A Démonok között 3 és a Hang nélkül 2 után ezúttal egy szerényebb költségvetésű, ám erős skandináv stílusjegyeket hordozó horrorfilm érkezett a hazai mozikba. A Valaki a túloldalon (The Evil Next Door) címében hordozza a történet lényegét: egy kisfiú ódon családi villájukban láthatatlan játszótársat szerez. Idővel azonban kiderül, hogy a falak mögött susmorgó lény hozzá hasonló gyerekekre vadászik, egy kislányt, a ház korábbi lakóját már el is szakította szüleitől. Amikor az apa új munkája miatt egyedül hagyja a kisiskolás fiát és nevelőanyját, elszabadul a pokol a házban. A Tord Danielsson- Oskar Mellander páros filmje főleg a játékidő első felében mutat izgalmas szituációkat. Később azonban nem tudja kihasználni a kísértetsztoriban, a gyerekek elvesztésének toposzában, illetve a kisfiú – cselekmény kezdete előtt – elhunyt anyjának témájában rejlő érzelmi és tematikai lehetőségeket. Hiába nyit ambiciózus elemekkel a film, később teljesen szürkévé válik az amúgy ígéretes történet. Lássuk, hogy mi működik jobban és mi hagy kívánni valót a friss svéd horrorfilmben.
(A képek forrása: Mozipremierek.hu)
Jó ötletek, tetszetős részletek
Az alkotók a késleltetésre, a sejtetésre és a meg nem mutatásra kívánták építeni filmjük hatásmechanizmusát, ami eleinte egész szépen működik. A jump scare-ek helyett alkalmazott feszültségkeltő technikák közül egyedül a cselekmény napjainak dátumozása értelmetlen. Olyan gyorsan lepörög a másfél óránál is rövidebb játékidő, hogy a néző fel sem fogja a különálló napok jelentőségét, így a csúcsjelenetek után rendre hatalmas betűkkel vászonra vitt dátumok csak kizökkentik a befogadót az élményből. A készítők ellenben meg merték húzni azt, amit csak kevés produkció mer bevállalni manapság: a fináléig nem mutatták meg az antagonistát. A szörny láthatatlanságát ráadásul megkoronázzák egy fojtogató képi stílussal. A forgatás során alig használtak mesterséges fényeket, amitől sötétté, szürkévé, legfőbbképp titokzatossá válik a színjáték helyszíne. Az alapvető skandinávos – kevés dialógusra, minimalista színészi játékra és tompa, színtelen vizualitásra épülő – tónus közelebb hozza a vásznon látható tér hangulatát, ezáltal a horrorisztikus közeget.
Nem különösebben sorsfordító a történet szempontjából, eleinte viszont kiválóan működik a forgatókönyv szokatlan karakterépítési technikája. Kezdetben a kisfiúra koncentrál a kamera, ám mivel ő sokáig nem igazán fél a nézők előtt már nyilvánvaló fenyegetéstől, fokozatosan nevelőanyjára terelődik a hangsúly. Utóbbi a nézőkhöz hasonló felnőtt fejjel gondolkodik, és némi kételkedés után csak fokozatosan kezd hinni a természetfeletti jelenségben és riad meg a láthatatlan gonosztól. Ezzel az írói trükkel egyrészt sokkal tovább izgulhatunk a gyerekért, mintha az rögtön megriadnia támadójától, illetve a nő által jobban bele tudunk helyezkedni ebbe a hihetetlen szituációba, az ő karaktere kínál azonosulási lehetőséget számunkra. Az eddig sorolt elemek ugyan nem kivételesek, de hatékonyan bevonják a nézőt a félelmetes események láncolatába – egy ideig. A film második felében ugyanis egyre laposabbá és céltalanabbá, irányt vesztetté válik a cselekmény.
Félig megálmodott film
Szinte szót sem érdemel, olyan koncepciótlanság jellemzi a végjátékot. Nem pusztán egyszerű, rossz dramaturgiai érzékkel felépített és kevéssé hatáscentrikus a finálé, hanem közel értelmetlen is. Mintha az alkotók maguk sem tudták volna, hogy a felvázolt alapszituációt mire kívánják kifuttatni. Mondanivaló híján számos klisés elemmel próbáltak értelmet adni a történetnek, amik viszont sokkal inkább zavarossá és kidolgozatlanságuk miatt súlytalanná tették az addig rendkívül csupasz, egy irányba haladó sztorit. Minden előzmény nélkül, pont az – alkotások szempontjából amúgy is különösen érzékeny – utolsó húsz percben kezdi feltárni a hősnő a házban rejtőző gonosz mítoszát és magánnyomozást folytat a korábbi tragikus események ügyében. A sajátos akció természetesen nem vezet sehová, csupán összezavarja a dramaturgiát. Csapnivaló krimi novellák is érthetőbb és kézzelfoghatóbb szituációkat vázolnak, mint jelen opusz.
A nyomozás szállal párhuzamosan végül megjelenik a kamera előtt a szörny is, akivel kapcsolatban sajnos elég hamar porba dől minden illúziónk és félelmünk, annak viselkedése ugyanis teljesen logikátlan. A sajnálatos módon elnyújtott végső küzdelem Stephen King-es nagy allegória akarna lenni, csak éppen nem derül ki, hogy mi a drámainak és teátrálisnak bemutatott, szimbólumokkal tarkított finálé értelme. Nem beszélve a film néhány korábbi félrevezető snittjéről (a szőke kisfiú jeleneteiről vagy a szomszéd kert szerepéről), amikre még csak meg se próbál magyarázatot adni a forgatókönyv. Pusztán azzal jobban jártunk volna, ha a grandiózus befejezés helyett nem próbálnak kényszeredetten felfesteni egy nagy rejtélyt a nézők előtt, hanem egyszerű „ijesztgetős” végjátékkal pontot tesznek az átlagos történet végére.
A Valaki a túloldalon sajnos az a tipikus horrorfilm, aminek operatőre (Henrik Johansson) külön elismerést érdemel a kreatív megoldásokért, átlagos története és főleg annak lezárása azonban a meglehetősen összecsapott és kusza lett. Láttunk már ilyet, a forgatókönyvírói folyamat talán legnagyobb kihívása meglepő és közben mégis kerek befejezést adni. Utóbbi ezúttal nem sikerült. Ami viszont igazán zavaró, hogy az alkotók megpróbáltak egy hatalmas mítoszt keríteni az értelmetlen végjáték köré. Alibizés helyett nyugodtan lezárhatták volna a filmet bejáratott horror klisékkel is, jobban jártunk volna. A látványos, ám logikátlan finálé viszont még az egyszeri szórakozás lehetőségét is lerombolta, amit egy sablonos befejezés nyújthatott volna.
