Múlt héten a magyar mozikban is bemutatkozott az Oscar-díjas Még egy kört mindenkinek, most csütörtökön pedig a fesztiválszezon másik sikerfilmje, a Minarikerül itthon nagyvászonra. Mindkét alkotással szemben elvárásokat támasztottunk, de Thomas Vinterberg munkája után Lee Isaac Chung rendezéséről is elmondhatjuk, hogy arra érdemes kezekbe kerültek a díjak. Utóbbi egy Koreából a tengerentúlra vándorolt családot követ, akik a társadalom peremén próbálnak szerény nyelvtudásukkal és kisiskolás gyerekeikkel megnyugvást, rendes megélhetést és egyáltalán állandó otthont találni. Akit elijesztene egy keserű sztori rémképe vagy nincs kedve túl komolyan vett, esetleg rendszerkritikus mozihoz, az se fejezze be most az olvasást, ugyanis a Minari egy kifejezetten szerethető, nézőbarát és humoros alkotás. Egyetemes mélységeket érnek el az alkotók, de ezeket teljesen befogadható módon közlik, mivel a hétköznapi élet esetlegességét, alapvetően egy népmeséket idéző családtörténetet mutatnak be. Nem keserű, hanem keserédes alkotásról van szó, ami az élet sokszor elviselhetetlennek tűnő terhei között keres szépséget és magasabb rendű emberi értékeket.
(A képek forrása: Port.hu)
A Minari lehetne szociológiai jellegű mű is, Lee Isaac Chung azonban következetesen kerüli ezt a fajta megközelítést és a túlzott realizmust. Inkább egy családi történetet mutat be sok humoros és drámai jelenet váltakoztatásával, illetve csodálatos természetképek és idilli szekvenciák közbeékelésével. A film egészében érvényesül egy általános gyermeki nézőpont, több jelenet esetében viszont kifejezetten olyan érzése támad az embernek, mintha a kisiskolás Dan szemén keresztül látnánk a gyönyörű tájakat, a család otthonaként szolgáló gyatra lakókocsit vagy a befogadó és cukkolódó őshonosokat. Minden a bevándorlók szociális helyzetére, a vidéki Amerika sokarcúságára, a külvárosok élhetetlenségére, a Reagan-korszak konjunktúrájára, a tengerentúli vallási közösségek nyájas világára vagy az újkapitalizmus arctalanságára vonatkozó elem megtalálható a filmben, csakhogy semmilyen nagy konklúzió nem származik belőlük. Lee Isaac Chung nem társadalmi körképet akart vonni, hanem egy család életét, a nagymamával játszó és pimaszkodó unokák hétköznapjait és egy nehéz házasság természetét megmutatni. Olyan a Minari, mint egy képeskönyv vagy egy népi balladagyűjtemény rengeteg személyes, fabulaszerű és naivan pajzán jelenettel. A hőseink körül forgolódó figurák, a szomszédban lakó iszákos és hűtlen családapa, a közösséget összetartó atya, a település bolondjának tartott jószívű veterán férfi és a többi karakter mintha csak egy népmeséből bukkantak volna elő.
Lee Isaac Chung nem állítja, hogy hőseinknek könnyű életük volt a nyolcvanas évek Kaliforniájában és Arkansas-ében, csupán annyit akar nekünk megmutatni, hogy milyen szép volt gyereknek lenni a filmbéli környezetben. Mindannyiunk gyerekkora, az ártatlan állapot elevenedik meg a mozivásznon. Teszi a Minari mindezt úgy, hogy a cselekmény és a közegábrázolás szintjén semmit nem hallgat el a valóság szomorú vagy fájdalmas részleteiből. Valószínűleg a rendező személyes élményei vastagon befolyásolták a forgatókönyvet, ugyanis a főszereplő család otthoni feszültségeit és veszekedéseit bemutató jelenetek annyira autentikusak, ill. a dialógusok olyan természetesek, hogy azokat nem lehet csak úgy íróasztal mellett kitalálni. A történetben bizony ott van a tragikum, sőt a halál árnyéka, végül pedig úgy zárul a film, mint a hollywoodi filmtörténet mérföldkövének számító Rocky esetében: győzelemmel felérő unhappy enddel. Chung rendezéséből kiolvasható rengeteg a nyolcvanas évek Amerikájára, a bevándorlásra és a kulturális különbségekre vonatkozó állítás, ám ezek csak kulisszái egy mozgóképre komponált családregénynek. Ha nem hangozna el a nyitányban, hogy a Reagan-éra idején járunk, talán ki se derülne a film pontos helye és ideje. A szerző bizonyára direkt mondatja ki a játékidő korai pontján ezt a szinte lényegtelen információt, hogy a nézőben ekkor megszülető prekoncepciókat a következő fél órában gyorsan szét is törje, és jelezze, sokkal egyetemesebb emberi dolgokat kíván megmutatni.
Az irodalom ismeri a mágikus realizmus kifejezést, például Gabriel García Márquez Száz év magány című regényét illetik ezzel a címkével. Utóbbival lehetne a legérzékletesebben leírni a Minari stílusát is. Az egész film közege, formanyelve, karakterei és története varázslatos. Pedig ha ugyanezeket az eseményeket más szemüvegen keresztül látnánk, nagyon is szomorkás hangulatban állnánk fel a vetítés végén. A film nem hallgat el semmit nehéz sorsú hőseink életéről, rengeteg keserű igazság kiolvasható a társadalom peremén élők, a bevándorlók, a vidéki amerikaiak vagy az arctalan tömegtermelés természetéről. Mégis egy bájos, idilli és vicces történet játszódik ebben a világban. A szerző legcsodálatosabb gyerekkori emlékeit tárja elénk. Aki a naivan elképzelt, romantikus aranykor vízióját keresi vagy csak érzelmes és szórakoztató családmesére vágyik, mindenképp nézze meg a Minarit.
