Az élőszereplős Disney művektől valamiért illik félni a netes fórumokon, pedig szinte ez az egyetlen hollywoodi stúdió, ami sok remake és folytatás mellett ugyan, de megőrizte klasszikus stílusát. Holnap mozikba kerülő filmjük, a Szörnyella (Cruella) is egy régi mesét vesz alapul, Craig Gillespie rendezésére viszont nehéz lenne azt mondani, hogy nem elég eredeti és fantáziadús alkotás. A 101 kiskutya ikonikus karaktere, Szörnyella de Frász előzménytörténetét láthatjuk a csodálatos Emma Stone tolmácsolásában, akinél alkalmasabb embert keresve sem találhattak volna erre a szerepre Hollywoodban. Szinte szabadon sziporkázhat a játékosság iránti hajlamáról közismert amerikai színésznő. Szerencsére a rendezőnek is sikerült megtalálnia a középutat a gyerekmese és egy felnőttesebb, sötét humorra építő stílus között. Noha a játékidő túl hosszú, a történet azért végig rejteget kiszámíthatatlan pillanatokat. A nyitány pedig különösen erőteljes és magával ragadó ahhoz, hogy a film karakteres hangulata két órán keresztül végig átjárja a néző zsigereit.
(A kép forrása: Port)
A Szörnyella forgatókönyve sokféle toposzból, legendás történetek (pl. Oidpiusz király, Oroszlánkirály, Keresztapa) elemeiből lett összegyúrva, anélkül, hogy írói panelekből foltozott futószalag-termékké vált volna. Kifejezetten jó mese született Dana Fox és Tony McNamara tollából, ami nem ismétel semmilyen korábbi klasszikust. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy nem egyenletes a forgatókönyv lüktetése. Inkább a hősnő személyisége és a film stílusa viszi el a show nagy részét. A sebzett, különc, néha démoni, máskor mitugrász hősnőt csakis Emma Stone alakíthatja. Aki egyszerre képes egy közeli kivágatú hosszú snittben hitelesen megjeleníteni a fájdalmat, illetve teátrális grimaszokkal, végletesen játékos hanghordozással és chaplinesen (de nem ripacs módjára) botladozni a kamera előtt. A másik fontos elem, ami annyira élvezetessé teszi – főleg a finálé előtt – a filmet, az a rendkívül intenzív zenehasználat és a klipszerűség. Utóbbiak az animációs alapokra építő történet varázslatosságát és a címszereplő vibráló személyiségét hivatottak kiemelni. A zene történetszervező elem, amire a karakterek tettei és dialógusai felépíthetők. Musicaleket idéz Gillespie munkája, mintha videóklipek sorjáznának a vásznon. Ez a koncepció persze erőteljes, és a Broadway-hatást elkerülendő, lehetőleg nem cukormázas dalválasztást igényel. Külön öröm, hogy olyan előadók átütő erejű dallamait halljuk, mint például a Doors, a Stones, a Stooges, a Blondie, a Deep Purple vagy – a Zeppelin zenéjére – Tina Turner. És végre egy film, ami nem túl direkt, mégis maximálisan átélhető módon idéz meg egy korszakot, ezúttal a hatvanas-hetvenes éveket.
(A kép forrása: IMDB)
Az alkotók számára a legnagyobb dilemmát az okozhatta, hogy milyen mértékben merjenek a felnőtt közönséghez szólni. Adott egy nagyon karakteres figura, akiből rengeteg sötét és gonosz, ugyanakkor vicces, akár gyerekesen groteszk tettet is kinéz az ember. Gillespie végül egy felnőtt humorral dolgozó, a halál témáját érintő, az obszcenitást viszont következetesen kerülő és a fiatalabb korosztály számára egyértelmű tanulságokkal szolgáló film koncepciója mellett döntött. A két ellentétes pólus szerencsére nem oltja ki egymást, sőt a Szörnyella teljesen egységes mű. A magyar animációs meséken nevelkedett néző viszont eljátszik a gondolattal, hogy mennyi pikáns elem beleférhetett volna még a filmbe. Erőltetett, kényszeredetten vicces pillanat – amiket a Jojo nyuszi esetében láthattunk párszor – egyáltalán nincs a műben, sőt a hasonló Disney opuszokhoz képest a Szörnyella már így is határokat túlfeszítő alkotás. Egy ilyen élces karakterhez viszont sokkal nyíltabb, közvetlenebb hangnem dukálna. A hősnő extravagáns személyisége feldobja a magas labdát, amit azonban végül nem akartak lecsapni az alkotók. Persze utóbbinak is meg lehet a maga oka. Régóta pletykálnak arról, hogy a Disney vezetői milyen mereven ragaszkodnak 12-es korhatár ingerenciája alatt toporgó stílushoz. Emma Stone maga nyilatkozta például, hogy a stúdió döntése miatt nem használhatott szipkát, hiszen az „helytelen” üzenettel bírt volna a gyerekek számára. Jelen műben viszont sokkal több morbid és sötét szituáció elférne. Ha mást nem, a legendás Addams Family filmek hangvétele irányadó lehetett volna.
A Szörnyella megfelel azoknak az elvárásoknak, amiket – a stúdióvezetők által húzott határok ismeretében – a filmmel szemben támaszthattunk. Lehetne egy kicsit rövidebb, lehetne egy kicsit sötétebb és közvetlenebb hangvételű, összességében azonban több korosztály számára is élvezetes mesét kaptunk. Craig Gillespie rendezése valószínűleg azoknak is izgalmas élményt nyújtana, akiket egyébként sem a hősnő, sem a Disney-univerzum nem hoz lázba. Zeneisége, játékossága és valóban szerethető karakterei miatt érdemes beülni rá a moziba. Főleg a cselekmény első feléből árad egy olyan ritmikusság, amitől azonnal bevonódik a néző az események sűrűjébe. Illetve külön ki kell emelni Emma Stone alakítását. Számára valószínűleg igazi jutalomjáték Szörnyella de Frász karaktere, mégis lenyűgöző, hogy mind a katartikus, mind a mesés jelenetekben pont annyira játszik intenzíven, amennyit az adott szituáció megkíván – csak semmi túlzás és giccs. Egyedül a szinkront illethetjük apró kritikával: Stone mélyebb orgánumát jól adaptálta a magyar változat, a beszédjére jellemző nagy hangköznyi ugrásokat – amikkel feltehetően aktuális szerepében is élt – viszont nem sikerült visszaadni. Ezzel együtt a Szörnyella élvezetes és kalandos Disney film, ami akár még az év végi toplistákra is felférhet majd.
