hogy Guy Ritchie pusztán éles fantáziája révén keveredik gengszterek közé vagy tényleges tapasztalata van ebből a világból.
2000 óta nem rendezett már ennyire jó filmet Guy Ritchie. Azt is mondhatjuk, hogy az Úriemberek A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső, illetve a Blöff után a harmadik igazán kiemelkedő munkája. Megkapjuk azokat a stíluselemeket, a karakterépítéstől és a párbeszédektől kezdve, az izgalmas dramaturgián és az ügyes feszültségkeltésen át, a látványos montázs-technikáig, ami miatt annyira lenyűgözőnek találtuk az ezredfordulón a brit rendező filmjeit. Ám ennél jóval többet ad az Úriemberek. Jóllehet ismét pörgős londoni gengszterfilmről van szó, ezúttal teljesen más típusú hősök és más társadalmi közeg tárul elénk, számtalan nagyon aktuális társadalmi és kulturális kérdésről beszél a mű, illetve mindenféle pátosz nélkül morális síkot is mutat az a rendező, akitől talán a legkevésbé vártuk ezt az attitűdöt.
Hála a flashback narratívára felfűzött cselekménynek, nemcsak annyit sikerült elérnie a készítőknek, hogy egy pillanatra se üljön le a film, hanem az alapvetően passzív nézői pozícióban is gondolkodásra sarkallják, a puzzle módjára összeillesztendő események izgalmai közé rántják a nézőt. Ez az interaktív filmezés első, legtermészetesebb lépése, ám mindeközben a mozi melegéből, a filmnézés öntudatlan élményétől legkevésbé kizökkentő technika. Különböző aspektusai és a krimik nyomozás-szálát átvevő kusza cselekményvezetése ellenére rendkívül érett és letisztult alkotással van dolgunk, ami folytatja az angolszász midcult mozi hagyományát, vagyis egyszerre szól a mélyebb művészi értéket kereső közönségnek és az egyszeri szórakozásra vágyó nézőnek. Nem kell tovább várnia azoknak, akik évek óta szerették volna már látni a kilencvenes évek forradalmi stílusú tarantinos, kusturicás, Guy Ritchie-s filmiskolájának a megújulását. Az Úriemberekkel Guy Ritchie kijelölte a jövőt.
Úriemberek (The Gentlemen)
amerikai gengszterfilm, 113 perc, 2020
Rendező: Guy Ritchie
Szereplők: Matthew McConaughey, Charlie Hunnam, Michelle Dockery, Jeremy Strong, Colin Farrell, Henry Goldind, Hugh Grant
Bemutató dátuma: 2020. január 30.
Forgalmazó: Freeman Film
18 éven aluliak számára nem ajánlott!
