Magyarországra is megérkezett, vagy inkább visszatért a Fekete Özvegy. A részben Budapesten forgatott filmmel indul a Negyedik Fázis, a nyitóopusz viszont – a vége-főcímet követő snitteket leszámítva, amiknek talán még jelentősége lehet a többi karakter moziverzumos jövőjét tekintve – a múltba vezet vissza. Megismerjük Natasha Romanoff gyerekkorát, majd az Amerika Kapitány: Polgárháború és a Végtelen háború cselekménye közti idősíkra ugrunk, amikor a hősnő ismét a néhai vasfüggöny túloldalára lép, hogy eltörölje a kommunista múlt csökevényeit. A legfanatikusabb rajongók örülnek majd, hogy újra láthatják kedvelt karakterüket. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a film legváratlanabb pillanata, amikor Scarlett Johansson elmagyarázza a világnak, hogyan is kell helyesen kiejteni a magyar főváros nevét. Ha másért nem, utóbbi miatt a hazai közönségnek biztosan emlékezetes marad Cate Shortland (Cigánykerék) rendezése.
(A kép forrása: Port.hu)
Marvel ujjgyakorlat
A Fekete Özvegy igazi Marvel mű, az egész franchise és a XXI. századi Hollywood egyik legtipikusabb alkotása. A film valamennyi aspektusában bevált klisékből építkezik, egy hatalmas kirakós grandiózus csomagolásban. Menő slágerek kísérik a cselekményt, látványos-túltechnicizált akciószekvenciákba ütközünk lépten-nyomon (az ominózus rakparti üldözés valójában sokkal hosszabb játékidőt kap, mint amit a neten közzétett részletben láthattunk), szupermodern technikai vívmányok színesítik a film eszköztárát és ami a legfontosabb, a forgatókönyv néhány klasszikus tematikus elem összeragasztásából született. Ezúttal a leglátványosabb „inspirációt” a Marvel kiváló netflixes sorozata, a Jessica Jones jelentette. Sajnos a három évados széria pszichológiai nézőpontját nem emelték át az alkotók (talán nem a mozi intézményét tartják az ilyen típusú élmények befogadására alkalmas helynek), a konfliktus viszont önmagában is épp elég átélhető és aktuális 2021-ben. Abban a korban járunk, amikor már nemcsak megfigyeltek vagyunk, hanem a társadalom disztópikus rémképei szerint a tudatunkat is teljesen behálózzák valamilyen láthatatlan helyről – pont mint a Fekete Özvegyben.
(A kép forrása: IMDB)
Ami működik és ami nem
A Marvel-filmek visszatérő hiányosságai, a fájdalmasan sekélyes karakterábrázolás, a valószerűtlen párbeszédek, illetve a túl egyszerű dramaturgia áthatják a Fekete Özvegyet is. Hiába a kitűnő színészek, akik a lehető legárnyaltabban formálják meg karaktereiket, a készítők úgy próbálnak nagy drámákat közvetíteni, hogy közben a dialógusok realizmusa és mélysége rendkívül alacsony szinten mozog. Jelen műben ez kivételesen zavaró, ugyanis a történet alapkonfliktusából fakadóan komoly hangsúlyt kap a lelki szál. Egyedül a hősnő egyszeméyles jelenetei bírnak valódi pszichológiai, érzelmi téttel, azokból viszont elég keveset látunk. Sajnos a végjáték is elég kiszámíthatóan alakul. Történetbéli fordulatok nélkül nézni végeláthatatlan akciójeleneteket és verekedéseket roppant unalmas. Igaz, a készítők tanúbizonyságot tesznek humorérzékükről, ugyanis a főhősök egymást és saját magukat is többször parodizálják bevetés közben.
(A kép forrása: IMDB)
Akadnak azonban kifejezetten érdekes vonásai is a filmnek. A keleties-orosz szál – minden sablonossága ellenére – ízt ad a történetnek. Az aktuális nemzetközi politikai helyzet miatt egyébként is van némi pikantériája a felvázolt orosz-amerikai ellentétnek és a cselekmény hidegháborús kiindulópontjának. Kifejezetten szórakoztató a szibériai börtönben játszódó betét. Illetve különösen a kisgyerekkort felvázoló nyitány, az árvák betörése és zsoldossá nevelése az, ami valódi indulatokat és együttérzést szül a nézőben. Kár, hogy olyan rövid ideig tart az expozíció, később pedig alig-alig ugrunk vissza flashbackek formájában a múltbéli eseményekhez.
A Fekete Özvegy nem rosszabb alkotás, mint a Marvel korábbi filmjei, viszont Cate Shortland rendezése a Moziverzum eddigi legfölöslegesebb darabja. A népszerű karakterek sorsának követése persze valahol kielégítő egy olyan sorozatélményt kínáló franchise esetében, mint a MCU. A nagyobbik hollywoodi képregényfilmes stúdiótól mégis inkább a XXI. századi látványmozit és legyőzhetetlennek tűnő ellenfelek feltűnését várjuk, aminek a terén nem sokat tudott mutatni jelen opusz. Előre ismerjük a sztori végét, igazán nincs kiért izgulni, a konfliktusok és a párbeszédek pedig túlságosan a múltba, egy lezárt saga világába révednek. Mintha kimaradt jelenetekből forgattak volna egy filmet két Bosszúállók epizód közé. Talán rossz időben készült Natashaék családmeséje. A Fekete Özvegy láttán 2021-ben „jóból is megárt a sok-érzése” támadhat a közönségnek. Sokkal izgalmasabb lett volna a címszereplő életének Bosszúállókhoz való csatlakozása előtti időszakát bemutatni, esetleg egy másik produkcióba beemelni Scarlett Johansson karakterét. Akárhogyan is, a Fekete Özvegy egy korábbi, immár lezárult időszak élményét szállítja, ami egyesekben kellemes nosztalgikus érzéseket ébreszthet, a Negyedik Fázis következő munkái viszont sokkal több izgalmat rejtenek.
